Mit hoznak a világnak a 2020-as évek?

2020-01-29 11:56:00

Szalai Máté | Ugrósdy Márton
Az Egyesült Államok gyengülése és Kína lassú menetelése? Klímakrízisek és zölddiktatúrák? Világhatalmat élvező nagyvállalatok és mindent felülíró technológiai fejlődés? A húszas évek várható globális folyamatairól és konfliktusairól kérdeztük a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatóit, Ugrósdy Márton igazgatót, illetve Szalai Mátét. A Mandiner hetilap írása.

A nemzetközi politikában nagyon nehéz megjósolni, hogy mi fog holnap történni – gondoljunk csak az iráni-amerikai válságra vagy éppen a venezuelai eseményekre –, hát még azt, hogy hogyan fog kinézni a világpolitika tíz év múlva. Ám ha pontos képet nem is tudunk festeni az elkövetkező időszak eseményeiről, bizonyos strukturális változásokat tudunk azonosítani, amelyek hatással lehetnek az Európai Unióra és benne Magyarországra is. Arra kértük a Külügyi és Külgazdasági Intézet igazgatóját, Ugrósdy Mártont, és vezető kutatóját, Szalai Mátét, hogy vitassák meg a következő tíz év legfontosabb kérdéseit és az előttünk álló lehetséges forgatókönyveket.

Milyen irányba változik a mai nemzetközi rend?

Szalai Máté: Abban szinte mindenki egyetért, hogy a jelenlegi világrend átalakulóban van, de azt, hogy mi ennek az iránya, már nehéz megjósolni. Persze néhány dologban biztosak lehetünk: a nemzetállam mint szervezeti forma megmarad, de változik a szerepe, a nem állami szereplők súlya növekedni fog, a környezeti válságot nem fogjuk tudni megoldani, regionális válságokkal továbbra is számolnunk kell. Három olyan kérdésre azonban, amely alapvetően meghatározza, hogy milyen világban fogunk élni 2030-ban, még nem tudjuk a választ: kritikus mértékben erősödnek-e meg a rendszerellenes, populista politikai erők; visszafordulnak-e a világgazdaságban megfigyelhető integrációs folyamatok; valamint meg fogják-e kísérelni az USA kihívói a liberális világrend lebontását, és ha igen, sikeresek lesznek-e. E kétségek miatt ugyan világháborútól vagy rendszerszintű konfliktustól nem kell tartanunk, de

valószínűleg feszültebb lesz a nemzetközi politika, mint amit megszokhattunk a hidegháború utáni években.

Ugrósdy Márton: Nekem alapvető gondom van a ’rendszerellenes’, ’populista’ kifejezésekkel. Trumpot például mindenki rendszerellenesnek tartotta, de mára per definitionem ő lett a rendszer. A populizmus is csak addig rossz, amíg a politikai ellenfeleim élnek vele, mert ugye én csak a nép érdekét tartom szem előtt. Azt mára már az amerikai szerzők is beismerik, hogy a liberális demokrácia exportjára épülő poszt-1990 világrend hatalmas bukás. A kérdés így inkább az, valójában milyen rendszert sikerült létrehozni az utóbbi harminc évben. Én úgy látom, olyat, ahol minden állat egyenlő, de vannak állatok, amelyek egyenlőbbek. Valójában az erős szereplők most is csak addig tartják be a nemzetközi rendszer szabályait, amíg az a saját érdekeiket szolgálja, és azonnal áthágják őket, ha úgy hozza a szükség, lásd még USA összes külföldi beavatkozása nagyjából Koszovó óta.

A mostani világrendet azonban még senki sem akarja lebontani,

mert egy alternatív világrend kiépítésének költségei egyszerűen túl magasak lennének. Csipkedik majd az USA bokáját, próbálgatják a rendszer határait, de igazi kihívó még nincsen.

Sz. M.: Hatalmas bukásnak éppen nem nevezném az 1990 utáni világrendet, de kétségtelen, hogy nem váltotta be minden téren a hozzáfűzött várakozásokat, a történelem vége sem következett be. Mindenesetre szerintem az 1990 utáni világrend Magyarország számára is messze jobb, mint bármelyik alternatívája. Sokan érvelnek amellett, hogy a mai „liberális világrendnek” nem az értékeit, hanem a túlzott terjesztését kellene feladni, hiszen az csak feszültségekkel jár.

Meg tudja őrizni az Egyesült Államok a vezető szerepét?

U. M.: Four more years? A húszas évek első felét egyértelműen az fogja befolyásolni, újraválasztják-e idén novemberben Donald Trumpot. Ezzel együtt várhatóan folytatódik az USA súlyának csökkenése. Sokat lehet vitatkozni Trump globális szerepén és az elnökségének hatásain, de az biztos, hogy az Egyesült Államok morális vezető szerepét az utóbbi években komoly csapások érték, és ez az amerikai vezető szerepre is hatással van. Ma már nem lehet őszinte meggyőződéssel kijelenteni, hogy az amerikai típusú liberális demokrácia és szabadversenyes kapitalizmus a legjobb társadalomszervezési módszer. Az a liberális demokrácia, amely Trump és Sanders irányában polarizálja a társadalmat, vagy az a kapitalizmus, amely áthidalhatatlan társadalmi és gazdasági szakadékot hoz létre a szegények és a gazdagok között, valóban követendő példa lehet a világ számára? Donald Trump nehezen tud bárkit leckéztetni a sajtószabadság, az emberi és  LMBTQI…-jogok, vagy éppen a hatalmi ágak elválasztásának fontosságáról. Amerika számára ez a legsúlyosabb csapás, amely saját – vélt – morális vezető szerepét illeti. Ez pedig sokkal jobban aláássa a globális amerikai befolyást, mint egy repülőgép-hordozó elvesztése vagy egy gazdasági válság kirobbantása.

Sz. M.: Én nem temetném sem az amerikai vezetésű világrendet, sem a nyugati társadalmi-gazdasági modelleket. Való igaz, hogy az amerikai vezető szerep megingott az elmúlt években, de ez nem jelenti azt, hogy ezt a szerepet bárki jelenleg át tudná venni. Ráadásul

szidhatjuk a liberális demokráciát, de ki akarna kínai vagy orosz típusú politikai rendszerben élni?

A kapitalizmus jelenlegi megvalósulási formájának megvannak a maga nagyon súlyos problémái, de mindezekkel együtt is elképesztő eredményeket sikerült ebben a keretben elérnie az emberiségnek: a globális egyenlőtlenségek csökkennek – a társadalmakon belüli egyenlőtlenségek növekedésének kárára –, a globális mélyszegénység alacsonyabb, mint valaha. És itt is a nagy kérdés az, hogy mi az életképes alternatíva.

Fejlődik vagy szétesik az Európai Unió?

U. M.: Ha Boris Johnson beváltja ígéretét, és január 31-én tényleg jön a brexit, akkor az EU nagyon sokat fog veszíteni, és ez a következő tíz évre is rá fogja nyomni a bélyegét. Az unió az egyik legnépesebb tagállamát veszíti el, ami a tanácsi és parlamenti szavazások miatt is jelentős változásokat hoz majd az európai politika belső dinamikájában is. Ez elsősorban a közép-európai országok számára jelent majd új szövetségkötési kényszert, ugyanis az uniós szervezeti reformok, a bővítés, a versenyképesség ügyében Londonnal nagyon sokszor hasonló álláspontot foglaltunk el.

A britek távozása még erősebbé teszi a németeket és a franciákat is

– én nem mernék Berlin–Párizs-tengelyről beszélni, nagyon sok az ellentét a két főváros között –, ami a kisebb tagállamok számára is igazodási kényszert jelent majd. Ha megindul a rivalizálás a németek és a franciák között az uniós vezető szerepért – bár ehhez a németeknek nyilvánvalóan nem igazán fűlik a foguk –, akkor könnyen vagy-vagy típusú választások elé kerülhetnek a kisebb tagállamok. Ebben az esetben Közép-Európa, amely a következő tíz évben sem fog majd tudni kitörni a német gazdasági Hinterlandból, szükségszerűen Berlin érdekeit fogja figyelembe venni.

Sz. M.: Ami biztos, hogy ha az Egyesült Királyság valóban kilép az EU-ból, én sok fogadást fogok elveszíteni. Ezen túl szerintem nem jósolhatjuk meg, hogy a brexit nem lesz-e épp ösztönző hatással az unióra, nem lesz-e éppen hatékonyabb a döntéshozatal, miként azt sem, hogy London – vagy Edinburgh – nem akarna-e visszalépni tíz éven belül. A kis államoknak valóban nem kedvez a folyamat, de az ő befolyásuk már az elmúlt években is csökkent a döntéshozatalban. Persze a Benelux- vagy a visegrádi típusú együttműködések sikeresek lehetnek, de az uniós döntéshozatal sosem az állandó struktúrákat, hanem a rugalmasságot ösztönözte. Ami az integráció irányát jelenti, szerintem nagyon fontos tendencia a zöldpártok megerősödése – ha Németországban és más nagyobb uniós országban is hatalomra jutnak, azzal meghatározhatják az egyébként is egyre zöldebb irányba mozgó uniós politikát. A szabadkereskedelmi egyezmények lehetnek az első áldozatai ennek a tendenciának.

Sanghaj, Kína

 

Kik lesznek a Nyugat fő kihívói?

U. M.: A Nyugat kihívói nehéz helyzetben vannak, bár Kína esetében a kérdés nem annyira a következő tíz, mintsem inkább a következő harminc évre vonatkozik. Pekingben más jelentősége van az időnek, és Hszi Csin-pingék már 2049-re, a forradalom győzelmének századik évfordulójára készülnek. Addig is folytatódik a fegyveres erők fejlesztése, a gazdasági erőfölény érvényesítése a legközelebbi szomszédságban. Kína kapcsán inkább az a kérdés, akar-e rendszeralkotó igénnyel fellépni, és ha igen, akkor hajlandó-e viselni egy ilyen rendszer fenntartásának költségeit, ahogy az USA is viseli a neki megfelelő világrend fenntartásának költségeit. Peking részéről most még az látszik, hogy inkább a jelenlegi rendszer hasznát élvezné nagyobb beruházás nél-kül egészen addig, amíg a gazdasági erő nem teszi lehetővé az eggyel magasabb szint elérését.

Sz. M.: Nekem nem Kína-szakértőként nagyon érdekes látni, hogy milyen elképesztő stratégiai racionalitást tulajdonítanak a pekingi vezetőknek.

Valószínűleg Hsziék sem tudják még sok mindenre a választ,

ráadásul, ahogy te is utaltál rá, a nagyhatalmi státusz ugyanúgy trade-off, amelynek nemcsak külpolitikai, de belpolitikai költségei is vannak. A következő évtizedben szerintem egyre több olyan, Kínának kellemetlen válságot fogunk látni, mint a hongkongi tüntetéshullám vagy az ujgur lakosság elleni fellépést övező felháborodás.

U. M.: Oroszország sorsa továbbra is Putyinnal és a nyersanyagpiaccal fonódik össze. Vlagyimir Vlagyimirovics valószínűleg addig lesz elnök, amíg akar, de az orosz gazdasági helyzet és a demográfia – nem is beszélve az ideológia teljes hiányáról – nem teszi lehetővé, hogy valódi, rendszerszintű kihívója legyen az USA-nak vagy éppen Kínának. Valószínűleg folytatódik majd a pózolás, amíg tart a pénz, de néhány helyi vagy regionális bajkeverésen kívül a posztszovjet téren túl korlátozott marad az orosz befolyás.

Sz. M.: Oroszország gyengébb, mint amilyennek láttatja magát, és amilyennek sokan látják ma a világpolitikában, de egy gyenge ellenfél pont annyira lehet veszélyes, mint egy erős. Már a hidegháború végén is felmerült a kérdés, hogy jó lesz-e az Egyesült Államok számára, ha a Szovjetunió felbomlik, hiszen az könnyen destabilizálhatja Ázsiát. Szerintem Oroszországgal kapcsolatban is hasonló helyzetben leszünk: talán olyan látványosan nem fog kipukkadni a lufi a következő tíz évben, de az orosz „sikersztori” véget fog érni.

Sikerül-e lezárni a jelenleg zajló konfliktusokat? Ki fognak alakulni új válsággócok?

Sz. M.: Nem hiszem, hogy 2030-ban a mai válságokkal már csak a történelemkönyvek lapjain találkoznánk. A Közel-Keleten az instabilitás állandóvá vált, az olyan, ma első ránézésre szilárdnak tűnő államokban is, mint Szaúd-Arábia vagy Egyiptom, egyik napról a másikra forradalmak törhetnek ki. Az iráni válság nem fog világháborúhoz vezetni, és remélhetőleg 2030-ra az iszlám köztársaság világgazdasági reintegrációja is megindul. A koreai kérdés a húszas években is meghatározó marad, mint ahogy Afganisztánból sem válik stabil, szabad állam. Ma már ez nem újdonság, de a következő évtizedekben sem az államközi háborúk, hanem a polgárháborúk és aszimmetrikus konfliktusok lesznek meghatározók. Utóbbiak – amelyekben egy állam nem állami szereplőkkel harcol – ráadásul azért válhatnak egyre problémásabbá, mert a jelenlegi tendenciák szerint a végkimenetelük előrejelzésére a hatalom hagyományos mérőszámai már nem jelentenek jó alapot. Emiatt szerintem egyre kevesebb államnak lesz kedve beavatkozni közvetlenül más államok polgárháborúiba, olcsóbb és hatékonyabb lesz helyi szövetségeseket támogatni.

U. M.: Szerintem igazad van abban, hogy egyre kevesebb állam fogja vállalni a klasszikus háborút: érdekes látni, hogy az emberéletre mit sem adó oroszok is inkább a magáncégeknek (Vagner) szervezik ki a szíriai expedíció egyre nagyobb részét, hogy ne a sorozott orosz kiskatonák vérezzenek Bassár el-Aszadért.

A hagyományos válságrégiók szinte biztosan nem tűnnek majd el,

és valószínűleg ki fog éleződni a helyzet Dél-Ázsiában, ahogy India egyre inkább hindu nagyhatalomként definiálja magát. A Száhel sorsa is érdekes kérdés, Európára is jelentős hatással van a migrációs útvonalak átjárhatóságának kapcsán.

Sz. M.: A legtöbb elemzőnek megvan a maga mániája, hogy mely régió lesz a következő geopolitikai válsággóc. Tudom, hogy a tiéd az Északi-sark, az enyém inkább a Vörös-tenger térsége – ahová a Perzsa-öböl államai exportálták a saját konfliktusaikat, amelyek kölcsönhatásba léptek helyi ellentétekkel – és kisebb részben Dél-Ázsia. Mi Európában annyira nem figyeltünk rá, de Indiában folyamatosan éleződik a muszlim–hindu ellentét, ami az egész kontinensen érezteti a hatását. A környezeti változások valószínűleg hozzá fognak járulni újabb és újabb válságok megjelenéséhez, sőt én elképzelhetőnek tartom a következő évtizedben az első zölddiktatúrák létrejöttét, vagyis olyan autoriter politikai rendszerekét, amelyek a környezeti válságok kezelésére hivatkozva fogják felépíteni saját legitimitásukat.  Én attól tartok, hogy a klímaválság nem fogja demokratizálni a világot, hiszen az erőforrások szűkülése nem éppen a társadalmi szolidaritás és párbeszéd értékeit erősíti.

U. M.: Viszonylag ritkán értek egyet amerikai szerzőkkel, de abban szerintem igazuk van, hogy Európa kezdi kicsit túltolni a klímahisztériát, ami a gazdasági növekedésre is rossz hatással lesz. Én is abszolút elképzelhetőnek tartom a zölddiktatúrákat, főleg az első világ azon országaiban, ahol semmilyen jelentős társadalmi-gazdasági problémával nem kell napi szinten megküzdeni. Valóban mániám az Északi-sark, bár nehéz Kanadáról és Dániáról elképzelni, ahogy felveszik a küzdelmet az orosz jégtörőkkel és tengeralattjárókkal, de láttunk már csodákat a történelemben. Számomra inkább az lesz érdekes, hogy az orosz–kínai együttműködésre mennyire lesz hatással az orosz Távol-Kelet jövője: míg a határ orosz oldala folyamatosan elnéptelenedik, addig kínai oldalon hatalmas a demográfiai nyomás, a nyersanyagok viszont északon vannak. Én úgy látom, Hszinek kevésbé van szüksége Putyinra, mint fordítva, és idővel a gazdasági érdek ütközőpályára állítja majd őket.

Sikerül felszámolni a terrorizmus jelenségét?

Sz. M.: Az elmúlt két évtizedben  Európa számára a terrorizmus fogalma összemosódott a dzsihádizmussal, ez a következő években szerintem változni fog. Félreértés ne essék: az Al-Káida vagy az Iszlám Állam hálózata nem veszíti el cselekvőképességét – főleg azért nem, mert katonai akciókkal ezeket a csoportokat nem lehet teljesen felszámolni –, de

a dzsihádista mozgalom egyre decentralizáltabb lesz.

Én meglepődnék, ha más jellegű terrorista csoportok – legyen szó hagyományos politikai, vallási, etnikai vagy éppen környezeti terrorizmusról – ne emelkednének fel a következő évtizedben. Ráadásul ahogy a magányos farkasok által végrehajtott egyszerű támadások szerepe megnő, úgy egyre inkább újra kell értelmeznünk magát a terrorizmus fogalmát. Eddig ugyanis általában politikai motivációból elkövetett illegitim erőszakként szoktunk tekinteni a jelenségre, de mennyi politikai motiváció van egy elkeseredett európai fiatal tette mögött, aki két netes videó megnézése után gyakorlatilag úgy követ el öngyilkosságot, hogy bérelt autóval belehajt a tömegbe?

U. M.: A dzsihádista vonal mellett szerintem is van esély a klasszikus politikai terrorizmus visszatérésére, amelynek egyébként Európában nagy hagyománya van (RAF, BR, IRA, ETA és társaik). Ha a brexit tényleg annullálja a nagypénteki megállapodást, akkor azonnal felmerül a kérdés, mit csinál majd az IRA. Ott van a katalán függetlenség kérdése is. És igen, könnyen lehet, hogy ami a hetvenes években a kommunizmus volt az unatkozó és közösséget kereső fiataloknak, az a húszas években a klímavédelem lesz majd. Eddig is láttunk érdekes akciókat a Greenpeace-hez hasonló globalizált globalizációellenes mozgalmaktól, és az ATTAC-nak is volt néhány látványos húzása, szóval simán lehet, hogy valaki szerint jó ötlet lesz majd felrobbantani egy „gonosz” atomerőművet valahol a Massif Centrale-on.

Felülkerekednek a transznacionális vállalatok a nemzetállamokon?

U. M.: A jövő számomra egyik legnagyobb kérdése, hogy miként vándorol majd át a valódi hatalom az államoktól a globális nagyvállalatokhoz. A jelenség nem új, elég csak Kubára és a United Fruit Companyre vagy a brit Kelet-indiai Társaságra gondolni; azonban az információ forradalma és az ipar 4.0 olyan alapvető változásokat okoz a társadalomban, amelyeket jogszabályokban és állambölcseleti szinten is nehéz lekövetni. A Facebook korunk legjobb példája: a vásárlástól a párválasztáson át a pártválasztásig életünk szinte minden részére óriási hatással van, miközben valójában senkinek sem felelős, egy állam sem gyakorol felette ellenőrzést, nem is beszélve a belső működés átláthatatlanságáról.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Facebook mint vállalat nagyobb hatalommal rendelkezik ma, mint a legtöbb ország kormánya,

