Nincs rendben, hogy annyi köztér van Dózsáról és Táncsicsról elnevezve – Pogrányi Lovas Miklós a Mandinernek

2021-04-03 15:50:00
Írta: Kemenes Tamás
Történelmünk mely alakjairól lenne érdemes filmet vagy sorozatot készíteni? Hogy állunk az emlékezetpolitika terén Oroszországhoz képest? Vajon mikor indul be nálunk is a „hősgyártás”? A Kommentár Klub első adásában felmerült témákról Pogrányi Lovas Miklós egyetemi oktatóval, a XXI. Század Intézet kutatójával beszélgettünk.

Mely kulturális területeken érzékeled manapság a legjelentősebb (bal)liberális torzulásokat? És hogy nézne ki vajon a „jó kultúra”...?

Ha jól értem, a kérdés elsősorban a tömegkultúrát és a médiát érinti. A művelődésként értelmezett tömegkultúra egyrészt leíró, tájékoztató funkciót lát el. A médiának például az életünket érintő kérdésekkel kell foglalkoznia: valódi eseményekkel és valódi emberek igazi problémáival. Másrészt a kulturális intézményrendszer és a média irányt is szab a gondolkodásunknak, nemcsak tükrözi, hanem alakítja is az életformánkat. Ez pedig már par excellence politikai kérdés. A kultúra intézményrendszere akkor működik megfelelően, ha illeszkedik az adott nemzet habitusához. Az európai kulturális intézményrendszerrel szemben hasonlóak az elvárásaink: reflektáljon a közös problémáinkra, tegye lehetővé a vélemények ütközését, a jó megoldások kiérlelését. Jelenleg a fő veszélyforrásnak – épp ezért – a tabuk létrejöttét tartom:

bizonyos kérdésekről nem illik beszélni, akkor sem, ha már szó szerint a megmaradásunk múlik rajtuk.

Ide sorolható az idegen kultúrájú emberek tömeges betelepítésének problémája, valamint a vallás kiszorítása az európai közbeszédből.

Fotó: Lovas Boróka

Hogyan lehetne változtatni a helyzeten? És mekkora szerepet vállalhat ebben a munkában a Kommentár?

A Kommentár egy értelmiségi folyóirat (a szó jó értelmében), amit jórészt akadémiai emberek írnak, így aztán nem feladata, hogy felvegye a harcot a tömegkommunikáció bölényeivel. Meglátásom szerint a lap három fő erősséggel rendelkezik. Először is elemelkedik a zajos pártpolitika szintjétől, és ezzel elősegíti a konzervatív értelmiség közösséggé formálódását. Ebben a közegben megtalálhatják egymással a hangot a nemzeti liberálisok és a népiek, a zöld és a forradalmi konzervatívok, az identitáriusok vagy a tradicionalisták is. A második erősség a kánonállítás: a szerkesztőség körültekintően, világos elképzelések mentén válogat a nagy szellemi elődök műveiből. A szemelvények és recenziók megjelölik a magyar konzervativizmus forrásvidékeit, a kortárs szerzők pedig megrajzolják kontúrjait, egyengetik útját. A harmadik erősség a témakijelölés: a Kommentár lapszámai mindig időszerűek, a Blokk-összeállítások aktuális problémákra reflektálnak.

A műsorban kisebb nézeteltérés alakult ki Békés Márton és L. Simon László között a kortárs orosz történelmi filmek vonatkozásában. Míg L. Simon szerint ezek a művek néha történelemhamisításba csapnak át, addig Békés rendkívül lelkesítőnek és esztétikailag is magas színvonalúnak tartja őket.

Az biztos, hogy a magyar emlékezetpolitika igen komoly lemaradásban van az oroszhoz képest. Ideje lenne bizonyos hangsúlyokat áthelyezni, illetve felülvizsgálni. Meg kellene néznünk, kiket is tekintünk hősnek és kiket nem. Jó lenne végre meghaladni az 1848/49-es események egyoldalú, protestáns értelmezését. A Habsburg-uralkodás évszázadait is árnyaltabban kellene megközelítenünk: semmi értelme a modern nemzetfogalmat visszavetíteni a 17. századba.

Nincs rendben, hogy mindmáig közterületek viselik a nemeseket és egyházi személyeket gyilkoló Dózsa György nevét, és nem tetszik, hogy a magyar sajtó díja a szocialista Táncsics Mihályról van elnevezve.

Ezek mind az osztályharcos gondolkodás maradványai. A magyar filmiparnak úgyszintén komoly adósságai vannak. A szocializmus idején semmibe vették a Horthy-korszak eredményeit: a Trianoni katasztrófára adott sikeres válaszokat és a revíziós politikát. A kilencvenes évek vígjátékai többnyire az SZDSZ társadalomszemléletét tükrözték, ennek megfelelően a magyarokat retrográd, befelé forduló, szalonnaszagú, mucsai bunkóként ábrázolták. Az öngyarmatosító szemlélettől sajnos a későbbiekben sem szabadultunk meg, adóforintok százmilliói folytak el olyan nézhetetlenül kínos filmekre, mint a Nyócker, a Le a fejjel!, vagy az Argó sorozat.

Látsz arra utaló jeleket, hogy lassan beindul egy jó értelemben vett „hősgyártás” Magyarországon?

Hogyne! Például a napokban megjelent Tallai Gábor és Futaki Attila 10 – A Puskás című képregénye. Illetve a Terror Háza Múzeum kiállításai és egyéb kiadványai is jelentős mértékben ezt a célt szolgálják.

Mely korszakok hőseit lenne érdemes kiemelni, népszerű módon bemutatni?

Számtalan téma hever az utcán, mint azt L. Simon László is említette az adásban. Ami hirtelen eszembe jut: nincs film a nagy Anjou-királyainkról! Aztán itt van Vak Bottyán, kb. a török idők Rambója, aki kidobta a müezzint a minaretből. Kőrősi Csoma Sándorról szintén izgalmas kalandfilmet lehetne készíteni, de szívesen megnéznék egy egész estés animációs filmet Galamb József életéről is. Az 1919-es balassagyarmati felkelés története is filmre való eseménysorozat. Messze nem merítettük ki az ’56-os tematikát sem:

Pongrátz Gergely bácsi és a Corvin köziek története ugyancsak jó képregénytéma lenne!

Amint Richard Weaver mondta: „Az eszméknek következményeik vannak”. Várhatóan milyen konkrét területeken érződnek majd a Kommentár folyóirat és a Kommentár Klub „következményei”?

Főként a saját nyelvhasználat kialakítására van szükség, tehát arra, amit idegen szóval narratívateremtésnek szokás mondani. A minimum, hogy el tudjuk mondani a magyar történelem és a magyar politika fontos ügyeit a saját szavainkkal. Ez egy embert próbáló munka, melynek hatásai évtizedek alatt érnek be. Szerencsére mind a folyóirat, mind a tévéműsor mögött hosszútávfutók állnak. Ez pedig optimizmusra ad okot.