Az otthonért nem kell világgá menni

2020-03-26 01:45:00
Gyüttmentnek számít, főállásban négy gyermeket nevel, és szőlőtőkéket olt, borász férjével saját birtokot épít, mindemellett Márkus Mónikának jutott eszébe az is, hogy másodmagával – a három gyermeket nevelő, szintén betelepülő és borászkodó Bodó Judittal – életet leheljen a Tokaj-Hegyalja világörökségi kultúrtáj egyik legrégebbi településébe. Termelői reggeli, a megye legjobb bmx-pályája, kulturális pezsgés és közösségteremtő civil kurázsi az idén nyolcszáz éves Bodrogkisfaludon.

Klementisz Réka riportja a Mandiner hetilapban.

Márkus Mónika
1982-ben született Budapesten. Diplomáit a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán, Drezdában és a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karán szerezte. 2015-ben szervezett először kreatívokat megmogató alkotótábort Bodrogkisfaludra, 2018 óta Hét Dűlő 
Hét Tokaj néven viszi tovább. Négy gyermek édesanyja.

Megcsinálhatták volna a szerencséjüket külföldön, ahelyett viszont, hogy belesimultak volna a globális túlmozgás trendjébe, Márkus Mónika és Bodó Judit az eleve adott utáni vágyakozást, a helyben cselekvést választották, és otthont teremtettek a magyar vidék egy valaha jobb sorsú, keleti szegletében. Nem csak a saját családjuk számára. Ez a két világot járt borászfeleség és anya – összesen hét gyerekkel – vállalta magára azt is, hogy helyrehoz valamit a szocializmus alatt több évtizeden át Tokaj-Hegyalja ellen (is) elkövetett károkozás nyomaiból, és nekilát újjáépíteni választott településük, Bodrogkisfalud szétforgácsolódott közösségét. A közönybe fulladt vidékmentési forgatókönyvekkel dacoló munkájuknak köszönhetően a semmiből néhány év alatt kreatív pezsgés kerekedett alkotótáborokkal, helyi termelők összefogásával, reggelikkel, kávézóval, szemléletformáló magazinnal és a kamaszokat is megszólító programokkal.

Az előzmények a 2014-ben férjével, a borászvilág egyik élő legendájaként számon tartott Takács Lajossal a Somló hegyről betelepült Márkus Mónika és a csallóközi születésű, 2005-ben áttelepült Bodó Judit, a Bott Pince egyik tulajdonosa előtt is tiszták voltak. Mivel a tokaji gazdákat rákényszerítették, hogy minőség helyett mennyiséget termeljenek, a szőlő bekerült a nagy közösbe, a készülő borhoz pedig mindenféle adalékot adtak, a helyi szőlőművelőket elszakították a saját boruktól, és ezzel együtt attól a közösségépítő erőtől is, amely korábban évszázadokon át összetartotta az ott élő embereket. Aki maradt, a gyerekének már inkább tanácsolta, hogy csinálja meg a szerencséjét hetvenhétezredikként Londonban, mint azt, hogy a falu nyolszázharmincadik emberfőjeként szőlőhöz nyúljon. Maradt hát a málló homlokzatú, egykor gazdag kúriák, kincset érő pincék és szép időket megélt közösségi épületek enyészetbe fordult emlékezete, egy történelmi település romló statisztikával. „Kysfalud” nevét először 1220-ban említik, 1317-ben már egyházi tulajdon volt, 1459-ben pedig már Tokajhoz tartozott. Lélekszáma nyolcszáz fő körül mozog, és lassan, de folyamatosan nő az elmúlt években.

Fotó: Muray Gábor

Rögtön az tűnt fel, hogy mintha rajtunk kívül más nem tudná: Tokaj-Hegyalja sokkal több, mint bor

Egy gyüttment többet lát

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés