Vichy-rendszer és Pétain marsall: francia nemzeti hős vagy német csatlós?

2018-11-15 12:49:00

Írta: Leimeiszter Barnabás
Meg lehet-e, meg kell-e emlékezni Philippe Pétain marsallról, aki az első világháborúban hadvezérként győzelemre vezette Franciaországot, évtizedeken át nemzeti hősként ünnepelték, a második világégés során azonban a németeknek alárendelt Vichy-rendszer vezetője volt?

Száz éve ért véget az első világháború, Párizsban nagyszabású ünnepséggel emlékeztek meg az évfordulóról, amelyen Donald Trump, Angela Merkel és Vlagyimir Putyin is részt vett. Az évforduló azonban újra felvetett egy kényes kérdést: meg lehet-e, meg kell-e emlékezni Philippe Pétain marsallról, aki az első világháborúban hadvezérként győzelemre vezette Franciaországot, a második világégés során azonban a németeknek alárendelt Vichy-rendszer vezetője volt?

A nagy katona

Emmanuel Macron sokakat megdöbbentett, amikor kijelentette: Pétain, a nagy katona igenis megérdemli, hogy a háború többi marsallja – Foch, Lyautey, Fayolle, Manoury és Franchet d’Espèrey – mellett őt is bevegyék az állami tiszteletadásba. „A politikai élet, akárcsak az emberi természet, sokszor bonyolultabb, mint hinnénk” – magyarázta Macron, nem felejtette el azonban hozzátenni: Pétain Franciaország vezetőjeként nagy bűnöket követett el, amikről nem szabad megfeledkezni.

A francia államfő előszeretettel tesz meglepő nyilatkozatokat, most azonban teljesen evidens dolgokat fejtett ki, a szavai körül kialakult polémia így nem annyira róla, hanem a hiszterizált francia közbeszédről árulkodik. François Hollande volt szocialista köztársasági elnök, a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon rögvest felháborodásuknak adtak hangot, de szavait elítélték a Republikánusok egyes politikusai is – ezzel bizonyítva, hogy

az erkölcsi megfelelés vágya előbbre van a tényeknél.

Igaz, Macron se tartotta sokáig magát. A kormányszóvivő még aznap bejelentette: nem is tervezték a Pétainnek való tiszteletadást, csupán azokról a katonai vezetőkről emlékeznek meg majd, „akiknek a becsületén nem esett folt”. Macron is igyekezett tisztázni a szavait: elmondása szerint nem volt szó arról, hogy külön Pétainről emlékeznének meg, tartják magukat a világháború után hozott ítélethez, amely Pétainre megállapította a „nemzeti méltatlanságot”, ugyanakkor a „történelmi igazságot” is szem előtt kell tartanunk, és nem radírozhatunk ki semmit a történelemből.

Pétaint se lenyelni, se kiköpni nem tudja a francia történelmi emlékezet. Elvégre a verduni győztesről van szó, akinek a katasztrofális Nivelle-offenzíva után 1917-ben sikerült gatyába ráznia a francia hadsereget.

Pétain a második világháború előtt köztiszteletnek örvendett:

Léon Blum, a Népfront szocialista miniszterelnöke 1939-ban a „legnemesebb franciaként” hivatkozott rá, és nem túlzás azt mondani, hogy a német megszállás káoszában egész Franciaország a megmentőjeként tekintett az idős marsallra.

De Gaulle tábornok, Pétain legnagyobb ellenfele 1966-ben úgy nyilatkozott, Pétain „élete telén” elítélendő hibákat követett el, de a Verdunnél, majd a hadsereg élén szerzett dicsőségét azonban senki nem vonhatja kétségbe. A világháború lezárásának ötvenedik évfordulóján az ő sírját is megkoszorúztatta. A szocialista François Mitterrand ennél is messzebb ment: 1987 és 1992 között minden novemberben virágot helyeztetett Pétain sírjára. Úgy vélte, a marsall élete „egyike a történelem tipikus ellentmondásainak”, és felidézte: annak idején ő is hitt abban, hogy Pétain megvédi majd az országot. (Mitterrand egyébként rövid ideig a Vichy-adminisztrációban is dolgozott, mielőtt csatlakozott az ellenálláshoz.)

Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy szintén a marsall életének kettőségét emelte ki, Hollande a verduni csata századik évfordulóján viszont meg sem említette Pétaint.

Vegyes diktatúra

A Pétain-féle rendszer történetét feldolgozó alapművet egy amerikai történész, Robert O. Paxton írta meg. 1940-ben a Wehrmacht néhány hét alatt legyűrte a francia hadsereget, a kormányzat kártyavárként omlott össze. Százezrek keltek útra, a németek az ország területének felét megszállták. A Vichy-Franciaország iránti szimpátiával nehezen meggyanúsítható Paxton rámutat: az összeomlás sokkjának hatására a francia társadalom egy emberként jutott arra a következtetésre, hogy a Harmadik Köztársaság egyszer és mindenkorra csődöt mondott, a liberális demokráciának befellegzett, az új idők egy gyökeresen másfajta politikai rendszert kívánnak meg – ennek a rendszernek pedig a rendre, a fegyelemre, a tekintélyre, az acélakaratra kell épülnie.

A 84 éves Pétain marsall, a legnagyobb élő francia megtestesítette mindazokat az értékeket, amelyektől a franciák a nemzeti újjászületést várták.

Július 10-én a vichy-i kaszinóban megjelent nemzetgyűlési képviselők és szenátorok túlnyomó többsége megszavazta az alkotmánymódosítást, amely teljhatalmat biztosított a marsallnak.

François Mauriac, aki jó húsz évvel később de Gaulle tábornokról írt vallásos felhangokkal teli életrajzot, a Figaróban arról értekezett, hogy a marsall rádióbeszéde „szinte időtlen hangon szólt”: „nem egy embert hallottunk beszélni, hanem történelmünk legmélyéről tört felénk a megalázott nemzet szózata”. Paul Claudel naplójában afelett örömködött, hogy véget ér az antikatolikus elemek (a szabadkőművesek, a zsidók, az ügyvédek és a tanárok) uralma, és az új rendszer eltörli majd az általános választójogot. Claudel egyenesen ódát intézett Pétainhez: „Franciaország, hallgasd ezt az öreg férfit, aki föléd hajol, és úgy beszél hozzád, mint egy apa”. (Claudel négy évvel később, „az Ellenállás költőinek” szentelt szavalóesten már a de Gaulle-hoz írt ódáját olvasta fel.) Még André Gide is Pétain hatása alá került, és bár hamar leszámolt a hozzá fűzött reményeivel, még 1942-ben is a Pétain iránti „tiszteletéről és csodálatáról” írt.

A közvélemény tehát Pétain mögött állt, a hőn áhított reneszánszt azonban nem hozta el a marsall által meghirdetett „Révolution nationale”. Vichy-Franciaország jelentette a francia történelemben az utolsó kísérletet arra, hogy Franciaországot letérítsék az 1789 által kijelölt útról (ennek volt jelképes aktusa az, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség helyett a munka-család-haza hármast emelték az újonnan létrejövő Francia Állam mottójául), ám a történelmi körülmények ellehetetlenítették az organikus kibontakozást, a megadás, a németeknek elrendelt pozíció pedig szégyenletes aurát kölcsönzött a kísérletnek. És mindehhez még olyan bűnök is hozzáadódtak, mint a zsidóüldözésben való részvétel.

Vichy „nem készült el”: kidolgoztak ugyan egy alkotmánytervezetet, megszavazására azonban már nem került sor. Vichy mindenesetre nem volt totalitárius diktatúra: a francói Spanyolországhoz hasonlóan különféle ideológiai irányzatok és politikai erők versengése jellemezte, Paxton szerint nagyjából megmaradt a tocqueville-i jobboldali hagyomány keretein belül. (Korporatív gazdaságpolitikájának egyes elemeit de Gaulle tábornok is dicsérte emlékirataiban.)

