Kozma Imre atya: Európa istentagadó lett

2020-12-26 07:00:00
A hitehagyott Európa gazdasági és demográfiai szempontok szerint beszél befogadásról, de nem foglalkozik azon keresztények életével, akiket hitük miatt üldöznek – mondja Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója a kontinens jövője mellett beszélt az SZFE-tüntetésről és arról is, hogy a magyaroknak van a legnagyobb szívük.

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

A közelmúltban újabb terrorcselekmények rázták meg Európát, különös kegyetlenségű volt közülük a nizzai eset, amikor egy templomban imádkozó nőt fejeztek le. Jelek ezek, vagy figyelmeztetések?
Is-is. Az elkövetők muszlimok voltak, a terrorakciók pedig tudatosan a keresztények Istene ellen irányultak. Az imádság helyeit, illetve magát a keresztény embert mint a Szentlélek templomát támadták meg.

Hogyan kell reagálni ezekre az eseményekre?
Harcos embernek tartom magam, az értékek világában nem ismerek alkut. Az egyház védelmében folytatott harcot azonban csakis eszmei és szellemi síkon lehet megvívni, mivel alapvetően a lelkekben, bennünk zajlik. A kereszténység az egyetlen vallás, amely a rosszra jóval válaszol: hitünk szerint a rosszat csak jóval, azaz megbocsátással lehet legyőzni. Látjuk, mi történik Európában, de a pogány világot jellemző küzdelem akkor sem uralkodhat el. Közös, valóban elveszni látszó értékeinket kizárólag akkor óvhatjuk meg, ha helyük van az életünkben. Európa istentagadó, hit- és egyházellenes lett, de csak akkor menekülhet meg, ha elég számban lesznek a győzők.

A magyar kezdeményezés riadó Európának, hogy veszélyben vannak az ősi közösségek”

Mit ért ez alatt? Kik a győztesek?
A valódi győzelem a magunkkal vívott küzdelem gyümölcse, az érdekek helyett az értékek megalkuvás nélküli képviselete. Ehhez azonban nagy lelkierő kell. Sajátos körülménynek tartom, hogy Közép- és Kelet-Európában „jó szolgálatot” tettek a harcos ateizmus évtizedei: e régió országaiban jobban ragaszkodunk az európai örökséghez. A kérdés azonban a mi esetünkben is az, hogy mindennapi valósággá tudjuk-e tenni ezt az örökséget egyéni és közösségi életünkben. Nyugat­-Európa már feladta a küzdelmet, mi még harcolunk.

Fotó: Földházi Árpád

A különbség a bevándorláshoz való viszonyban is megjelenik. Véletlen?
Valóban, az egész kérdéskört valahogy össze lehet kapcsolni a migrációval. A kontinensre érkezők zöme muszlim, ez a folyamat tehát vallási expanziót is takar. Ennek legrémisztőbb példái az említett merényletek. Európa a kereszténységben született, innen jutott el az evangélium a többi kontinensre a misszió révén, de sajnos ez már a múlté.

Akkor ez egyfajta revans lenne?
Nem, inkább a szekularizáció következménye. A keresztény misszió a görög és a latin örökséget is továbbvitte, beépítette a hitrendszerébe. Az előbbi az önismeret, az utóbbi az önnevelés kultúráját adta nekünk. A kereszténységben megjelenik az egymásért való felelősség, amire Krisztus is buzdít bennünket: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” Ez életünk valódi értelme, ebből fakad a többi emberért és a teremtett világért való felelősségünk. Napjaink válsága abban áll, hogy hátat fordítottunk a szeretet Istenének, nem találjuk a valódi boldogságot, és szenvedünk attól, hogy csak az érdekek maradtak. Emlékszem, annak idején Sajkodon hallottam Németh Lászlótól: „a szeretet drámai aktus, amibe vagy belehalunk, vagy nincs is. Az emberi élet műfaját tekintve dráma.” A szintén jelen lévő Weöres Sándor erre azt mondta: rendben, ezt el tudja fogadni, „de akkor az emberi élet költészete pedig az irgalom”. Az irgalom védettség, biztonság, amit annak adhatunk, akit szeretünk.

A muszlim gondolkodás alapvetően szembemegy a keresztény felfogással”

Halljuk is sokszor, hogy keresztényi kötelesség a bevándorlók befogadása. Jogos elvárás ez?
A befogadás parancsa mindig érvényes. A kérdés csupán az, hogy kinek a befogadásáról van szó. Ferenc pápa maga mondta nekem 2013-ban, amikor meghívására vele misézhettem a Szent Márta-házban: „Induljunk el a periférián élők felé!” Válaszoltam is neki: „Én már ötven éve elindultam ezen az úton.” Ismerjük a Szentírásból, hogy „amit egynek tesztek, nekem teszitek”. Ez Krisztus parancsa, vagyis ha keresztények akarunk lenni, a legkisebbeknek, a legszegényebbeknek helyet kell adnunk az életünkben. Büszke vagyok arra, hogy az immár több mint harmincéves Magyar Máltai Szeretetszolgálat ezt a küldetést megjeleníti a társadalomban. Mondjuk úgy, a periféria itt van velünk, mindig van kin segíteni. Végig kell azonban gondolnunk, hogy mi is a valódi céljuk az Európába induló tömegeknek, és a nyugati államok valójában miért nyitják meg a kapuikat előttük.

Fotó: Földházi Árpád

Alighanem részben azért, mert nem születtek meg azok a gyermekek, akiknek meg kellett volna. Ebből pedig gazdasági gondok adódnak.
A nyugati korfa tényleg katasztrofális állapotban van, a társadalmi környezet pedig életellenes. Ellenben a magyar rendelkezések egyre több eszközzel igyekeznek támogatni a vágyott gyermekek megszületését. Egyértelmű és látványos a különbség. Ráadásul nekünk, magyaroknak történelmi példáink, tapasztalatunk is van a muszlim bevándorlással kapcsolatban. Évszázadokon át az invázióval szembeni ellenállás, vagyis a keresztény Európa védelme jutott feladatul a magyar népnek. Jól tudjuk, a muszlim gondolkodás alapvetően szembemegy a keresztény felfogással. A Nyugat válsága részben abban áll, hogy megkeresztelt emberek hitetlenségének vagyunk a tanúi. A felénk igyekvő tömegek, amelyeknek a befogadását annyira szorgalmazzák egyesek, ellenben nem bizonytalanodnak el a hitüket illetően.

Európa arculatát még mindig a keresztény értékek rajzolják meg, gondolkodását azonban már régen nem”

Most viszont nem fegyverrel jönnek, hanem menedéket kérve. Nagy különbség.
Természetesen, de akkor is ismerni kell a bevándorlók többségének életét meghatározó eszmerendszert. Mifelénk Istent legfeljebb a bajban hívjuk, rosszabb esetben nevét káromkodásra használjuk. Ám egy muszlim ajkán nem ilyen formában jelenik meg Allah neve, hanem akkor, amikor saját meggyőződését világgá kiáltja. Amikor a befogadás kérdése felmerül, fel kell tennünk a kérdést: összeegyeztethető-e az érkezőket éltető eszmerendszer a kereszténységgel, noha azt Európa már megtagadta?

A magyar kormány azt mondja, ne a bajt hozzuk ide, hanem helyben segítsünk, külön programot is indított ennek jegyében Hungary Helps néven. Egyetért a gondolattal?
Tudjuk, Szíria volt a kereszténység bölcsője. Ma már alig él keresztény abban a térségben. A megmaradóknak pedig adót kell fizetniük, hogy gyakorolhassák a hitüket a musz­lim közegben, és még számos nehézséggel, háborúval és terrorral is szembe kell nézniük. A hitehagyott Európa gazdasági és demográfiai szempontok szerint beszél befogadásról, de nem foglalkozik azon keresztények életével, akik a hitük miatti üldöztetések ellenére is a szülőföldjükön szeretnének maradni. Hatalmas dolognak tartom, hogy az üldözött keresztények problémáinak megoldására Magyarországon gyúlt egy fénysugár. A magyar kormány önálló államtitkárságot hozott létre, amely a Közel-Keleten és más térségekben szervezi ezt az áldott tevékenységet. A világ számos pontján, ahol a keresztények kisebbségben vannak, súlyos veszedelmekkel kell szembenézniük. A magyar kezdeményezés egyben riadó is, harsona Európának, hogy veszélyben vannak az ősi közösségek. Őket pedig ott kell segíteni, ahol élnek, vagyis a szülőföldjükön. Mellettük kell állnunk. Például Szíriában a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak a legvadabb harcok idején is sikerült egy kórházat életben tartania, amit mozgó orvosi egységek is kiegészítettek. Még a muszlimok is hálálkodtak, hiszen haszonélvezői voltak annak, hogy a keresztények a legzordabb időben is helytálltak. Ehhez az erőt a keresztények Istene adta, aki egymásra bízott bennünket.

A valódi győzelem a magunkkal vívott küzdelem gyümölcse”

Visszatérve Európára: milyen jövőt jósol?
A muszlimmá válás gondolata aligha jelenti a keresztény Európa továbbélését. Talán nem késő elgondolkodni azon, hogy Európa arculatát még mindig a keresztény értékek rajzolják meg, gondolkodását azonban már régen nem. A keresztények egyre fogyatkozó tábora aggódva szembesül azzal nap mint nap, hogy Európa jövője azon dől el, lemondunk-e a keresztény értékekről, végérvényesen föladjuk-e keresztény elveinket. A hírek szerint eközben Brüsszelben épp azon dolgoznak, hogy valamennyi uniós tagállam számára a támogatások feltételeként jelöljék meg a migránsok befogadását és az lmbtqi-jogok alkalmazását. Nyilvánvaló, hogy ez elfogadhatatlan. Akik ezt nem így látják, azok valójában mások kezébe adták Európa jövőjét.

Nem értük még el a szekularizáció legmagasabb fokát?
Pár éve a Bolognai Egyetemen éppen a szeplőtelen fogantatás ünnepén a Szűzanyát gyalázva cirkuszoltak a hallgatók, ám az egyik tanárnak sikerült megállítania a zendülést. A fő szervező felháborodva mondta: „Azt hittem, szekularizált Olaszországban élek!” Megkérdezték tőle, vajon mit jelent neki a szekularizáció. „Azt tehetem, amit akarok” – válaszolta. Ez lenne tehát a szekularizált Európa? Láthatjuk azt is, hogyan támadják Lengyelországban a templomokat az abortusz lehetőségének szélesítéséért tüntetők. Itthon pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem átszervezése ellen tiltakozó fiatalok egyike fogalmazott nyugati kollégájához hasonlóan, amikor az autonómiáról kérdezték: „Azt tehetek, amit akarok.” Ha ezeket a megnyilatkozásokat, ezt a felfogást a keresztény értékrend mellé tesszük, a jajveszékelés zaja veri fel a világot. Hatalmas kérdés tehát, hogy merre megy tovább Európa.

Fotó: Földházi Árpád

Tíz éve kereszténydemokrata kormányzás folyik Magyarországon, mégsem általános tapasztalat, hogy a templomok tele lennének. Sőt a harminc évvel ezelőtti rendszerváltozáshoz képest éppen ellenkezőleg. Mi ebben az egyház felelőssége?
Az elvallástalanodás nálunk is létező probléma, és a keresztények felelősségét is felveti. Nekem alapvetően személyes tapasztalataim vannak. A harminc évvel ezelőtt létrejött Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak voltak előzményei, mégpedig egy olyan keresztény közösség a Zugligeti Szent Család-plébánián, amely nemcsak a templom négy fala között dicsérte az Istent, hanem ennek megfelelő életet is akart élni. Megjelenni a világban és a mindennapokban is kézzelfoghatóvá tenni az egymásért vállalt felelősséget. Megértettük, hogy ez az üdvösség útja, feltétele. A nehéz sorsúak megsegítésére szociális hálót szőttünk a környezetünkben élőknek. Ráébredtünk, hogy mindenki erre a fajta ajándékra vágyik, amit csak egy élő közösség adhat meg.

Valamennyiünk élete azon méretik meg, hogy mennyi áldozatot tudunk hozni egymásért”

Hogyan éli meg a vírushelyzetet?
Aggasztó, iszonyú lelki terhet jelent. De most is elsősorban azokat kell támogatni, akik létezni sem tudnának támogatás nélkül. Ez magától értetődik, nekünk ez nem új feladat. Persze most jóval több energia kell hozzá, és a tennivalóink is megsokasodtak. Rendkívüli a helyzet, de bírjuk. A szeretetszolgálathoz tartozók a krisztusi igazságból táplálkoznak, számukra nyilvánvaló: ha sokasodik a baj, a felelősség is megnő. Egymásért vagyunk. Valamennyiünk élete azon méretik meg, hogy mennyi áldozatot tudunk hozni egymásért. Az ilyen kihívások vizsgáztatnak bennünket. Egyúttal érdemes talán azt is megnézni, hogy a különböző nemzetek hogyan teljesítenek ebben az időszakban, hogy ki milyen szempontok szerint mire hivatkozik, és érdemes elgondolkodni, hogy a napjainkban sokat emlegetett szolidaritás vajon helyettesítheti-e a szeretet üzenetét.

Megkeresztelt emberek hitetlenségének vagyunk a tanúi” 

Hazánk nemzetközi megítélése lesújtó, a nyugati sajtóban általában azt olvasni, hogy a magyarok, illetve a kormány mennyire szívtelen.
A magyar határnyitás ötödik évfordulóján a keletnémet menekülteket befogadó első máltai tábor helyén, a zugligeti templom falán emléktáblát helyeztünk el. Az egyesített Németország nagykövete, Otto-Raban Heinichen emlékezett: „Ismernek-e olyan népet, amely a nála nagyobbat, gazdagabbat önzetlenül segítette? Én ilyen nemzetet nem ismerek. Ilyen csak egy van, a magyar! Mert a magyaroknak van a legnagyobb szívük!” Srí Lankán a cunami utáni helyreállítási munkálatokba erőteljesen bevetették magukat a magyarországi segélyszervezetek s főképpen a keresztények. A záróünnepségen egy ottani állami tisztviselő megkérdezte tőlem: „Magyarország mekkora?” „Akkora, mint Srí Lanka, de miért a kérdés?” Azt válaszolta, senki nem segített annyit, mint a magyarok. Adta magát erre a válasz: akkor Magyarország a legnagyobb. Elgondolkodtató példa s egyben buzdítás. Mondok egy másik esetet. 2013-ban Rómában ünnepeltük a máltai szervezet 900. születésnapját. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat az ünnepséget megelőző konferencián nagy dicséreteket kapott. A legeredményesebbnek ítélték a testvérszervezetek között, s alighanem jutalomból engem ért a megtiszteltetés, hogy köszönthettem XVI. Benedek pápát a Szent Péter-bazilikában. Az egyházfő külön üzenetet is küldött velem a magyaroknak: „Legyenek hűségesek Szent István örökségéhez, akinek nagysága abban állt, hogy Isten előtt vállalt felelősséget népéért, nemzetéért!” Jómagam ezt a felelősséget keresem ma is Magyarországon, a Kárpát-­medencében és Európában is.

Kozma Imre a Befogadás  napja ’89 – 30 éves a Magyar Máltai Szeretetszolgálat  című kiállítás megnyitóján a Magyar Nemzeti Múzeumban 2019 augusztusában. <br> Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Kozma Imre
1940-ben született Győrzámolyban. 1963-ban szentelték pappá, 1977-ben lett a zugligeti templom plébánosa, 1989-ben a vezetésével alakult meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Még abban az évben ötvenezer keletnémet menekült átmeneti elszállásolását és élelmezését biztosította az általa vezetett közösség a templomkertben, a romániai forradalom idején pedig huszonkét teherautónyi segélyt küldött Erdélybe. 1997-ben lépett be a Betegápoló Irgalmasrendbe, amely 2000-ben kapta vissza kórházait. Számos hazai és nemzetközi kitüntetésben részesült.

Címlapfotó: Földházi Árpád