Budapest védői hősök voltak

2021-02-18 08:33:00

Ágoston Balázs
Magyar Nemzet
A holtak gyűlölete megmérgezi, a kegyelet nemesíti a lelket.

„Történelmünk során korábban soha nem tapasztalt, a magyar nemzetlélektől teljességgel idegen, bár az előző év ősze óta magát már meg-megmutató terror csapott le 1919 márciu­sában hazánkra. Az első kommunista diktatúra perverz szadizmussal gyilkolta vélt és valós politikai ellenfeleit. A vörös pribékek mások mellett Mindszenty Józsefet is fogságba vetették és megkínozták, a későbbi bíboros-hercegprímás a rémuralom bukása után egy prédikációjában így emlékezett a rettegés hónapjaira (idézi a Történelemportál.hu 2011. február 24-én):

»Láttam a Parlament mennyezetig vérrel befrecskelt pincéit, a vízvezetékcsöveire akasztottakat, hallottam a teherautók motorjainak berregtetését a halálpincék előtt, hogy a megkínzottak segélykérését ne hallják künn. Megnéztem testvéreimet a cellában, akiket a kínzók szakkifejezése szerint »félangolosra« és »egész angolosra« vertek. Hallottam új szótárukat: »gajdeszbe küldeni«, »hidegre tenni«, »haza küldeni«, »fa alá állítani« stb. […] A vörös börtön kapuja a vörös pokolnak, amelyen át belátni a Szovjetbe.«

Ez a rendszer állította fel az úgynevezett Magyar Vörös Hadsereget 150 ezres összlétszámmal, amelynek mintegy harmadát önkéntesek adták. Jórészt az első világháborút végigharcolt közkatonák és tisztek, de a magyar munkásság soraiból is tízezrek álltak be a vörös zászló alatt menetelő seregbe.

Nem azért, mert azonosultak a kommunista ideológiával és a diktatúrával, hanem annak ellenére. Felismerték ugyanis, hogy – tetszik vagy sem – nincs más, hatalommal rendelkező politikai tényező Magyarországon. Ez a hadsereg verte vissza eredményesen – a baloldali, szociáldemokrata érzelmű Stromfeld Aurél vezérkari főnök irányításával – 1919 májusában a hazánkra törő cseh és szlovák csapatokat, majd dicsőséges felvidéki hadjárata során felszabadította a megszállt Eperjest, Érsekújvárt, Kassát, Losoncot, Sátoraljaújhelyt, Bártfát, eljutva az etnikai határokig.

Stromfeld és katonái hősök voltak, akiknek a nemzeti panteonban a helyük. Dicsőségüket nem homályosítja el, hogy közben a hátországban Szamuely pszichopata Lenin-fiúi vérgőzös bódulatban osztották a halált. A Magyar Vörös Hadsereg második vezérkari főnöke, Julier Ferenc visszaemlékezése szerint ugyanis »a nemzeti alapon álló tisztikar jó része megmaradt a vörös zászló alatt is, gondolván, hogy a haza érdekében az ördöggel is szövetkezik, még ha nem is fekete, hanem vörös«. (Az 1919. évi felvidéki hadjárat – idézi Nagy Miklós Mihály nyugállományú honvédtiszt, katonai szakíró a Magyar honvédő háború 1918–1919 című írásában, a Nagy Magyarország folyóirat 2012. őszi számában.) Billnitzer Ernő – akkori tüzérszázados – hasonlóan fogalmaz Két világháború emlékei című munkájában: »Hazánk területi épségéért, annak fenntartásáért még az ördöggel is szövetkezni kell. Ördög alatt értvén akár a kommunistákat is.«

Kommunista apologetika? Szó sincs róla! A hon védelme nem függ politikai ideológiák­tól. Akik a hazáért éltek és haltak, az őket körülvevő mindenkori rendszerek megítélésétől függetlenül egyértelműen és letagadhatatlanul hősök.

Ugyanezért egyértelműen és letagadhatatlanul hősök azok a magyar honvédek is, akik a második világháborúban harcoltak a hazáért, akár a keleti fronton, akár az ország területén, akár a végjátékban Budapest védelmében.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.