Vezetésében ott találjuk az opportunista Pierre Lavalt, aki a Harmadik Köztársaság idején kétszer is kormányt alakított, a technokrata François Darlan admirálist és körét. Pétain híve volt Charles Maurras, a monarchista filozófus, aki „isteni meglepetésként” értékelte a marsall színre lépését, és szélsőséges németfóbiája ellenére a végsőkig kitartott mellette.

A nácizmus bűvöletében élő fiatalok szánalmasan avíttnak és konzervatívnak tartották Pétain nemzeti forradalmát,

és a Marcel Déat-hoz hasonló volt szocialistákhoz hasonlóan a párizsi német nagykövet, Otto Abetz felé orientálódtak. A Vichy-rendszer számos híve ugyanakkor az ellenállásban kötött ki végül.

Pajzs és kard

Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a marsallt a felelősségérzete, a Franciaország iránti szeretete vezették arra, hogy a szorongatott helyzetben elvállalja az ország irányítását. Pétain védelmezői azzal érvelnek, hogy az Angliába menekülő de Gaulle-lal szemben a marsall a franciákkal maradt, saját szavaival élve „személyét adományozta Franciaországnak, hogy könnyítsen szerencsétlenségén”, sőt még becsületét is feláldozta a nemzetéért. 1942-ben az észak-afrikai francia haderő de Gaulle oldalára állt át, munkatársai azt javasolták a marsallnak, hogy csatlakozzon hozzájuk. Pétain azonban ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon: úgy vélte, a „legkönnyebb megoldás” lenne elhagyni Franciaországot, ő viszont tartani akarta azt az ígéretet, amit két évvel azelőtt tett. Ha akkor máshogyan dönt, ma aligha lenne kérdés, hogy megemlékezzenek róla.

Az is tény ugyanakkor, hogy a Vichy-rendszer fennállása alatt a németekkel való konstruktív viszony kialakítása és a sorsközösségre alapozott együttműködés között elmosódott a határ. A Hitlerrel való montoire-i találkozója után a nácizmussal egyébként kevéssé rokonszenvező Pétain arról beszélt, Franciaország a „kollaboráció útjára tér”, Laval pedig 1942-ben úgy fogalmazott: „Németország győzelmét kívánom, máskülönben mindenhol a bolsevizmus fog berendezkedni.” A marsall igyekezett megőrizni viszonylagos autonómiáját, 1940 végén a németszimpatizáns Lavalt is elküldte posztjáról, az ország teljes megszállása után azonban nem szállhatott szembe a német akarattal, és szélsőségesebb figurák kerültek be a rendszer vezetésébe.

Rémy ezredes, az ellenállás hőse a világháború után a halálra ítélt marsall (büntetését de Gaulle aztán életfogytiglani börtönre enyhítette) védelmére kelt. Szerinte Pétain és de Gaulle hallgatólagosan együttműködött, a marsall a pajzs, a tábornok pedig a kard szerepét játszotta a németekkel szemben – e sokak által osztott teóriában azonban több a wishful thinking, mint a történelmi igazság. Paxton vele szemben azt rója fel Pétainnek, hogy ígéretét, miszerint megvédi országát a legrosszabbtól, nem sikerült teljesítenie: a Vichy-rendszerben élő franciák nem éltek jelentősen kedvezőbb körülmények között, mint a közvetlen német hatalom alá vont belgák és hollandok.

Talán így van, ugyanakkor visszamenőleg könnyű okosnak lenni, és megmondani, milyen döntéseket kellett volna hozni az adott helyzetben. Nem csak Pétain, hanem maga

a Vichy-rendszer is végletesen ellentmondásos történelmi jelenség:

rossz számításokkal, meggondolatlanságokkal, megbocsáthatatlan bűnökkel van pettyezve története, ám a parlamentáris demokrácia csődje, a francia államiság megőrzésének és a jobb alkupozíció kialakításának reménye igazolja is a létét. Egy biztos: az nem vezet sehová, ha a történelmi emlékezetet az erkölcsi hivalkodás terepévé változtatjuk át.