de Mark Zuckerberg hivatalosan nem is része a vesztfáliai rendszernek, ezért az országok nem is tudnak mit kezdeni vele. A gond itt inkább az, hogy ha a profitmaximalizálás miatt visszaélések történnek – személyes adatok eladása például –, akkor senki sem tudja felelősségre vonni ezeket az új típusú nemzetközi szereplőket. A nemzetközi rend legitimitása szempontjából a jövő egyik fontos kérdése, mit kezdünk ezekkel a behemótokkal, és hogyan szabályozzuk a működéseket olyan formában, hogy a piaci haszon mellett a közjót is szolgálják a globális nagyvállalatok.

Sz. M.: Nem akarok naiv lenni, de az elmúlt évek történései épp azt bizonyították számomra – legyen szó a brexitről vagy az iráni nukleáris megállapodás válságáról –, hogy a politika dominanciája a gazdaság felett nem tűnt el. A nagy vállalatokkal szembeni ellenérzések növekednek, és a jelenlegi nyugati közhangulatot figyelembe véve benne van a pakliban, hogy olyan kormányok jussanak hatalomra, amelyek nagyobb nyomást helyeznének ezekre a játékosokra. Ráadásul az államot sokszor leírták már, de az állam nem tűnik el, csak átalakul, és új eszközöket szerez a saját túlélésének garantálása érdekében.

Hogyan változtatja meg a világot a technológiai fejlődés?

U. M.: Talán egyet lehet érteni Hararival abban, hogy a következő évtizedekben a technológiai fejlődés, elsősorban az ember-gép interakció egyre kifinomultabbá válása fogja meghatározni a jövőnket. Azonban a gépi tanulás – például a pénzpiacok vagy a hadviselés esetében –, a mesterséges intelligencia ismét olyan kihívásokat fognak támasztani, amelyeket pusztán mérnöki aggyal nem lehet megoldani. A klasszikus dilemma néhány évvel ezelőtt már felmerült, amikor Arizonában gázolt egy önvezető elektromos autó: ha baj van, a tulajdonost vagy a gyalogost ölje meg a gép? Gázolja el a zebrán áttotyogó nénit, vagy inkább hajtson az árokba és ölje meg a sofőrt? Az ilyen kérdésekre csak az ember, és nem a számítógép tud válaszolni. A technikai fejlődés pozitív oldalán azonban meg kell említeni az újabb és újabb orvosi műszereket és robotokat, amelyekkel még precízebb és biztonságosabb beavatkozásokkal lehet meghosszabbítani – az eléggé fizetőképes – emberek életét. Lehet, hogy tíz év múlva tényleg mindennapi gyakorlattá válik, hogy az emberben „elromló” alkatrészeket majd pont úgy cserélik ki, mint ma az autónkban; és ha elég pénzünk van, akkor örökké élhessünk?

Sz. M.: Na igen, még szerencse, hogy a végére hagytuk ezt a kérdést. A technológiai fejlődés mindent felülírhat, amit korábban beszéltünk.

Több kutató szerint is például a következő egy-két évtizedben fogunk bizonyítékot szerezni a földönkívüli élet létezésére

– ennek hiányában drasztikusan csökken annak az esélye, hogy ilyen létezik –, amelynek politikai, vallási, morális következményei önmagában beláthatatlanok. De ez csak egy példa azokra a kutatási eredményekre, amelyek megváltoztathatják az életünket. A technológiai fejlődés üteme ráadásul növekszik, a politika és a kultúra lassan tud csak alkalmazkodni, így egy alapvetően hasznos találmány is rövid távon destabilizáló hatású lehet. 

 

Címlapképen: Szingapúri park egy májusi hajnalon. 

 

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés