Karanténok új korszaka

A 38 éves, codognói Mattia, a feltételezett 1-es számú beteg február 18-án ment kórházba lázasan, két nap múlva ismerték fel nála a kórt; január 21-én Kínából hazatért ismerősére gyanakodtak, ám ő nem kapta el a betegséget, amely már január közepétől terjedhetett Olaszországban. Itália pillanatok alatt megbélyegzett pária lett: aki olaszt csak látott is, ahhoz ne közeledjünk.

A modern kor legújabb járványa, a koronavírus ugyanúgy Keletről érkezett, s nyugati felbukkanása éppen abban az országban robbant nyomasztó elegyként, ahol a középkori járványtombolás a legnagyobb volt. Olaszország zsúfolt és fejlett északi tartományaiban megmagyarázhatatlanul spriccelt szét, a könnyűiparban dolgozó kínaiak hurcolhatták be.

„És amikor este lefekszik, gondoljon arra, hogy amint most önmaga fekszik le, nemsokára idegen kezek fogják testét sírba fektetni.” (Karthauzi Dénes: Directorium vitae nobilium)

Johan Huizinga rámutat, nincs még egy olyan korszak, amely annyit foglalkozott volna a halál gondolatával, mint a késői középkor. Ehhez képest az új évezredben posztmodern korunk leginkább a halál elhessegetésével foglalkozik, mindinkább elszigetelődve a halál természetes eseményeitől, látványától. Ma ezt olcsó képek tömegére váltottuk, amelyek megfosztották a halált drámai erejétől, ám az elmúlástól ugyanúgy félünk – mit félünk: rettegünk. Ma az örökre fiatalon leélhető hosszú élet ideáját hajszoljuk, az öregségre lecserélhető adottságként tekintve.