Karanténok új korszaka

2020-03-05 01:38:00

Szombathy Pál
A karantén Itália szava, hiszen a quaranta (negyven) szóból született: Velence ennyi napig várakoztatta a városba lépés előtt a külföldi hajókat a pestisjárvány idején. A vesztegzár évszázadok után visszatért az olasz földre.

A 38 éves, codognói Mattia, a feltételezett 1-es számú beteg február 18-án ment kórházba lázasan, két nap múlva ismerték fel nála a kórt; január 21-én Kínából hazatért ismerősére gyanakodtak, ám ő nem kapta el a betegséget, amely már január közepétől terjedhetett Olaszországban. Itália pillanatok alatt megbélyegzett pária lett: aki olaszt csak látott is, ahhoz ne közeledjünk.

A modern kor legújabb járványa, a koronavírus ugyanúgy Keletről érkezett, s nyugati felbukkanása éppen abban az országban robbant nyomasztó elegyként, ahol a középkori járványtombolás a legnagyobb volt. Olaszország zsúfolt és fejlett északi tartományaiban megmagyarázhatatlanul spriccelt szét, a könnyűiparban dolgozó kínaiak hurcolhatták be.

„És amikor este lefekszik, gondoljon arra, hogy amint most önmaga fekszik le, nemsokára idegen kezek fogják testét sírba fektetni.” (Karthauzi Dénes: Directorium vitae nobilium)

Johan Huizinga rámutat, nincs még egy olyan korszak, amely annyit foglalkozott volna a halál gondolatával, mint a késői középkor. Ehhez képest az új évezredben posztmodern korunk leginkább a halál elhessegetésével foglalkozik, mindinkább elszigetelődve a halál természetes eseményeitől, látványától. Ma ezt olcsó képek tömegére váltottuk, amelyek megfosztották a halált drámai erejétől, ám az elmúlástól ugyanúgy félünk – mit félünk: rettegünk. Ma az örökre fiatalon leélhető hosszú élet ideáját hajszoljuk, az öregségre lecserélhető adottságként tekintve.

Posztmodern korunk leginkább a halál elhessegetésével foglalkozik
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés