Akik életüket adnák, hogy megmentsék a gazdaságot

2020-04-01 14:55:00

Leimeiszter Barnabás
Mandiner
A „konzervatívnak” mondott ideológiai struktúrák is lehetnek ugyanolyan embertelenek vagy emberellenesek, mint az abortuszjogokat és bioetikai perverziókat ünneplő progresszívek.

Különösebben sohasem szimpatizáltam Boris Johnsonnal (sem a neve dacára konzervativizmust már nyomokban is alig tartalmazó Konzervatív Párttal), és a hírek alapján azt sem lehet állítani, hogy a brit kormány túl jól kezelte volna a koronavírus-válságot. Ironikus, hogy a korábban a nyájimmunitás-projekttel kacérkodó Johnson volt az első nemzetközileg meghatározó vezető, akinek pozitív lett a koronatesztje.

Johnson viszont néhány napja tett egy fontos kijelentést, ami lehet, hogy az egész koronakrízis legfontosabb kijelentéseként fog megmaradni a közemlékezetben.

„A válság bizonyította, hogy igenis létezik olyan, hogy társadalom”

– mondta.

Hogy miért is számít ez az önmagában banálisnak tűnő mondat? Azért, mert Johnson ezzel szimbolikusan és proklamáltan érvénytelenítette a valaha volt egyik legvisszataszítóbb „jobboldali idol”, Margaret Thatcher elhíresült 1987-es fejtegetését arról, hogy „egyéni férfiak és nők vannak, és vannak családok”, társadalom viszont nincsen.

A Vaslady az önzés állítólagosan közgyarapító ideológiáját, az égető szociális problémákat autisztikus közönnyel szemlélő politikát kívánta igazolni szavaival. Johnson mondata viszont a nyugati (és különösképpen az angolszász) jobboldal több évtizedes neoliberális tévelygését zárhatja le.

Az, hogy a liberális, nagyvállalat- és szabadpiacpárti gazdaságpolitikát a hagyományos értékek védelmével elegyítsék, persze első látásra is fából vaskarikának tűnt az élesebb szemű megfigyelők számára. Régis Debray francia filozófus már a hetvenes években rámutatott, hogy a gazdasági liberalizmus és a társadalmi konzervativizmus frigye természetellenes, hiszen „az értékek és a szerepek állandó változása az egyik előfeltétele a multinacionális kapitalizmus virágzásának”. Másképpen szólva:

a hagyományos értékek útjában állnak a neoliberalizmusnak,

amit Pierre Dardot és Christian Laval a „globálrezonról” szóló munkájukban eképpen definiálnak: „a piaci logika mint normatív gondolkodás kibontakoztatása, kezdve az államon, végig, egészen a szubjektivitás legintimebb szférájáig”.

A belső ellentmondásait feloldani képtelen jobboldal végső soron a tőke kiszolgálását mindig is sokkal fontosabbnak tartotta annál, hogy helytálljon a progresszívok által agresszíven napról napra megindított kultúrharc frontjain. És míg a liberális „centrumpolitika” jegyében, az identitások felszabadítását előirányzó baloldallal együtt megalapoztak a nárcisztikus nomádok globális „kultúrájának”, hagyták, hogy a „hagyományos értékek” (mennyi idézőjel!) végképp kiüresedjenek.

Mostanában szerencsésen változni látszik a helyzet: a fundamentalista piacpártiság „konzervatív” logikája általánosan csődöt mondott, az önzés neoliberális, libertariánus mentegetéseiről kiderült, hogy az emberi egzisztencia alapvető adottságaival és igényeivel összeegyeztethetetlenek.

A populista jobboldal a lecsúszott osztályok sérelmeit hangsúlyozza

– hogy komolyan gondolja-e ezen sérelmek gyógyítását, azt még nem látni, de az irány biztató.

A piac és a piacember fetisizmusa azonban továbbra is kísért, ahogyan azt a koronavírus-helyzetben fel-felbukkant szólamok bizonyítják.

