Komoly mélységek – a Platon Karataev Atoms című lemezéről

2020-06-13 17:42:00

Írta: Győrffy Ákos
Kivételes érzékenységgel tapintottak rá a korszellem legproblematikusabb pontjaira: néhány napja jelent meg a Platon Karataev nevű fiatal magyar zenekar második nagylemeze Atoms címmel – meghallgattuk.

Június 5-én jelent meg Atoms címmel a Platon Karataev második nagylemeze. A magyar zenekar dalszövegei jobbára (szinte kizárólag) angol nyelvűek. Az angolul éneklésen általában fennakadok, miközben persze értem, hogy egy magyar zenekar miért akar angolul megszólalni. A nagyvilágban angolul lehet érvényesülni, ez nyilván igaz, de ismerve valamelyest a nemzetközi könnyűzenei színtér működési folyamatait, jól látszik, hogy az angol nyelvű dalok önmagukban nem elégségesek semmire.

Egyszerűen akkora túlkínálat van „jó” zenekarokból, hogy szinte semmi esélye sincs egy magyar zenekarnak arra, hogy láthatóvá tegye magát. A legutóbbi – tényleg komoly magyar zenei eseménynek számító – ilyen megmutatkozás a Qualitons fellépése volt a legendás seattle-i rádióban, a KEXP-ben, tavaly márciusban. Ott játszani valóban komoly pillanat egy zenekar életében, még akkor is, ha itthon ennek szinte semmiféle hírértéke nincs. A Qualitons volt egyébként az első magyar zenekar, amely meghívást kapott a KEXP-be. Érdemes ellátogatni a rádió YouTube-csatornájára és megnézni, kik léptek fel ott eddig. A Qualitons tagjai persze tisztában vannak azzal (sok hazai kollégájukkal ellentétben), hogy még egy ilyen fajsúlyú amerikai jelenlét sem elég önmagában semmire: nem jelenti azt, hogy innentől kikövezett út vezet a legnagyobb amerikai fesztiválokig, a nagykiadós megjelenésekig, egyáltalán, az úgynevezett „befutásig”.

Nem kalandozom még távolabbra mondandóm tulajdonképpeni tárgyától, mindezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert a Platon Karataev esetében

olyan produkcióról van szó, amely a világon mindenhol megállná a helyét.

És egyáltalán nem csak azért, mert a dalszövegeik angol nyelvűek. Sok magyar zenekart láttunk már angol szövegekkel próbálkozni, mérsékelt sikerrel. Az, hogy a Platon Karataevnek sikerül-e a láthatóvá tennie magát a nemzetközi színtéren, persze erősen kérdéses. De nem rajtuk fog múlni, az egészen biztos. Mert amit ez a zenekar az Atoms című lemezen a hallgató elé tár, az nagyon ritka jelenség a magyar zenei életben.

Ritka egyrészt a szövegeik szokatlan mélysége és költőisége miatt, másrészt pedig a zenéjük kidolgozottsága, finom rétegzettsége, elsöprő ereje okán. Ezek a fiúk (Balla Gergely, Czakó-Kuraly Sebestyén, Sallai László és Bradák Soma) nagyon eltaláltak valamit,

kivételes érzékenységgel tapintottak rá a korszellem legproblematikusabb pontjaira.

A lélek és a szellem azon vidékein tettek alapos, sok esetben kínzó és kimerítő túrákat, ahová nem sokan merészkedtek rajtuk kívül mostanában, főleg nem a „popzenében”. Kénytelen vagyok idézőjelbe tenni ezt a popzenét, mert itt már régóta nem tudható és nem világos, mit nevezünk popzenének, mit rocknak, egyáltalán, van-e értelme még ezeknek a fogalmaknak. Valószínűleg nincs.

 

A Platon Karataev zenéje sokféle forrásból táplálkozik, a legkarakteresebb hatás talán a folk és annak különféle pszichedelikus (ez is milyen ostoba kategória) leágazásai. De van itt vízjelként grunge, shoegaze és egyéb magunk elé bámulós, elvágyódós árnyalatok.

Ezzel persze nem mondtam semmit erről a zenéről, legfeljebb csak annyit, hogy nagy vonalakban mire számíthat a hallgató. Nagyon ritkán hallok ennyire katartikus, komoly mélységekbe fúró és mindeközben egy pillanatra sem hatásvadász zenét. Amit a Platon Karataev csinál (már a nevük is megérne egy misét, a Háború és béke egyik mellékszereplőjéről nevezték el magukat), annak tétje és súlya van, nem közhelyeket puffogtatnak, nem nyafognak vagy a sablonos világfájdalmukat sírják a világba, hanem hitelesen és őszintén

megpróbálnak valamiféle választ adni a nem megkerülhető, örök emberi kérdésekre.

Amikor a katartikus jelzőt emlegetem velük kapcsolatban, egyáltalán nem túlzok. A Platon Karataev zenéjéből áradó mély melankólia nem csavarodik önmagába, nem válik öncélú kesergéssé a világ reménytelenségéről. Az Atoms dalai lemerülnek a tudattalan sötét vizeibe és amivel ott találkoznak, attól először elkerülhetetlenül megrettennek, de nem ragadnak bele a rettegésbe, hanem megpróbálnak valamiféle értelmet adni a keresésnek.

                             

Ezek a dalok a fény felé törekednek, sőt, tulajdonképpen istenkereső dalokról van szó. Az Atoms szövegeiben érezhető hatások (amelyeket a zenekar sem rejt véka alá) Pilinszky, Fernando Pessoa vagy Nietzsche felől jönnek, tehát a nagy pokoljárók irányából. Ma, amikor popzene címén általában mást sem hallunk, mint – a legjobb esetben – szellemeskedő, de inkább cinikus vagy egyszerűen üres és ellenszenves szövegeket, szinte hihetetlen, hogy itt vannak ezek a viszonylag fiatal srácok, akikben megvan a bátorság és az őszinteség ahhoz, hogy ne parasztvakítsanak, hanem

vállalják a zene, az énekmondás archaikus örökségét, az égi hang keresését,

az ember helyének kutatását a végtelen univerzumban.

Engem az efféle mentalitás mindig megrendít, leginkább azért, mert egyre ritkábban találkozom vele. És akkor még nem beszéltem a lemezt záró Kányádi/Kaláka-feldolgozásról, amelyből az is látszik, hogy a Platon Karataevnek az is nagyon jól áll, amikor magyar nyelvű dalt adnak elő.

Az idei év (és az utóbbi évek) egyik legerősebb lemeze az Atoms. És nem csak a magyar zenei színtéren.