Mire jut a vezérváltással a német baloldal?

2017-01-27 09:04:03

Írta: Bukovics Martin
Teljesen elszürkült és legyengült Németország Szociáldemokrata Pártja Sigmar Gabriel elnöksége alatt. A Merkel alkancellárjaként a Főnökök elvtársa gúnynevet kapott, lagymatag Gabriel helyett most Brüsszelből érkezik a nem túl képzett, ám annál hangosabb és lendületesebb Martin Schulz, hogy az utolsó pillanatban eséllyel induljon a párt a szövetségi választási kampányba.

Hát mégis. Mégis akar valamit Németország Szociáldemokrata Pártja.

Felkelni a koporsóból leginkább. De már ez is valami.

A párt leköszönő elnöke, Sigmar Gabriel - vagy ahogy a német politikai viccműsorokban hívják: Der Dicke, vagyis A Dagadt - nemcsak képtelen, de alkalmatlan volt is arra, hogy baloldali pártot vezessen. Nemcsak kifelé, befelé is. Az elmúlt években számos riportot lehetett olvasni például a FAZ-ban a kevésbé szerencsés vidékekről, ahol a mezei párttalpasok bizonytalanok, nem tudják vagy nem értik az irányt, hovatovább, kínjukban az AfD-vel való kokettáláson gondolkodnak, mert féltik a mandátumukat.

Pedig egy erős, a szociális nézőpontot magabiztosan artikulálni képes SPD-re igencsak szükség lenne Angela Merkel nagyvárosi középosztálybeli zöldszavazóknak udvaroló CDU-jával, hát még a bevándorlásellenes retorika mögött néha felcsillanó, teljesen kaotikus, gyakran önellentmondásokkal teli, ám általánosságban prokapitalista gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseket hangoztató AfD-vel szemben.

Csak egy öltönyös

Az, hogy Sigmar Gabriel annyi hosszú év után végre félre tudott állni, és felül tudott emelkedni saját egóján, vélt vagy valós ambícióin, annyit jelent, hogy megértette, mit jelent pártelnöknek lenni. Hogy nemcsak le lehet, de le is kell lépni, ha nem megy. A felméréseket nézve simán lehet, hogy a cselekvésre még rendelkezésre álló utolsó percben adta át a kancellárjelöltséget és vele együtt az SPD vezetését Martin Schulznak Gabriel. A kormányzás inkább való neki, mint a mozgalom – ez az utolsó lépése volt talán a legjobb pártja jövője számára. Aufstehen statt schlafen gehen.

Gondoljanak csak arra a jelenetre, amikor Susanne Neumann, egy gelsenkircheni takarítónő oktatta baloldaliságból a kapitalisták kedvenc elvtársát. A szocdem német alkancellár pártja rendezvényén arról tartott beszédet, hogy hát ők hiába próbálkoztak be a CDU-nál a határozott idejű munkaszerződésekkel való leszámolással, az nem ment át rajtuk, nagyon sajnálják, ez van, nincs mit tenni, de legalább megpróbálták. A takarítónő erre visszaszólt: „akkor miért kormányoztok még velük”? Az addig lazán, haverkodóan beszélő Gabriel pedig teljesen lefagyva a vállát vonogatta csak. A Dinamó blog Facebookra posztolt egymondatos diagnózisa hihetetlen pontossággal fogalmazta meg, hogy itt a takarítónő a baloldali, Gabriel csak egy öltönyös.

Vagy emlékezzenek arra, amikor Gabriel a baloldali sajtóra és közvéleményre - beleértve az SPD balszárnyának erős ellenszenvét is - fittyet hányva ultimátumot adott a pártjának: vagy elfogadják a CETA-t és beállnak a velük együtt kormányzó jobboldali CDU mögé, vagy alaposan megnézhetik magukat. Rögzítsük akkor újra: beállított egy baloldali pártot egy szuperkapitalista szabadkereskedelmi egyezmény mögé.


Gabriel mint Merkel jobbkeze

Jutalomszivarok

Hogy csak az elmúlt egy év teljesítményét nézzük, nyugodtan fel lehet idézni azt is, hogy Gabrielen bukott meg a populista baloldali Linkspartei őszi kísérlete Merkel megbuktatására. A lehetőség végig ott volt előtte.

A német Bundestagban - egyelőre még, a közvélemény-kutatási adatok alapján már csak a következő választásokig - többségben van ugyanis az SPD, a Linkspartei és a Zöldek alkotta esetleges piros-vörös-zöld koalíció. A keletnémet gimnáziumi tanárnő vasszigorát és a nyugatnémet munkaadó szociális érzékenységét tökéletesen egyesítő Merkelt ez a három párt simán leválthatta volna konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal, de Gabriel már akkor is megrettent a lehetőségtől. Inkább telenyilatkozta azzal a sajtót, hogy itt az ideje újra balra tolni az SPD-t. Akár meg is tehette volna. Azt, hogy az SPD 2017 januárjában pontosan mit akar a világtól és mit akar neki mondani, nemcsak én, de még a FAZ se tudja.

Gabriel Merkel legjobb katonája lett. Németország alkancellárjaként, hivatalának minden felelősségét komolyan vevő politikusként ez érthető, pláne ha figyelembe vesszük Németország „szabad világ utolsó bástyája” narratíva szerinti világpolitikai potenciálját és azt a hirtelen jött fontosságtudatot, ami egy Gabriel-típusú embert ettől eltölthet. A legnagyobb német baloldali párt elnökeként azonban túlságosan úgy tűnik, mintha alárendelte volna a szocdem párt karakterét és identitását a nagykoalíciós akaratnak. Még a CSU-s Horst Seehofer is hitelesebben játszotta Merkel belső ellenzékét, pedig ő még egy pártszövetségben is ül a kancellárral.

Nem véletlenül nevezik Gabrielt úgy, hogy Genosse der Bossen - ő pontosan az a szakszervezeti vezető-karakter, akinek egy célja van csak: hogy kapjon néha egy szivart a tulajdonostól.

Gazdasági miniszterként úgy érezte: szivarközelben van.

És miért is ne akarna ott maradni.

Bernie Sanderst álmodnak

Csoda hát, hogy nem csak a magyar újbaloldal bízik egy Botka Lászlóba oltott Bernie Sandersben, hanem ilyet látna szívesen a német közvélemény józanabbik része is? Jasper von Altenbockum, a Frankfurter Allgemeine publicistája szerint legalábbis Schulz a Bernie-faktor nélkül nem lehet sikeres.

Van alapanyag: Schulz igazi self made man, egy kigyógyult alkoholista, aki diploma nélkül, könyvesboltosból egy holland határ melletti kisváros polgármestere lett, majd egészen az európai parlamenti elnökségéig vitte. Nem beszélve arról, hogy vicces dialektusban beszéli a német nyelvet és a közvélemény-kutatások szerint Merkelt megközelítően népszerű. Hogy ebből a kétségkívül izgalmas mixből hogy jöhet ki a végén egy Bernie Sanders, az előttem egyelőre rejtély, valószínűleg a szemüveg lesz majd a közös pont, Schulz annyira nagyon nem balos ugyanis.

Sokak szerint ez annyira nem is baj: a lényeg ugyanis az, hogy Schulz = EU, így aki Schulzra szavaz, az az egyesült Európára szavaz annak minden hibájával. Hiszen az SPD akár meg is ijedhetett volna jelöltjének hibáitól, és ringbe küldhetett volna egy rendpártibb vagy EU-kritikusabb jelöltet; de nem, ők ebbe tisztességgel beleálltak, ahogy kell és ahogy illik. Amit Schulz eddigi nyilatkozataiból tudni lehet, az alapján a politikus nagy híve a szabadkereskedelmi egyezményeknek, a TTIP-nek és a CETA-nak.

Ezzel együtt kifejezetten megszorításellenes, jobban odahatna a nagy konszernekre, hogy ne adóparadicsomokban, hanem otthon fizessenek adót, és a menekülteket is a mostaninál szélesebb körben osztaná el – Orbán Viktor menekültpolitikájának pont ő volt az egyik leghangosabb bírálója az elmúlt években. (Valami ilyesmit gondol a világról sajtóközleményei alapján itthon Szanyi Tibor is.) Hogy az SPD milyen választási programmal megy neki az ősznek, az csak júniusban derül majd ki.


