„A zenélésben mindig van rizikó”

2020-07-29 21:35:00
Pszichológus tanácsára fordult a zene felé, lelkében éppúgy megfér az Iron Maiden, Kurtág György, a jazz, a klasszikus, a népzene, és bár hamar futott vele a szekér, a valódi sikert a látszólag széthúzó hatások szimbiózisa hozta el. Lukács Miklós azon kevés cimbalmosok egyike, akik önálló zenei identitást építettek fel hangszerük segítségével.

Jávorszky Béla Szilárd írása a Mandiner hetilapban.

FONÓ 25
Idén ősszel ünnepli negyedszázados fennállását a népi kultúra városi továbbélésének, megőrzésének fellegvára, a Fonó Budai Zeneház. A Mandiner ebből az alkalomból exkluzív sorozatot közöl az intézmény szellemiségét képviselő kulturális szereplőkkel, akik maguk is a közös gyökereinkből táplálkozó magyar és külföldi népzene, a néptánc, az (etno)jazz és a világzenei irányzatok kiváló művelői.

Budapesti szülei helyett egy ideig a törökszentmiklósi nagyszülei nevelték, később aztán visszakerült a betondzsungelbe. Mennyire foglalkoztatta gyerekként a zene?
Nem különösebben. Édesanyám albérletben élt, édesapám kollégiumban lakott sokáig, azokban az években neveltek a nagyszüleim. Amikor visszakerültem a szüleimhez, leginkább a lakásunkkal szemben lévő Vasas-pályára jártam meccsekre. Gyakran gyötört migrénes fejfájás, anyámék orvostól orvosig cipeltek, majd pszichológushoz vittek, aki azt ajánlotta, hogy „gyógymódként” foglalkozzak zenével, így a szüleim beírattak a VI. kerületi zeneiskolába. A cimbalom maga, a hangja, a benne rejlő lehetőségek már akkor is vonzottak. A zeneiskolában szerencsémre Szakály Ágneshez kerültem, nagyon hitt bennem, még fél éve sem tanultam, már benevezett a Rácz Aladár-cimbalomversenyre, ahol a serdülők korcsoportjában második lettem. A siker több szempontból is jókor jött. Versenyszellemet hozott az életembe.

Az akkori egyetlen tévécsatornán sokan felfigyeltek a tehetségemre, folyamatosan kaptam a koncertmeghívásokat. Konok és kitartó fajta vagyok, szerencsére bírtam a tempót.

Muzsikus cigány család sarjaként sosem vonzotta a vendéglátóipar?
Édesapám tudatosan távol tartott a cigányzenészpályától, hisz a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján már lehetett látni, hogy ennek a típusú muzsikának közel sincs akkora keletje, mint néhány évtizeddel korábban. A klasszikus zene – gondolta – nem csak egzisztenciát adhat: minden zene alapja. A Zeneakadémia elvégzéséig számomra lényegében csak a klasszikus zene létezett, előadói szempontból. Tizennégy évesen sokat játszottam duóban Berényi Petrával, a ma Amerikában élő kitűnő brácsással. Az ő édesapjának az egyik legjobb barátja volt Kurtág György. Amikor elkezdtük tanulni Gyuri bácsi Játékok sorozatát, elhívtuk a próbákra. Akkor tapasztaltam meg, hogy a cimbalmozás másról is szól, nemcsak arról, hogy piano vagy forte ütöm meg a hangokat. Gyakorlás közben Gyuri bácsi instrukciókat adott, mégpedig a hangok színével kapcsolatban. „Próbálj egy kéket játszani! Nem, ez nem kék, ez inkább zöld. Ez meg olyan barnás.” És így tovább. A Játékok sorozat fontos szerepet töltött be az életemben. Ahányszor elővettem, mindig új utat mutatott.

„A Fonó számomra azt testesíti meg, amit magam is vallok: a népzene, a jazz és a kortárs zene harmonikus egységét”

Urbánus tinédzserként a populáris műfajok sem érintették meg?
Dehogynem. Tizenhárom évesen imádtam a metált, Iron Maiden-­pólóban és szegecses bőrdzsekiben jártam. Nagyjából ezzel egy időben fedeztem fel magamnak a jazzt, elsőként Oscar Peterson trióját. Olyan mélyen megérintett annak a zenének a szabadsága, hogy mivel időközben zongorázni is tanultam, egy ideig komolyan fontolgattam: a konzi után felvételizek Binder Károlyhoz a jazz tanszakra. A klasszikus zene erősebbnek bizonyult. Napi hat órában azzal voltam elfoglalva, hogy a hang tényleg tenuto legyen, és az a-hoz az e-t tényleg úgy kössem, ahogy az benne van a kottában. Amikor azonban letelt a hat óra, odaültem a zongorához, feltettem a fejhallgatót, keresgéltem a különleges akkordokat, és szabadon kalandozgattam. A látszólag egymást kizáró zenék bennem simán összeférnek egymással, sosem stílushatárt húztam magamnak, hanem minőségbelit. Olyan basszusmeneteket fedeztem fel például az Iron Maiden számaiban, amilyenek Bach muzsikájában is megtalálhatók. A zene univerzális, csak valaki így használja, más meg úgy.

Előadóként miért döntött végül a klasszikus zene mellett? Szülői hatás? Belső indíttatás?
Sokat nyomtak a latban a pozitív visszajelzések. Folyamatosan haladtam a pályán, sikert sikerre halmoztam. Tizenegy évesen az UNICEF egyik brüsszeli gáláján már szólókoncertet adhattam, később sokat turnéztam az ELTE kamarazenekarával. 1997-ben szólistaként szerepeltem a Budapesti Fesztiválzenekar Hat magyar rapszódia című Liszt-­lemezén. 1998-ban az Egyesült Államokban a Concertante di Chicago kamarazenekar szólistájaként léptem fel, olyan nagy sikerrel, hogy a következő évadra is visszahívtak. Tehát neves zenekarokkal, karmesterekkel, művészekkel játszhattam, súlya volt a fellépéseimnek. Sokáig úgy tűnt, senki és semmi nem állíthatja meg az emelkedésemet a klasszikus zenei pályán. Aztán amikor 1999-ben, huszonkét évesen a kezembe vettem a zene­akadémiai diplomát, furcsa módon minden megváltozott.

„A megszállottság elengedhetetlen ahhoz, hogy a saját utadra találj, ahogy a felfedezőképesség, a nyitott szem és a nyitott szív is”

Mi történt?
Visszanézve belátom, hogy rosszul kezeltem a sikereket. Azt hittem, én vagyok a király. A diploma után csak ültem otthon, és vártam a jobbnál jobb felkéréseket. A telefon azonban nem akart csörögni. A Jóisten vélhetően így jelzett, hogy rossz úton járok. Ráadásul közvetlenül a diploma után megnősültem, 2000-ben megszületett a lányom, és már nem lehetett az addigi felelőtlen életet élni. Jött a nagy rádöbbenés. Mindent bevállaltam, amit lehetett. Szürreálisnak tűnt persze a nagy külföldi koncerttermek után, de csinálni kellett. Nappal gyakoroltam, zenét írtam, hangszerelésekkel foglalkoztam, majd este héttől tizenegyig örökzöldeket zongoráztam egy étteremben. A vendéglátózásból többek között Balogh Kálmán segített ki, meghívott a gipsy bandjébe zongorázni, később pedig beajánlott maga helyett több zenekarba cimbalmosként. Aztán Borbély Mihály révén bekerültem a hazai etnojazz-vérkeringésbe, és onnantól, mondhatni, kézről kézre adtak a zenészek.

Időközben a Sztregova utcában megnyílt az etnojazz műfajnak is otthont adó Fonó Budai Zeneház. 1995 őszén tizennyolc éves volt, beleásta magát a klasszikus zenébe, így a nyitásnál valószínűleg nem volt ott.
A nyitásnál nem, de 1997-ben, amikor Balogh Kálmán kivált a Vasmalomból, annak vezetője, Reöthy Gábor megkeresett. Tájékozódásként elnéztem a Fonóba meghallgatni a zenekart, amelynek aztán tagja lettem. Már akkor megkapott a hely szellemisége – a Fonóban otthonos környezetbe kerültem. Néhány évvel később pedig beindult egy folyamat. Fel sem tudom sorolni, hogy hány koncerten játszottam ott. Az egyik emblematikus alkalmon Dresch Misi lépett fel a szaxofonos legenda Archie Shepp-pel, nézőként élvezettel hallgattam őket, majd utánuk Borbély Misivel játszottam. A Fonó számomra azt testesíti meg, amit magam is vallok: a népzene, a jazz és a kortárs zene harmonikus egységét.

Címlapkép: Muray Gábor

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés