Norman Stone emlékére

2019-06-22 12:32:59

Máthé Áron
Mandiner
A most elhunyt brit történész Magyarország barátja volt, és a közép-európai nemzetek iránti megértésben a legmesszebb jutott a brit gondolkodók közül.

Norman Stone (1941. március 8. – 2019. június 19.). Magyarország barátja volt és egy szabad embere.

A németes, lábjegyzethalmozó, „akadémista” történetírással szemben az angolszász történetmesélő iskola kiemelkedő tagja volt.

Nagyvonalú ember volt, konzervatív, a tradíció híve.

Bár kemény skót világból indult, félárva gyerekként – édesapja a második világháborúban pilótaként halt hősi halált – tehetsége és szorgalma a legnagyobbak közé emelte. Nagyvilági és nagypolgári életet élt. Az angolszász prüdéria nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy a jófajta vörösbort sose vetette meg – élet végéig fogyasztotta –, és azzal sem, hogy Papa Doc haiti diktátor pénzügyminiszterének a lánya lett az első felesége.

Oxfordi tanárként előadásai mindig tömve voltak. Később Margaret Thatcher miniszterelnök asszony külpolitikai tanácsadója és beszédírója lett. Oxfordban tanította Orbán Viktort és Németh Zsoltot is. Az oxfordi egyetem történelem tanszékén uralkodó marxista szemléletet nem szerette, és talán ennek is köszönhető, hogy 1991-ben az Oxfordi Diákegylet állásfoglalásban ítélte el, mint „rasszista és szexista” alakot.

Stone nemcsak antimarxista, hanem amolyan brit módra németellenes meggyőződésű is volt. 1994-ben így fogalmazott: „A németek azért akarnak jó európaiak lenni, mert ettől megszűnnek rossz németnek lenni”. Szkeptikus volt az európai uniós projekttel szemben is.

A közép-európai nemzetek iránti megértésben a legmesszebb jutott a brit gondolkodók közül.

Beszélt magyarul, ami különös ritkaság ebben a szakmában. Nekünk, magyaroknak Stone életművében talán az egyetlen hátrányt az jelentette, hogy túl sokáig élt és dolgozott Törökországban, és történelmünk törökökkel kapcsolatos véres és tragikus szakaszát mintha Lewis Carroll tükrein keresztül nézte volna.

De az is igaz, hogy jó oka volt a távozásra Oxfordból. Elege lett az úgynevezett akadémiai, egyetemi világból: „Ha körülnézel Európában, olyan, mint egy Legoland, ahol suttyók a fejesek”. Könyveit, köztük a Törökországról szólót is, számos nyelvre lefordították, többek között thaira és kínaira is. Az első világháború keleti frontjáról írott, 1975-ben megjelent könyve kilenc kiadást ért meg, és jellemző a nyugati történészvilágra, hogy lényegében a mai napig ez az egyetlen erről szóló tematikus összefoglaló munka.

1964-ben, amikor magyar barátainak szeretett volna segíteni disszidálni, a csehszlovák állambiztonság letartóztatta, és három havi börtönre ítélték. Ennek a pozsonyi kalandjának szerettem volna emléket állítani azzal, hogy azt a csehszlovák dokumentumok és a vele készített interjú alapján tanulmányként dolgozom fel. Bár az archív anyagokat átadtam neki, sajnos, ő már nem olvashatja el a tanulmányt idelent.

Annak idején a Terror Háza Múzeumban ismertem meg Stone professzort, majd ez a kiváló előadó a Nemzeti Emlékezet Bizottsága nagy GULAG-konferenciáján is részt vett. Kitüntetés, hogy a tavaly év végén megjelent, Magyarországról szóló könyv végső formába öntésénél, szerkesztőként dolgozhattam vele. Mivel skót presbiteriánusként a Kálvin téri református templom látogatója volt, ezért helyénvaló, hogy az ősi köszöntéssel búcsúzzunk tőle: Áldás, békesség!