Mindent köszönök, Gábor!

2019-08-29 17:57:01

Bősz Anett
Facebook
Visszavonul valaki, aki ott volt az akkor még liberális Fidesz születésénél.

»Visszavonul valaki, aki ott volt az akkor még liberális Fidesz születésénél, Orbán Viktorral egy szintű, ikonikus fiatalja lett a demokratikus átmenetnek, vitte a koszorút Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, tagja volt a morálisan helyesen cselekvő, Fideszt ’92-ben elhagyó, és SZDSZ-be átlépő csapatnak, miniszter volt két kormányban, és végül alapító-elnöke a Magyar Liberális Pártnak. Egy olyan ember, aki – hasonlóan a kárpátaljai magyarokhoz – (politikai) hazájából, a liberális eszmerendszerből ki nem tette a lábát, mégis több »ország« honpolgára volt, ahogyan jöttek-mentek az áramlatok. Liberális pártok alakultak és tűntek el, alakultak át, vagy éppen léptek egy nagyot jobbra, de itt volt valaki, aki megcáfolta Winston Churchillt: »aki húszévesen nem liberális, nincs szíve, aki negyvenévesen nem konzervatív, nincs esze«. Hogyan is támaszkodhatna valaki kizárólag az eszére negyven éves kora fölött, akinek a politikai közössége azzal az üzenettel köszönt be a magyar társadalom életébe: »hallgass a szívedre«?

Nem hiszem, hogy valaki kapott volna ennyi méltatlan ütést jobbról-balról, mint ő, de ez az írás most nem erről szól.

Utazzunk el 2013-ba. Ígérem, megéri!

3 év telt el a Szabad Demokraták Szövetségének összeomlása után. A magyar társadalom egyelőre nem tanult meg megbocsájtani és elhinni az embereknek, hogy képesek változni, tanulni a hibáikból: ellentétben a német testvérpárttal, az akkori Magyar Liberális Pártnak esélye nem volt az emberek bizalmának újbóli megnyerésére. A megmaradt maroknyi csapatot szétfeszítette a gondolat: ha valakiknek, akkor a magyaroknak szüksége van a liberális eszmére és annak gyakorlati megvalósulására Európában. Olyan sok mindent vett el tőlük az addigra már 3 éve szabadon garázdálkodó kétharmad – és messze volt még a vége. (Most már arról is vannak fogalmaink, mennyire.)

Sokan beszéltek arról, hogy szükség lenne egy liberális pártra, de nem csinálta meg senki. Én ezekben az időkben, Berlinben éltem mindennapjaimat. Tanultam, dolgoztam, úgy éreztem, sínen van az életem, és akkor egyszer csak szembejött Kálmán Olga az Egyenes beszéddel a facebookon, és aznap esti vendége, Fodor Gábor. 
»Pártot alapít. Hogyan? Kivel? Miből? Hallgatom.« – dobta az asztalra a kezében levő tollat a riporter, mire Gábor belekezdett. Én pedig – bámulva az ölemben tartott laptop képernyőjét – arra gondoltam: »hát, erről már megint lecsúsztunk. Hogyan is vehetné fel a kesztyűt a kicsiny, ám annál lelkesebb, új liberális pártot alapítani kívánó csapat Fodor Gáborral a versenyt?« Marad majd nekünk a SzabadSzáj – gondoltam –, ez a kis online hírlevél, amit a romokon felépítettünk páran. Így is szép, amit együtt csinálunk, meg különben is, ez itt Berlin nem Budapest.

Majd, nem sokkal később, egy reggelen, amikor éppen a kávémat iszogattam, olyan fél hét magasságában, megszólalt a Skype. A végén a Liberálisok mai pártigazgatója: »Szia! Tudom, hogy neked kész van az életed, meg Berlinben élsz, de Fodor Gábor csapatot keres egy új liberális párt alapítására, és arra gondoltam, hogy nektek mindenképp beszélnetek kéne egymással«. Az első gondolatom az volt, hogy hogy lehet valaki annyira faragatlan, hogy hajnali 6:30-kor telefonál. :D A következő pedig az, hogy most akkor én azzal a Fodor Gáborral fogok találkozni, akit a történelemórán néztem a tévében, amikor a rendszerváltásról tanultunk? Kockás ingje volt. A szülei házának tetőteraszán beszélgetett a párttársaival. Aztán, ahogyan édesapám névnapjának ünneplésére készülődtem haza, vele is megbeszéltem egy találkozót.

Beléptem az ajtón, és ott állt előttem. A pártelnök. A rendszerváltó fiatal. Magyarország valaha volt második legfiatalabb oktatási minisztere – Báró Eötvös József után. De mégsem ő volt az. Egy szőke pasas volt, lógó orral, és pici, öreg telefonnal. Meséltem neki a Szabadnak lenni menő című facebook oldalunkról, arról, hogy pillanatnyilag kétfős az SZDSZ egykori ifjúsági szervezetének maradványa, belőlem és egy fiúból áll, akivel elég sokat vitázunk arról, mit is töltsünk fel erre a »rajongói oldalra«, amin már több mint 300 (!) lájk van. Egy szó, mint száz – fejeztem be az elemzést – egészen jól állunk. Ott volt még mesélni valónak SzabaDSzájt, amit akkor az idősebbekkel közösen írtunk, több ezren kapták hírlevélként. (A mai eszemmel azt is tudom, a többségük valószínűleg beállíthatta, hogy spam-be jöjjön…)

Ott ültünk egymással szemben. Gábor és én. Ő, akinek lógott az orra, mert mélyen átérezte már, milyen szörnyű helyzettel állunk szemben. És én, akinek fogalma sem volt arról: ebbe a feladatba, hogy az illiberális állam építése közepette liberális pártot alapítsunk, épeszű ember nem vágna bele. Akkor még nem láttam ennyire tisztán: üzletet kötöttünk az ismeretségünk első órájában. Ő bizonyosságot adott nekem afelől, hogy megalapítjuk a pártot. Én pedig reményt neki, hogy sikerülni fog.

Azóta sok olyan pillanatot megéltünk, amikor bárki befejezte volna. Sokszor gondoltam arra: szívesen átadnám bárkinek azt a feltételrendszert, amiből mi gazdálkodtunk a kezdetektől. Sok rosszindulat, kétely, ellenáramlatok, olyan alakulatok, amelyek a kormánypártok helyett minket tartottak elsődleges ellenfelüknek, így megkíséreltek »először velünk végezni«. (Többen közülük már nem léteznek – no, nem azért, mert nekünk bármikor is célunk lett volna más szervezetek összeomlasztása.) Mondhatnám azt, amit Gábor a lemondása után már többször elmondott, hogy kisebb csoda a létezésünk, de én tudom, hogy nem az.

Bizalomból, a velünk dolgozók jó szándékából, a pillanatnyi (ami időnként éveket jelent) pénzhiányt és minden rosszat bevállalva mentek tovább mindig, bármi történt is. Én tudom, hogy a siker és a sikertelenség közt tényleg csak annyi a különbség, hogy előbbi előtt nagyon sok pofont kiálltunk már – de én küzdősportolóként szocializálódtam. A többiek nem tudom, hogy csinálják. Gáborról sem tudom, hogy csinálta. Állóképesség kellett ehhez, és még annál is több hit. Hogy az emberek bárhogyan is próbálnak bennünket definiálni, mi azok vagyunk, akik. Valakik, akik nem csak beszéltek arról, hogy szükség lenne egy liberális pártra, hanem meg is csinálták. Az, hogy egy százalék lett belőle, nagyon sok más tényező eredője. Lesz ez több, ebben biztos vagyok.

Nem térek ki részletesen semmire, ami az elmúlt hat és fél évben történt velünk, mert ennek az írásnak sosem lenne vége. Csak annyi maradt hátra, hogy megköszönjem neki, Fodor Gábornak, hogy bírta a strapát, akkor is, amikor a legméltatlanabb és legaljasabb támadások érték. Hogy olyan csapatot alkotott, akik kivétel nélkül mindig nekivethették egymásnak a vállukat, és olyan csapatot, akik bár nem jutottak sokra, de minden apró előre lépésért kétszer is megdolgoztak.

Ennek a csapatnak az éléről távozik Gábor, aki rendkívül korrekt módon úgy döntött: nem a legnehezebb pillanatokban fejezi be ezt a történetet, hanem akkor, amikor mind politikailag, mind pénzügyileg rendezettek (bár szerények) a viszonyaink. Innen lehet építkezni.

Nem a lovak közé dobta a gyeplőt, hanem bejelentette a lemondását, és azt is: november végéig ügyvezetőként segíti a munkánkat. Nem hagyja itt a csapatát, mert megvárja, hogy ennek a hajónak legyen új kapitánya. Lesz. Hajó is, kapitány is. Mindent köszönök, Gábor! <3«

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.