Dan Patrick texasi republikánus kormányzóhelyettes egy rádiós beszélgetőműsor keményen jobbos házigazdájaként tört be a nyilvánosságba, előéletével kapcsolatban pedig elég csupán azt hozzátenni, hogy 1991-ben élő adásban köttette el az ondóvezetékét. Néhány napja Tucker Carlson műsorának vendége volt, ahol kifejtette: nem érti, hogy ilyen alacsony mortalitási ráta mellett minek kell „lecsukni az egész országot”, de azzal is előhozakodott, hogy őt, a hetvenhez közeli polgárt senki sem kereste meg, hogy vállalná-e a halálos betegség kockázatát, ha így hozzájárulhat az amerikai gazdaság megmentéséhez. Patrick arról is beszélt, hogy szerinte számos nagyszülő van az országban, aki hasonlóan gondolkodik, mint ő. „Menjünk vissza dolgozni. Legyünk okosak, és mi, akik hetven felett vagyunk, majd gondoskodunk magunkról, de ne áldozzuk fel az országot. Ne romboljuk le az amerikai álmot.”

A politikushoz csakhamar csatlakozott a Glenn Beck nevű, nagy nézettségű jobboldali (amúgy a 2016-os előválasztások idején még megveszekedetten Trump-ellenes, mára megannyi hasonszőrű kollégájával egyetemben Trump-hívővé vált) megmondóember, aki otthonából üzent: „Őszintén remélem, hogy mi, amerikaiak nem jutottunk el odáig, hogy hagyjuk lenyomni a torkunkon a Zöld New Dealt, csak mert otthon pánikolunk.” Beck elmondta, hogy ötvenhat évesként a veszélyeztetett korcsoport küszöbén van, mégis azt gondolja, hogy inkább kellene a fiatalokat otthontartani, az ötven év felettieket pedig visszaparancsolni a munkába. „Még ha mindannyian megbetegszünk is, inkább meghalnék, mint hogy megöljük az országot, mivel nem a gazdaság haldoklik, hanem maga az ország” – mondta.

Idevehetjük aztán a brazil elnök elkeserítő megnyilatkozásait is. Jair Bolsonarót szokás besorolni a jobboldali populista forradalom vezető figurái közé, noha speciális tényezők vezettek a sikeréhez:

az ő fő támaszát nem a munkásosztály, hanem éppen a vagyonos rétegek jelentették,

és a Munkáspárt jóléti költekezéseit visszanyesni kívánó neoliberális gazdasági programmal került hatalomra. Míg a brazil kormányzat alsóbb szintjein próbálnak fellépni a Brazíliában is egyre nagyobb méreteket öltő járvány ellen, Bolsonaro, aki az óvintézkedésre fittyet hányva az elmúlt hetekben is szimpátiatüntetőkkel pacsizott, egy tévéinterjúban nyeglén arról értekezett, hogy „bocsi, de néhányan meg fognak halni”, meg hogy „egy autógyárat nem zárhatunk be a közúti balesetek miatt”.

Az persze kényes kérdés, egy ilyen válsághelyzetben miképpen lehet és kell egyensúlyozni a gazdasági és az egészségügyi érdekek között. Afelől sincs kétség, hogy kerülni kell azokat az esetlegesen elhamarkodott vagy aránytalan lépéseket, amelyeket – Alain Finkielkraut szavával – a „túlinformált ostobaság” diktálna. Jogos felvetni, hogy a járványhelyzet globális vagy lokális túlreagálása hosszútávon talán súlyosabb károkat okozhat, mint maga a vírus. Tényszerűen abba se lehet belekötni, amit Bolsonaro mond: kivédhetetlen, hogy legyenek áldozatok, méghozzá rengeteg áldozat.

És mégis:

az idézett „hidegfejűek” retorikája menthetetlen.

Azt leplezi le, hogy a „konzervatívnak” mondott, sokszor „életpártisággal” is felpántlikázott ideológiai struktúrák ugyanolyan embertelenek vagy emberellenesek lehetnek, mint az abortuszjogokat és a sorozatos bioetikai perverziókat ünneplő progresszívek.

Mit jelent az „ország”, miféle érték a sokat emlegetett „amerikai álom”, ha ezek az emberi élet tiszteletének legalapvetőbb törvényeit húznák át? Vagy a The American Mind szerzőjének kérdésével: mire szolgál a gazdasági növekedés, ha nincsen más célja, mint önmaga? Ha más nem, a koronakrízisnek talán annyi haszna lehet, hogy elgondolkozunk mindezen.