Disztópikus lidércnyomás

2020-03-26 07:50:00

Pelle János
Neokohn
Kiderül, hogy földrészünk védettsége csak illúzió volt, s a vírus ellen olyan középkori módszereket tudunk csak használni, mint a karantén.

„Kiderül, hogy földrészünk védettsége csak illúzió volt, s a vírus ellen olyan középkori módszereket tudunk csak használni, mint a karantén. Biztonságban hittük magunkat, de továbbra is ki vagyunk szolgáltatva a természet pusztító erőinek. Nem a klímakatasztrófa fenyeget bennünket évtizedek múlva, hanem itt és most a közönséges döghalál. A koronavírus-világjárvány látható zavarba hozta az újságírókat, írókat, filozófusokat és más kreatív elméket. Mivelhogy valóra vált az, amivel regények és filmek százai, mit százai, ezrei sokkoltak bennünket a huszadik század folyamán, sőt, már jóval előbb: beléptünk a megvalósult negatív utópiák világába.

A jelen hirtelen jövővé vált, méghozzá sokkal rosszabbá, mint valaha is átéltünk. Az esztéták szerint az irodalmi művekben vagy filmekben ábrázolt disztópikus társadalmakat általában elembertelenedés, elnyomó, totalitárius rendszerek uralma, természeti vagy társadalmi katasztrófa jellemzi, amely a társadalom drámai hanyatlásához vezet. Gyakran ínség, szegénység, elnyomás, erőszak, járványok, szennyeződések lépnek fel.

És az egyik csapástól egyenes út vezet a soron következőig, mígnem megjelennek az égbolton az Apokalipszis lovasai, akik az utolsó ítéletet és a Messiás eljövetelét jelzik. De az utolsó ítélet eljöveteléig talán még van egy kis időnk, úgyhogy nézzük meg közelebbről a disztópiák megvalósult, és tökéletesített, azaz 2.0-ás verzióját. Rögtön érdemes különbséget tenni a szociális és a fizikai változat között, előrebocsátva, hogy az első már a sci-fi írók fantáziájában is gyakran átcsap a másodikba.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.