Ez is egy világháború, csak nem emberek vívják egymás ellen – Hajdú B. István a Mandinernek

2020-04-01 08:35:00
Írta: Sal Endre
„Nem szeretnék olyan meccset közvetíteni, ahol egy védő két méterre áll a csatártól, mert fél a fertőzéstől.” A népszerű sportkommentátor, Hajdú B. István is önkéntes száműzetésbe vonult a családjával. Csak ő hagyja el a házat, például azért, hogy élelmet és gyógyszert vigyen a 88 éves, ágyhoz kötött édesanyjának. Folytatódik Karantén-interjúk sorozatunk!

Mikor volt az utolsó élő televíziós közvetítése?

Március 14-én, a zárt kapus Fehérvár-Diósgyőr mérkőzés volt az utolsó, amelyet a helyszínről közvetítettem.

Volt már ekkora kihagyása?

Inkább azt mondom, valószínűleg ez lesz a legnagyobb kihagyásom. Nem bocsátkozom jóslásokba,

de a sportélet a normál hétköznapoknál is lassabban fog újra beindulni.

A tokiói olimpiát is elhalasztották. Mit közvetített volna?

A beosztás szinte véglegesen kialakult már. Férfi és női pólót, labdarúgást, teniszt és asztaliteniszt közvetítettem volna. Sajnos csak volna… Utoljára a II. világháború alatt maradt el nyári olimpia. Sajnos, ami most zajlik, ez is egy világháború, csak nem emberek vívják egymás ellen. Az egész világ harcol a vírus ellen – hogy mennyire gyors eredménnyel, azt ma még nem lehet megmondani.

Mit csinál otthon?

Rendezgetem a közvetítési papírjaimat, archiválok, erre nem volt lehetőségem, hiszen futószalagon követték egymást a közvetítések. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy három gyermekem van:

kettő iskolás, nem is olyan régen éppen kémiai kísérleteket végeztünk,

és folyamatosan dolgozatokat írnak. A legkisebb óvodás, igényli a játékot, mellette pedig, mivel mindhárom gyermekem sportol, azzal sem állhatnak le teljesen, külön edzésprogram alapján gyakorolnak. Már amennyire itthon megoldható.

Mit sportolnak a gyerekek?

A legnagyobb fiam 14 éves, ő vízilabdázik, a lányom 7 esztendős és műugró, a legkisebb fiam pedig 5 éves és teniszezik. De visszatérve, van nekem egy 88 éves, ágyhoz kötött, beteg, gondozást igénylő édesanyám is, aki másfél éve sajnos az ágyból sem tud kikelni. Most ketten vannak karanténban a gondozójával, én viszem az élelmiszert és a gyógyszereket.

Van maszkom, kesztyűm, leteszem a csomagot az ajtóhoz és jövök haza.

Nagyon vigyázok arra, hogy semmiféle fertőzést ne vigyek el hozzá.

Nem lehet könnyű…

Valóban nem az, hiszen az édesanyámat az éltette eddig, hogy láthatta az unokáit meg a fiát. Azt is nehéz megértetni például a gyerekekkel, hogy két hete még kimehettek az utcára, ha kirúgtuk a kertből a labdát, most viszont csak apa mehet utána. Persze lelkileg a neheze talán csak most jön. Eddig két hét telt el, de ha megnézzük a kínai vírustörténetet, ott két hónap alatt sikerült visszaszorítani a fertőzést, tehát még hosszú ideig eltart majd ez az önkéntes karantén.

Kicsit kiszakadva a vírus okozta apátiából: a legnagyobb fia, ha minden jól megy, néhány év múlva akár első osztályú pólómeccseken is szerepelhet. Elvállalna olyan közvetítést, ahol a fia is a medencében van?

Én most azt gondolom, nem fogom a saját fiamat közvetíteni: 

ha a gyerek játszik, azt én élvezni szeretném.

Most is kijárok a meccseire és bár nagyon izgulok érte, néma csendben nézem, elfogadom a bírói ítéleteket, fegyelmezett vagyok. Amúgy azt látom, azok a szülök, akik valaha sportoltak, sokkal türelmesebbek a lelátón. Voltam egy olyan pólómeccsen, ahol két olimpiai bajnok, Szécsi Zoltán és Molnár Tamás gyermeke egymás ellen játszott. Ültek a lelátón egymás mellett és kedélyesen beszélgettek közben. Amúgy sem szerencsés, ha a szülők adnak tanácsot – főleg, ha az edző azt mondja, menj hátra, a szülő pedig azt kiabálja, hogy menj előre!  

Ön is sportolt?

Asztaliteniszeztem és egy picit fociztam az azóta már megszűnt Ganz-Mávag ifi kettes csapatában. Nem voltam tehetséges, de mindig is imádtam focizni. Nem csak a sulin kívül, a suliban is, ahol összenyomott tejesdoboz volt a labda. A kispályás focit jobban szeretem, ha én játszom, sosem tetszett, hogy nagypályán sokszor eltelik öt perc is amíg labdához érek.  

Emlékszik az első hivatalos nagypályás meccsére?

Felejthetetlen volt.

A Honvéd ellen játszottunk a Ganz-Mávaggal és 19-0-ra kaptunk ki. Én a félidőben álltam be 0-13-nál.

A Honvéd akkor címvédő volt, mi pedig egy héttel korábban álltunk össze. Jellemző módon hat vagy hét játékos állította azt magáról, hogy korábban jobbszélső volt. Aztán a pályán kiderült, hogy talán mégsem…

A fél ország imádja a Hajdú B.-féle poénokat. Árulja el, ezek spontán jönnek?

Máshogy nem is jöhetnének, hiszen honnan tudnám én előre, hogy Böde földhöz vágja a norvégot, vagy hogy egy mókus berohan a pályára. Vannak persze olyan poénlehetőségek, amelyekre előre rákészülhet az ember, de aztán az élő adás során ezek jobbára elkallódnak. A poén amúgy nem a közvetítés szerves része. A közvetítést le lehet hozni poén nélkül is, de színesíti azt. De mindig azt mondom: inkább ne legyen poén, ha van egy rossz poén.

Hiányzik már a közvetítés?

Majd fog. A sportélet az optimista számítások szerint sem fog beindulni a nyárnál hamarabb, de a legfontosabb a biztonság.

Nem szeretnék olyan meccset közvetíteni, ahol egy védő két méterre áll a csatártól, mert fél a fertőzéstől.

Sokan azt mondják, a Milánóban megrendezett, telt házas Atalanta-Valencia Bajnokok Ligája-meccs volt az olaszországi fertőzés egyik gócpontja. Volt magyar szpíker a meccsen?

Nem, a vele egy időben megrendezett Leipzig-Tottenham meccset közvetítette a Magyar Televízió. Aztán már nem is mentünk sehová. Amikor például én a Real Madrid-Manchester City BL-meccset közvetítettem Madridból, még egyetlen fertőzésgyanús eset volt a városban, meg Tenerifén egy szálloda, amelynek lakóit karanténba zárták. Eltelt néhány hét, és Spanyolországban is már több ezren haltak meg.

Mit üzennek azoknak, akik még most is az utcán sétálgatnak?

Én elhiszem, hogy nehéz. De itt a saját példám. Van egy 88 éves édesanyám, aki miatt tavaly nem utaztam el a dél-koreai vizes világbajnokságra, mert akkor olyan volt az állapota, hogy félő volt, ha elutazom, nem találkozhatok vele soha többé. És most sem láthatom.

A filmekben 90 vagy 120 perc alatt megoldódik egy vírushelyzet. A való életben sajnos ennyi idő nem elég.

Biztos vagyok abban, hogy a világ tudósainak egész tömege dolgozik azon, hogy megtalálja a koronavírus ellenszerét. Ezek a tudósok is azt mondják: mindenki maradjon otthon! Higgyünk nekik, hiszen ők értenek hozzá. Én abból élek, hogy nagyjából eltalálom, hogy egy meccsen kinél van a labda a pályán, ehhez értek. Ők pedig a tudományhoz, amit fogadjon el mindenki. Ha van egy lakásod vagy házad, annak biztosan van egy ajtaja. Ha bent vagy, akkor otthon vagy. Ha kint, akkor nem. Ennyire egyszerű!

 

***

 

A Mandiner elkezdte Karantén-interjúk sorozatát, amiben ismert személyiségeket kérdezünk a megváltozott életünkkel kapcsolatos gondolataikról, saját tapasztalataikról. 

Az eddigi interjúink (többek között Jelenits Istvánnal, Nagy Feróval, Zacher Gáborral, Prieger Zsolttal és Varga Liviusszal) itt érhetők el.