56 perspektívái

Irány Ausztria! – Magyar menekültsorsok a szabadságharc után

2019-10-23 14:18:00

Írta: Pap Lázár
„A Nyugat eladott bennünket, Kelet felfalt, de nem tudott lenyelni, a torkán akadtunk, és ott vagyunk most is. Egymást fojtogatjuk.” Egy 1956-os családtörténet a kerítés túloldaláról, avagy emlékképek arról, milyen volt Ausztriában menekültként élni a forradalom után.

Nagymamám apácának készült, hála Istennek végül meggondolta magát, tanító lett, és férjhez ment. Mindenesetre 1956 novemberében Gelénesen tanított, amikor bemondták a rádióban, hogy az országban állomásozó szovjet csapatok segítéségét kérték az „ellenforradalom” leveréséhez. Ennek ellenére hallotta az orosz tankokat bejönni az ukrán határnál.

Hat testvéréből hárman Ausztria irányába távoztak, nagyjából kétszázezer magyarral együtt. Imre a forradalom idején már végzett állatorvos volt, Mihály leérettségizett, de nem tanult tovább, Gábor pedig érettségi előtt állt. István testvérük kisgazda ifjúsági vezető volt Nyírcsaholyban még a ’40-es évek végén, de egyszer

úgy megverték a kommunisták, hogy évekre elnémult,

így ő a szülőkkel maradt.

A sikeres határátlépés után menekülttáborokban helyezték el őket a Bécstől nem messze található Schwechatban és Kammerben, innen írtak haza 1957-ben.

Ausztriát nemzetközi összefogás segítette az odaérkező tömegek fogadásában. Az adományok és anyagi támogatások mellett különböző segélyszervezetek is jelentősen megkönnyítették az emberek ellátását. Ilyen volt a First Aid for Hungary is, ami például levelezőlapokat is biztosított a magyarok számára. A logójukkal ellátott papírt Mihály és Gábor is használta.

A szervezetet az 1941-ben az Egyesült Államokba érkezett Eckhardt Tibor és Zwack Péter alapították. Eckhardt Telekinek volt bizalmi embere a háború kitörése után, s azzal a céllal indult a tengerentúlra, hogy felvegye a kapcsolatot az angolszászokkal, és ellensúlyozza a német orientációt. A forradalom kitörése után a szervezet gyógyszereket szállított a magyar kórházaknak, de egy idő után már ők is a menekültek fogadására készültek a határ másik oldalán.

 

Sajnos csak öt levél maradt ránk, így pusztán epizódokat ismerünk a menekülttábor életéből. A három testvér a schwechati szállást „diáklágerként” emlegette, ebben 260-an laktak, ami elég nagy zsúfoltságot jelenthetett. A pár hónappal későbbi kammeri levelekben már arról számoltak be, hogy

heten laknak egy szobában, ami felüdülés lehetett a korábbi körülményekhez képest.

A kosztról csupán annyit írtak, hogy „tűrhető”, illetve érkezésük után öltönyt, zakót, cipőt és alsóneműt is kaptak. A későbbiekben a ruházatot már saját maguknak kellett beszerezni egy 1000 schillinges utalvánnyal, amiből egy zakót és egy nyári ballonkabátot volt kötelező vásárolniuk.

Mivel Gábor még érettségi előtt állt, kötelező volt órákra járnia. Alapvetően a külföldön való továbbtanulásra készítették fel őket, így először csak nyelvet tanultak. Ez Gábor esetében németet és angolt jelentett, de az egyik levélből kiderül, hogy francia nyelvórákra is lett volna lehetősége. Az egyéb tárgyakat csak ezek után oktatták tömbösítve, de a megfelelő mennyiségű tankönyv hiányzott. Az érettségit végül osztrák rendszer szerint tette le.

A tanulás mellett a cserkészetet már szervezték a középiskolások körében. Emellett templomba is jártak, Gábor rendszeresen ministrált, amiről nem feledkezett meg beszámolni leveleiben. A tábor területét elhagyhatták, így Mihály alkalmi munkákat vállalt Schwechatban.

A mindennapi életet rendszeresen felbolygatták a különböző ösztöndíjas lehetőségek. A leírások alapján ez rendkívül kaotikusan zajlott, előre lehetett jelentkezni az NSZK-tól kezdve Új-Zélandon át bármerre, ahonnan felajánlás jött. Folyamatosan érkeztek a buszok, amelyek elszállították a friss elhatározás után a fiatalokat, akik

gyakran olyan helyre indultak, amiről azt sem tudták, hogy hol van.

Gábor például kinézte magának az új-zélandi Dunedin városában a vegyészmérnöki képzést, a családnak azzal indokolta a választást, hogy úgy hallotta, ott nagyon kellemes az időjárás, hasonlít a magyarországihoz. Ezen kívül felmerült még Nyugat-Németország és Franciaország is, de végül Új-Zéland felé vette az irányt, majd Ausztráliát is megjárta. Imre, a legidősebb közülük, már korábban távozott az NSZK-ba, de végül Kaliforniában telepedett le. Később csatlakozott hozzá Gábor, Mihály pedig Dél-Afrikába ment, és ott is halt meg.

Eközben nagymamám életében is változások történtek, a gelénesi iskolából elbocsátották, mert részt vett a forradalmi bizottság (ez a hivatalos iratban természetesen idézőjelben szerepel) választásának előkészületeiben, arra műsort szervezett, valamint az irányításával fogalmazták meg a 16 pontból álló „ellenforradalmi” (ez nem idézőjellel szerepelt) követeléseket. A helyzetén feltehetően az sem segített, hogy

Kádár nevének hallatára köpött egyet a meghallgatásán,

ezt a fegyelmi eljárás jegyzőkönyvéből tudjuk. Ezek után egy fél évig nem is taníthatott, így az édesapjának segített otthon a kis gazdaságban. Később egy tanyasi iskolában kaphatott csak állást.

A család életét felforgatta a forradalom, a testvérek távol kerültek egymástól, nagymamám mellet Gáborral találkozhattam még, de azóta ő sem él. Mire oda kerültem, hogy érdekeljen mi történt velük, már nem volt lehetőségem kifaggatni őket. A történetüket illene valami komoly idézettel, vagy „nagy” gondolattal zárnom. Ehhez nem kellett sokat keresgélnem, az egyik levél végén ez a mondat áll:

„A Nyugat eladott bennünket, Kelet felfalt, de nem tudott lenyelni, a torkán akadtunk, és ott vagyunk most is. Egymást fojtogatjuk.”