Nem voltam kommunista, de lázadó sem – Király Zoltán a Mandinernek

2019-09-11 07:38:20

Írta: Maráczi Tamás
„Híre ment, hogy a Király indul Komócsin elvtárssal szemben. Írtak azonnal mindenfelől, hogy ezt hogyan gondolom.” Király Zoltán 1985-ben az első többjelöltes választáson jutott be a hivatalos jelölttel szemben az Országgyűlésbe, hogy ott kormányt bíráló felszólalásaival az első ellenzéki hang legyen. A rendszerváltás 30. évfordulóján a változások előtti és utáni sűrű évekről, valamint arról kérdeztük az egykori tévést és politikust, hogy miért nem talált pártot magának. Interjúnk.

Király Zoltán (1948) volt országgyűlési képviselő, újságíró, népművelő. 1974-ben lépett be az MSZMP-be, 1985-ban az első választási lehetőséget adó parlamenti választáson jutott be a törvényhozásba, 1988 tavaszán azonban három párttársával együtt kizárták az állampártból, mivel a párt politikájától eltérő nézeteket hangoztattak. Király Zoltán 1990 és 1994 között újra országgyűlési képviselő lett, független jelöltként, MDF-es támogatással. 1994-ig független képviselő maradt, eközben két évig részt vett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megszervezésében. 1997 és 2001 között az MSZP tagja volt, az 1998-as választásokon a párt képviselőjelöltjeként, a 2010-es választásokon viszont már az MDF képviselőjelöltjeként indult.

***

Király Zoltán felszólalásait Kádár János hallgatja  (fotó: Grnák László, Magyar Hírlap)
 

Az 1985-ös választásokon az új választójogi törvény értelmében már működött a többes jelölés. Honnan jutott eszébe, hogy tévés újságíróként elinduljon a választásokon?

Mindig is volt egy közéleti érzékenységem. A gimiben volt egy politikai kör, írókat, művészeket, tanácselnököket, pártvezetőket hívtam meg ide Kecskemétre, és ezzel valamiféle ismeretségem is támadt. Tizennégy éves korom óta rendszeresen olvastam újságokat, volt egy érdeklődésem, ismeretszerzési vágy bennem. Dolgoztam egy ifjúsági lapkiadónál, külsősként pedig a Petőfi Népénél, több műfajban. Elvégeztem az újságíróiskolát, és az Országgyűlés munkáját többé-kevésbé figyelemmel követtem, tudósított róla a pártsajtó. Jogra is jártam, volt ilyen érdeklődésem is, és láttam, olvastam az 1983-as törvénymódosítást a kötelező kettős jelölésről. Akkor döntöttem el, hogy én ezt ki fogom használni.

Adott magának bármilyen esélyt egy öreg, rutinos kommunistával szemben, mint amilyen Komócsin Mihály, az MSZMP Csongrád Megyei Bizottságának első titkára volt?

Engem ez nem érdekelt. Esélylatolgatással nem foglalkoztam. Ez egy érdekes dolog volt számomra. Úgy gondoltam: elindulok, aztán meglátjuk, hogy bejön vagy sem. Szegeden volt egy társaság, kollégák, egy operatőr, egy gyártásvezető: bejártunk a megyei tanács klubjába sörözgetni, totózni, és egyszer közöltem velük, hogy én beszállok a választási küzdelembe. Nagy éljenzés volt, mindenki elfogadta, és akkor már nem volt számomra visszaút. Az első jelölőgyűlés után

híre ment, hogy a Király indul Komócsin elvtárssal szemben. Írtak azonnal mindenfelől, hogy ezt hogyan gondolom.

Az újságírók viszont védtek, szóltak, hogy ne adjam fel, segítenek – nekem pedig jól esett a szolidaritás, ez kétségtelen.

De ön akkor már egy országos ismertségű tévés műsorvezető volt, az Ablak című műsor nagyon népszerű volt. Nem érezte azt, hogy az újságírói pályáját elronthatja azzal, ha a politika területére merészkedik?

Nem, nem. Bár... utólag visszanézve, ezzel tényleg elrontottam az újságírói karrieremet. Bennem azóta is mindig a politikust látják, de ez jól is esik. Az meg pláne, hogy manapság is tisztelik egykori televíziós mivoltomat, például éppen az Ablakra emlékezve.

1985-ben ön már tíz éve MSZMP-tag volt, és akkor éppen a Politikai Főiskolán tanult, ami az állampárt káderképzője volt. Feltételezem, hogy nem volt meggyőződéses kommunista, de lázadó ellenzéki sem.

Igen, ez a legjobb megfogalmazás.

Nem voltam kommunista, de lázadó sem.

Egyszerűen „csak” újságíró, aki akként tájékozódik, véleményt formál, s azt közre is adja – parlamenti képviselőként is.

De mi volt a célja? Az Országgyűlésbe jutva demokratizálni a szocializmust?  

Nem. Ha elkezdtem volna egy szakirányba indulni, és nem lett volna ilyen szerteágazó az érdeklődési köröm, akkor nagyobbat tudtam volna alkotni, de az nem én lettem volna. Így voltam a politizálással is.

De még egyszer: mi vezérelte önt? Érezte, hogy meg fog változni a világ? És ön ott lesz az Országgyűlésben az első fecskék között, akik a változást hozzák?

Lehet, hogy valaki nagyképűen ki meri jelenteni – így 30 év után –, hogy ő már akkor meg akarta változtatni a rendszert, de szerintem ez egy nagy hazugság.

1986-ban még nem lehetett látni, hogy mi lesz.

Az, hogy felgyorsult és gyorsan megtörtént, az egy másik dolog. És ebben azért nekem is volt szerepem, ahogy más csoportoknak is. Bihari Mihállyal sokat beszélgettünk, jártam be a tanszékére, abból kerekedett ki a „demokrácia csomagterv” szakmai anyaga, amelynek megformálásában én is részt vettem politikusként. Amikor 1988 nyarán ezt beterjesztettem az Országgyűlésben, akkor az már egy tudatos lépés volt. Valóban, mert abban már benne volt a köztársasági elnöki intézmény, az alkotmánybíróság – gyakorlatilag a többpártrendszer előkészítése volt. Nyilván az akkori vezetés ezt lesöpörte az asztalról, és csak később tudtuk visszahozni, és csak felemás módon. De addig nem hittük, hogy megváltoztatható a rendszer. Kicsit visszatérve a Politikai Főiskolára: engem nem a párt „iskolázott be", hanem én jelentkeztem oda 1983-ban, ugyanis akkor még csak ott lehetett a mai megnevezésű politológiát tanulni. A Bihari vezette Politológiai Tanszéki Csoport csak 1984-ben indult az ELTÉ-n.

A ciklus második felében ön többször élesen bírálta felszólalásaiban a kormányt. Sokak szerint kritikai hangvitele lehetett a fő oka, hogy 1988-ban kizárták az MSZMP-ből.

Hát, persze. Ám ez nem pusztán kormánykritika volt, hanem sokkal inkább az egész politikai intézményrendszerünk kritikája.

Meg is mondták önnek, hogy emiatt történt?

Hát, ehhez bele kellene gondolnom, hogy mi van a fegyelmi anyagban. Szerintem inkább arról volt szó, hogy a Rakpart Klubban Szeged országgyűlési képviselőjeként szólaltam fel, és „Reformországgyűlés 1987” címmel tartottam ott előadást. Ha ezt beletették a fegyelmi anyagomba, akkor

nyilvánvaló, hogy a parlamenti beszédeim is közrejátszottak a pártból való kizárásomban.

Az, hogy én törvényes úton szállok bele a játékba, kihasználva az új jogszabály nyújtotta kereteket, az tök tudatos volt.

És olyan nem volt, hogy amikor fehér öltönyben a sok szürke ruhás kommunista képviselő között kritikusan beszélt ügyekről, akkor nem súgták a fülébe utólag, hogy „Király elvtárs, egy kicsit túl messzire merészkedik”?

Szemtől szembe így nem, de úgy igen, hogy nem lenne szerencsés, ha zászlajára tűzne az ellenzék. Abban viszont jeleskedtek az elvtársak, hogy „másképpen” igyekezzenek rendszabályozni. Amikor például 1987 tavaszán interpellációt nyújtottam be az ún. hipofízis ügyben, akkor – mint egyébként minden parlamenti ülés előtt – „eligazították” az újságírókat, hogy tudják, milyen törvényjavaslat vitája zajlik, milyen hozzászólások várhatók, akkor ott volt az én interpellációm is, és valaki a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalától azt mondta, hogy nem kéne túl sokat foglalkozni ezzel a Király-féle interpellációval.

A fő módszer azonban az volt, hogy a beterjesztett indítványaimnak nem adtak irományszámot, iktatószámot,

és aztán nekem kellett szaladgálni utána, mert ha nem volt irományszáma, akkor nem került be a normális parlamenti mechanizmusba. Nem egyszer így próbáltak lepattintani.

Ami pedig a ruházati különbözőséget illeti, nos, ott a parlamenti patkó mindennapjaiban a magam sportos-riporteri öltözetével valóban kilógtam a „homogén öltözetű" párttag-képviselői többségből, ám ez csak a forma volt, és inkább tudatalatti froclizás.

Ezek az interpellációk egyéni kezdeményezések voltak, de 1989-re társakat kapott a parlamenti küzdelemhez, és lett is egy csoport, az ellenzéki demokraták. A ’88 májusi pártértekezlet után több régi kommunistát visszahívtak vagy lemondtak, erodálódás indult, az időközi választások révén új demokrata képviselők jelentek meg a Házban. Hogyan élte meg ezt ott, belülről látva az eseményeket?

Én úgy kezdtem, hogy én is az MSZMP parlamenti képviselőcsoportjának a tagja lettem. Nagy jelentősége nem volt, mert minden kérdést eldöntöttek a Politikai Bizottságban, azt megkapta a kormány, majd beterjesztették hozzánk a parlamentbe.

Voltak vitás helyzetek, amikor egyszerűen közölték, hogy „elvtársak, nem nyitunk vitát”,

hogy „a párt testületei döntöttek, kész, nincs vita”. Így működött. Én úgy kezdtem el, hogy ügyek köré igyekeztem támogatókat találni. A letelepedési alapról volt egy indítványom a Romániából menekülő magyarok visszatoloncolása miatt, találtam magam mellé öt képviselőtársat, és azt javasoltam, hogy legyen egy alap, hogy lehessen segíteni őket, de ezt sem vették be. Aztán átkerült Grósz Károlyhoz, aki behívatott, próbált lebeszélni róla, majd mégis tett egy kompromisszumos javaslatot, amit én elfogadtam. Tehát egy ügyre szerveztem egy „akció-frakciót”. A következő már tágabb volt, mert a „demokrácia csomagterv” köré, amelyet benyújtottam, már 15 fős „akció-frakció” társult.

Ez az Országgyűlés készítette elő Németh Miklós kormányával együttműködve éppen a „demokrácia csomagterv” megvitatásával a rendszerváltást. A parlamenten kívüli ellenzéki érdekcsoportok megtalálták önöket, tartották velük a kapcsolatot, hogy a törvényalkotásnál esetleg érvényesítsék az ő igényeiket is?

Például a Bős-Nagymaros-ügy előtt a Duna Kör már eleve egy anyaggal keresett meg. Hívtak is ide-oda, én meg mondtam nekik, hogy parlamenti képviselőként utcán nem fogok tüntetni. Nekem a parlamentben kell elmondani a véleményem, és a szavazatomat megtámogatni. Meg is tettem.

A Bős-Nagymaros ügyben éles felszólalásai voltak. Miért érezte ezt az ügyet kiemelkedő jelentőségűnek?

A felszólalásomra 8 hónapot készültem. Azzal kezdtem a mondandómat, hogy

„a tőlem megszokott 10 perc helyett most hosszabb leszek, és ha ez valakinek nem tetszene, akkor nyugodtan menjen addig ki kávézni a Gundelhez”

– akkor a Gundel működtette az éttermet. Na, erre volt egy reakció később a Zala megyei volt első titkártól, Varga elvtárstól, aki felszólalásában elmondta: „nekem 40 éve van pártkönyvem, de nekem soha nem mondta még senki, hogy ha nem tetszik, amit mondanak, akkor menjek ki”. Azért kellett 8 hónapot készülni, hogy ilyen röhejessé lehessen tenni ezeket az embereket. Ők nem készültek fel soha semmire.

Beszéd a szegedi Móra Ferenc Múzeum előtt 1989. március 15-én (fotó: MTI)

Nemcsak kávézni küldték el őket. Hanem az első demokratikus választáson, 1990-ben a hatalomból is. Ön ismét bekerült az Országgyűlésbe, az MDF támogatta mint független jelöltet, és a frakciójukba ült. Lakitelekről volt talán az ideológiai vonzalom?

Igen, mert ez a népi, harmadik utas idea nekem nagyon tetszett, mert én is a népi írókon, a szociográfiákon nőttem fel. Ilyen értelemben ez a népi-plebejus kötődés közös volt köztem és az MDF között.

Négy héttel később viszont kilépett a frakcióból és a ciklust függetlenként töltötte ki. Ez a közvetlen elnökválasztás körüli vitához kapcsolódik?

Kifejezetten ahhoz.

Miért volt ez téma, hiszen a „négyigenes” népszavazás elvileg már eldöntötte ezt a kérdést?

Nem, nem dőlt el. A népszavazáson csak az dőlt el, hogy ne lehessen Pozsgay Imre az államfő. Ez volt a lényege annak a „négyigenes” idiotizmusnak. Én ezt nem tudtam elfogadni, mert ezek megint azt fogják csinálni, mint ami eddig volt: a Politikai Bizottság zárt ajtók mögött összeül, dönt, majd rákényszeríti azt az országra. Ez így működött 40 évig. Én azt gondoltam, hogy a népnek kell köztársasági elnököt választania. Én is voltam elnökjelölt-jelölt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt által a jelölési vircsaftban. Nem tetszett az a szemétség, amelyet az SZDSZ csinált akkor, gyakorlatilag szemen köpte a népet.

Mire érti azt, amit az SZDSZ-re mondott? A referendumra?

Az egész, amit csináltak. A népszavazás kierőszakolására, hogy hazudtak össze-vissza. A négy igenben ugyanis mi volt a lényeg? Hogy mikor legyen a köztársasági elnökválasztás. A szabad választások előtt, vagy utána. A másik három kérdés már ott volt már szinte elfogadva a parlament előtt. A Kerekasztal-tárgyalások után. Ez nagy szemétség volt. Ráadásul én a parlamenten belül voltam, tudtam, hogy ezek a kérdések a Ház előtt vannak, és hogy mi fog történni. A lényeg az, hogy

én ekkor egy alkotmánymódosítást terjesztettem elő, hogy a köztársasági elnökről egy közvetlen választás döntsön,

és erről még meg tudtam győzni a régi parlamentet. Szegeden ezt csak úgy tanítják, hogy a Lex Király. Ezt viszont az MDF-SZDSZ-paktum írta felül. Itt az SZDSZ megint kierőszakolt egy csomó olyan lehetőséget magának, amelyet Antall József és az MDF-es vezetés nem tudott megkerülni, mert valóban a 2/3-os törvényekkel agyonverhették volna ezt a kormányt. Akkor emiatt kellett a paktum.

1992-ben az MSZDP-hez csatlakozott. Miért? Úgy érezte esetleg, hogy az utódpárt MSZP mellé fel kéne hozni egy szocdem pártot?

Nem, a szocdem dolog kicsit azt mutatta meg számomra utólag, hogy én érzelmi politikus vagyok, nem pedig egy racionális, kemény, számító politikus. A döntésemben az is benne volt, hogy édesanyámtól akkor tudtam meg, hogy nagyapám szocdem volt. Két hónappal a halála előtt az akkor egy hónapos kisfiamat elvittem hozzá „bemutatni”. Akkor leültetett, és elmondta, hogy a nagyapám világéletében szociáldemokrata volt. Két hónap múlva édesanyám meghalt... 1990 decemberében történt ez, januárban pedig megkerestek külföldről hazatért régi, öreg szocdemek, hogy kéne csinálni egy nagy szociáldemokrata pártot, amelynek két mondatos a szabályzata, a credója: a szociáldemokrata eszme terjesztése és a szociáldemokrácia egységesítése. Ez a két dolog volt, amelyik megerősítette ezt az érzelmi szálat. Ez az érzelmi politizálás.

Viszont 1998-ban már az MSZP képviselőjelöltje lett. Hogyan függ ez össze a szociáldemokráciával?

Akkor azért szerettem volna képviselő lenni, mert akkor talán az MSZP-frakción belülről el lehet indítani egy olyan mozgalmat – Nyers Rezsővel, Vitányi Ivánnal, Orosz Sándorral –, amely visszanyúlik a gyökerekhez.

Csináljunk egy fordított '48-at!

1948-ban egyesítették a kommunista és a szociáldemokrata pártot. És akkor most pedig a történelmi Szociáldemokrata Párt hagyományaira építkezve legyen egy jövőbeli távlata a pártnak.

Az MSZP-n belül?

Az MSZP-n belül. Nyilván ez azzal is járhatott volna, ha sikerül megcsinálnunk, hogy akkor bizony tudatosan háttérbe kell szorítani az ilyen Szekeres Imre-féle elvtársakat, és azokat az őskövületeket, akik átléptek az MSZP-be.

2001-ben hagyta ott az MSZP-t, egy évvel azelőtt, hogy megnyerték a választásokat, és a klientúrát elhelyezték mindenféle pozícióba. Önnek is juthatott volna valami, hosszú évekig politizálhatott volna például. Nem bánta meg ezt a lépését tehát?

Nem.

Ez a kérdés tehát nem is fontos akkor.

Nem. Nekem akkor a család volt a fontos, és az, hogy mivel előbb-utóbb uniós tagok leszünk, erre készülve hátteret teremtsek magunknak. Ezért is mentem Amerikába 10 hónapra, hogy nyelvet tanuljak, illetve hogy kapcsolatokat építsek ki. Vissza akartam menni Amerikába ezt folytatni, hogy a 2004-es EP-választásokra felkészüljek, de végül ebből nem lett semmi. Végül inkább a családom mellett döntöttem.

***

Interjúfotók: Ficsor Márton