Vergődések veszélyhelyzetben

2020-03-25 12:34:00

Szilvay Gergely
Mandiner
Nem lennék most az ellenzék helyében.

Klasszikus dilemma az, ami miatt az ellenzéki pártok vergődnek. Nyilvánvalóan támogatniuk kellene ugyanis a kormány javaslatait – egyrészt, mert vészhelyzet van, másrészt, mert a javaslatok jók; a józan ész minden számítása szerint tehát az államférfiúi magatartás erre kötelezne; és így lehetne nemzeti egységet is felmutatni.

Ugyanakkor az ellenzéki lét, az Orbán-diktatúráról szóló narratívával erősítve azt követeli, hogy ellenezzenek minden, gyors döntést segítő lépést. Hogy előadják, hogy itt csak a diktatúra épül valójában, a kormány lépései pedig elkéstek és pocsékok. Miközben hazánk valójában mindenben nagyon gyorsan cselekedett.

Elő kellene adni, hogy a kormány inkompetens – miközben kompetens. Be kellene bizonyítani, hogy nekik kellene kormányon lenni – miközben titokban áldják az eget, hogy ezt a helyzetet nem nekik kell kezelni. 

Eközben Ungváry Rudolf a Népszavában megint Hitler 1933-as törvényeivel jön. Kedves Ungváry úr, hallott már az argumentum ad Hitlerumról? Eszerint aki hitlerezik, az elvesztette a vitát, mert valójában nincs érve, csak hitlerezni tud. Az argumentum ad hitlerum megfogalmazója ráadásul egy Hitler elől elmenekült, zsidó származású filozófus, Leo Strauss volt, aki minden számítás szerint bizony jobboldaliként élte le életét, s épp a liberális demokráciát tette felelőssé Hitlerért. 

És ott vannak az egyes újságíró kollégák, akik természetesen újságíróként is az összes járványügyi, egészségügyi, szociális, jogalkotási és gazdaságpolitikai szakkérdésre tudják a legmegfelelőbb megoldást, és számon kérik, hogy miért nem pont az történik, amit ők aznap épp összeolvastak az interneten, a monitor előtt ülve. Elgondolkodom: ideje lenne talán egy újságírópártot alapítani, felvázolni a szakpolitikáikat, meggyőzni a választókat a nézeteik helyességéről, megnyerni a választásokat – és akkor meg is valósíthatnák elképzeléseiket azonnali hatállyal. 

Nem lennék most az emberi jogi szervezetek helyében sem, hiszen a koronavírus-járvány mindennek keresztbe tett, amin ügyködtek: a határok és a nemzeti szuverenitások lebontásától a nemzetközi szervezetek erősítésén át a korlátozásoktól mentes migrációig. Az ilyen rendkívüli helyzetek, amelyekről Carl Schmitt is ír, az ő rémálmaik. Nincs is rosszabb számukra, mint amikor olyan helyzet, van, hogy kiderül: az abszolútnak tartott elképzeléseik bizony hátrább sorolódhatnak – s nem csak a kormány, hanem minden hétköznapi ember számára is. 

És akkor megint elképzelem, hogy milyen lenne, ha épp az ellenzék kormányozna – természetesen szoros koalícióban a  legfüggetlenebb újságírókkal és a legcivilebb szervezetekkel, a bázisdemokrácia szent talaján állva.