Van valakinek mondanivalója a történelemről?

2020-07-29 18:33:00

Czopf Áron
A nyilvánosság és a történettudomány mára döntő mértékben veszített abból a képességéből, hogy hagyományok éltető közege legyen.

Legkésőbb Nietzsche óta tudjuk, hogy az emlékezés nemcsak segíteni, hanem egy bizonyos mértéken túl akadályozni is képes a politikai tisztánlátásunkat. Hát még ha rosszul emlékszünk! A valóságot egy elképzelt jövő vagy egy elképzelt múlt pozíciójából is lehet tagadni. Ez teremt hivatkozási alapot minden progresszív vagy reakciós lármázás számára. A jelenleg zajló emlékezeti és történelmi viták nem mutatnak más képet, mint a politikai kultúránk egésze: mindenünnen a tagadás szelleme árad. A minden autoritást tagadó liberalizmus a jog autoritásával visszaélve tagadja a politika autonómiáját. A szivárványkapitalizmus talpasai – akiket némi jóindulattal posztmodern baloldaliaknak nevezhetünk – a radikális valóságtagadásnál kevesebbel már be sem érik. A nemzeti radikálisok, vagy ha tetszik, a „romantikus konzervatívok” eközben a jelen tagadására használják a múltat. Felvetődik a kérdés, hogy a történelem futóhomokjára alapozott identitás bálványozása miben más, mint az előbb mondottak. Annak belátásában, hogy a múlttal való zsurnalisztikus játszadozás a jelenlegi formájában mennyire posztmodern és relativista törekvés, csak a megrögzött értetlenkedés akadályozhat meg minket. A történelmet sem eltörölni, sem fetisizálni nem kell, mindkét eljárás ellentétes a hagyomány szellemével. Mondjuk ki bátran: hamis konzervativizmus az, amelyik romokat épít!

Elvi szempontból tehát teljességgel érthetetlen az elitista liberális konzervatívok és a plebejus nemzeti konzervatívok mai marakodása olyan történelmi részletkérdéseken, amelyek semmit nem mondanak arról, kik vagyunk. Vajon ez a céltalan marakodás a „nemzeti öncélúság” új értelme? A hadrendbe álló emlékezetfalanxok e pillanatban egy olyan hadszíntéren csapnak össze, amelyen a múltunkról szóló értelmes elbeszélések már nem is vonultathatók fel. Hiába játszhatna döntő szerepet a történetmesélés a nemzeti hagyomány életfolyamataiban, a nyilvánosság és a történettudomány mára jelentős mértékben veszített abból a képességéből, hogy hagyományok éltető közege legyen.

„A történelmet sem eltörölni, sem fetisizálni nem kell, mindkét eljárás ellentétes a hagyomány szellemével”

A történelem modern tudományként való intézményesülése ahhoz az időszakhoz kötődik, amikor Európa fiatal nemzeteinek egyesítő mítoszokra volt szükségük. Korántsem véletlen az egybeesés. Más tudományok megtaníthatták, hogyan keressük a természet egyetemes törvényeit, és hogyan tekintsünk a világban mindarra, ami nem „mi” vagyunk, eközben érdeklődésünk elidegenített tárgyává tették a valóságot, és nem adtak – nem is adhattak – világos választ arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, és mi a rendeltetésünk. A történettudomány viszont kezdetben nemcsak leírt, hanem előírt – nemcsak tanított, hanem nevelt is. A hatalmasokat a kormányzás művészetére tanította, a népeket pedig arra a kollektív önátélésre képesítette, amelyet az emberek korábban csak vallási rítusok révén érhettek el. Nem túlzás kijelenteni, hogy a hosszú 19. század vallása a történelem volt.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés