Pride kontra Partizán: így töredezik az LMBTQ-egységfront

2021-04-01 07:26:00

Szilvay Gergely
Mandiner
Van emberi valóság, és meghatároz minket a biológia: ezért fokozódik a feministák és a transzmozgalom közötti vita.

Történt, hogy kibeszélt a feminista-LMBTQ-egységfrontból Balogh Zsófia, a Partizán műsorvezetője. Tette ezt annak okán, hogy a nőnapi adásba vitát szeretett volna rendezni transzkritikus és transzpárti feministák között (avagy – az ő szóhasználatával élve – radikális és genderfeministák között). 

A transzpárti feministák részéről azonban senki nem vállalta a beszélgetést, mondván, már eleve az sértő számukra, hogy vita van. Magyarán ők vitathatják mások álláspontját, az övékét viszont szó nélkül el kell fogadni, és kuss a nevünk. 

A Partizán erre külön reagáló videójára aztán megérkezett a profin megírt, sajnálkozó stílusúra hangolt Pride-közlemény: „sokunkat felzaklatott a Partizán mai, transzellenes adása”, „a szolidaritás nem egy torta, ami elfogyhat, ha sokaknak adsz”, a szeretet és szolidaritás kultúrája erősebb a gyűlöletnél, és így tovább. 

A valóság megvédelmezése náluk egyenlő a szolidaritás megvonásával.

AZ LMBTQ-mozgalomban ezek szerint elvileg úgy működik a szeretet és szolidaritás kultúrája, hogy mindenkit kritikátlanul el kell fogadni. Ezt neveztem korábban kritikafóbiának. Aki kibeszél, az kap hideget-meleget-langyosat-forrót mozgalmon belül, kifelé azonban sajnálatos eltévelyedőkről kommunikálnak és hangosan szolidaritást fejeznek ki, míg a felvilágosítandó, ideológiailag nem elég képzett eretnek-jelölteket vissza nem terelgetik az akolba. 

Igyekeznek emberi jogokról, befogadásról, tiszteletről beszélni, ami mindenkinek jár, s arról, hogy mindezzel szemben a tudatlanság, a kirekesztés és a gyűlölet áll. A mozgalmon kívül tartalmi kérdéseket felvetni tilos, mert az megosztó lehet, és nem az érzelmekre hat. 

Azaz jogokat kell osztogatni mindenkinek, a tartalmi kérdések tiltólistásak, kivéve, ha cáfolni kell a kirekesztőket. 

A Pride leereszkedően sajnálkozó közleménye azért álságos, mert elfedi, hogy valójában a Partizán adása által felvetett kérdések nem oldhatóak meg pusztán emberi jogokkal és tisztelettel. Ez amúgy az egész LMBTQ-mozgalomra igaz. Ők jogkiterjesztésről beszélnek, érzelmi alapon kommunikálnak és a legkevésbé megosztónak egyben leginkább befogadónak tűnő emberijogi narratívát alkalmazzák. Addig ugyanis, amíg így tesznek, nem kell beszélni a belső ellentéteikről. 

Az LMBTQ-mozgalommal szemben kritikát megfogalmazók viszont nem emberijogi nyelvet használnak és nem állnak bele a kirekesztés-narratívába, ők igazságról, valóságról, az ember valójáról beszélnek, és tartalmi vitát folytatnának. Az LMBTQ-mozgalom azonban tartalmi vitát csak akkor folytat, ha belekényszerítik. És akkor is minél kevesebb fronton.

Idővel azonban kénytelen lesz feladni az emberi jogi nyelvezetet.

A feministák és a transzmozgalom közti vita ugyan elodázható emberi jogi alapon, de nem oldható meg. Gyakorlati síkon az a tét, hogy magukat nőnek képzelő férfiak semmissé teszik-e a női sportolók sok éves munkáját, könnyedén legyőzve őket a pályán. Hiába műti magát át ugyanis egy férfi nővé, a csontjai, az agya, az izomzata férfi marad. 

A feministák központi tétele, hogy a nemi szerepek és a személyiségünk kulturális termékek. A transzmozgalom központi tétele, hogy a transzok ellenkező neműnek születtek. Ez márpedig nem lehetséges úgy, hogy ne lenne valamiféle veleszületett nemiségük. A két pozíció kibékíthetetlen ellentétben van egymással. (Arról nem is beszélve, hogy mindkettő téves, a helyzet ennél bonyolultabb.)  

Az LMBTQ-mozgalom által fennen hangoztatott elfogadás megbicsaklik: nem lehet ugyanis egyszerre elfogadni a női sportágban induló pasit nőnek és az ott versenyző nőket nőnek. Vagy egyik, vagy másik. Képtelenség a kettőt egyszerre „feltétel nélkül” elfogadni. Ez olyan, mint a leszbikus hölgy esete, akinek a barátnője átműttette magát látszólag férfivá, így a leszbikus hölgy nem tudta eldönteni, hogy akkor ő most heteró lett-e vagy sem. A konfliktus feloldhatatlan, vagy egyik, vagy másik, és nem oldja meg semmiféle emberi jog vagy elfogadás. 

Az sem emberi jogi dilemma, hogy képtelenség megmondani előre, ki fogja megbánni az átműtést a transzok közül.

Nagyszerű, hogy joguk van átműteni magukat, meg visszacsinálni is joguk van mindezt, de ha még esetleg az egészet fizetné is mondjuk az állam, akkor is elvettek az életükből jó sok évet, sok energiát, stb. Nem is beszélve arról, hogy például a tesztoszteron-terápiát nem lehet visszafordítani, az ezen átesett nők, ha megbánták, akkor is maszkulinizált nők maradnak: mélyebb hang, szőrösebb test, férfiasabb izomzat, és így tovább. 

A leszbikus nők sem pusztán „homoszexuálisok”, teljesen más az önképük, másból táplálkozik a nemiségük, mint a meleg pasiknak. Ők a homoszexuális férfiakat gyakran egyszerűen a patriarchátus fenntartóinak tekintik. 

Daphne Patai Heterophobia című kötetében azt írja, hogy  a heteroszexuális feministák rendszerint védekező pozícióba szorulnak a leszbikusokkal szemben. Sheila Jeffreys például „heterofeminizmus”-nak nevezte el a szerinte a férfiakkal lepaktáló feministák irányzatát, ő és a hozzá hasonló leszbikus feministák ugyanis le akarják rombolni a „heteroszexuális rendszert”. 

Az LMBTQ-mozgalom elméleti keretrendszerét és a „felszabadulásért” való küzdelem gyakorlati útmutatóját a feminizmus szolgáltatta. Valójában azonban szoros érdekszövetségről van szó, amit számos ellentét feszít belülről. Kifelé a legkisebb közös többszöröst kommunikálják, de ez csak formalitás. A tartalmi vitákat nem lehet megúszni, nem fogják megúszni. 

A világon nem csak szolidaritás van, ami olyan torta, hogy sosem fogy el, hanem van emberi valóság, meghatároz minket a biológia, és nem lehet mindenből kizárólag jogi kérdést meg szolidaritáskérdést csinálni. A valóság meg nem végképp nem végtelenségig osztogatható torta. Sőt még csak nem is torta, és nem is osztogatható.

A valóságot nem osztják, hanem el kell fogadni, ha tetszik, ha nem.

A valósággal szembemenő, azt eltagadó szolidaritás (ami például azt hazudja, hogy lehetséges a nemváltás) hamis szolidaritás, mert elkendőzi az igazságot és kárt okoz sokaknak (azoknak, akik úgy hiszik, nemet válthatnak). A szolidaritás és a tisztelet fontos, de fontos a valóság is.