Juncker, Schulz – és Farage

Fej-fej mellett Merkellel

Magyar hírfogyasztói szemmel Schulz nem túl pozitív imázsú EP-elnökségét látva meglepő lehet, hogy a németek többségének nem lenne kifogása Schulz ellen: az ARD friss felmérése szerint a választók 64 százaléka jó jelöltnek tartja. Ha lenne arra mód, hogy ne egy pártlistára, hanem közvetlenül a kancellárjelöltre lehessen szavazni, ugyanakkora, 41-41-es arányban támogatnák Schulzot, mint Merkelt. Január elején, amikor Schulz jelöltsége még csupán pletyka volt, a szocdem politikus jócskán alulmaradt a kereszténydemokrata kancellárral szemben. Kérdés, milyen eszközei vannak a párton belüli ellenfeleivel válogatott eszközökkel elbánó Merkelnek Schulz-cal szemben – és az is, hogy vajon itt is lesznek-e olyan leakek és botrányok, mint az amerikai elnökválasztási kampányban. Merkelék arra készülnek, hogy lesznek, orosz részről.

Merkel Európája egészen más, mint Schulzé, írta még a FAZ-os Altenbockum, aki úgy látja, Schulznál nincs szimbolikusabb figurája a brüsszeli establishmentnek, ez pedig egy nagy esély az AfD számára (ezt egyébként az AfD ugyanígy látja).

Csakhogy most nem Európáról, hanem Németországról van szó, ahol a Brüsszel szóhoz egyáltalán nem társítanak annyi negatívumot, mint Budapesten; Schulz pedig nem egy gyűlölt, az általunk ismert világ bukásán dolgozó vagy azt csak simán megakadályozni nem tudó gonosz, hanem egy elismert, nagy karriert bejárt politikus.

Mai napig emlékszem arra az egyetemi előadóra Mainzban, ahol Schulz másfél évvel ezelőtt úgy tartott előadást csillárról lógó közönséges teltház mellett, hogy azt alig pár plakáton hirdették csak az intézmény közelében. Hiába késett háromnegyed órát az Európai Parlament akkori elnöke, az érdeklődők száma csak nőtt, senki nem hagyta ott a termet, a jó 40 perces politikusi előadás végére pedig viszonylag hosszú másfél órás vita bontakozott ki. Ez volt egyébként a magyar sajtóban dokumentált első alkalom, amikor Schulz azt mondta, Orbán Viktor politikája és a nemzetállami gondolat a jelenlegi EU legnagyobb ellenségei. Az Orbánnal ott többször is poénkodó Schulz érezhetően magával ragadta a fiatal közönséget – a hallgatóság kíváncsi volt arra, ki ez az ember, akiről annyi rosszat olvasni. És aki meggyőzte őket.

Narratívák harca

A mainzi egyetemistáknak egy jó tanácsot adott: „Soha nem hittem volna, hogy a II. világháború után született nyugatnémetként azon kell egyszer gondolkodnom, hogy lesz-e még háború Európában. Tanuljatok a történelemből és álljatok ki az európai egység mellett!” Ez egyébként Schulz hatalmas EU-pártiságának egyik gondolati alappillére. De nemcsak egyetemistákkal jön ki jól, 2014-ben a frankfurti főtéren volt alkalmam egy sör-virslis EP-választási kampányrendezvényen látni, mennyire béna poénokkal is mekkora nevetést és tapsot ki tud váltani a közönségből. A 2017-es kampányban már azért meg kell magát erőltetnie, már csak azért is, mert pártja 21 százalék körüli támogatottságával most közelebb áll az AfD-hez, mint a CDU-hoz.

Ha azonban behódolunk és teljesen magunkévá tesszük Marine Le Pen meg az AfD narratíváját, azt láthatjuk, hogy tulajdonképpen „patrióta” és „globalista” erők küzdelméről van szó.

Ez alapján viszonylag könnyű magyarázatot találunk az egészre, ami az SPD-vel történik: a „globalista” erők egyszerűen nem hagyják – mi több: nem hagyhatják –, hogy a Merkel fémjelezte nagykoalíciós Európa-barát tábor további veszteségeket szenvedjen a baloldalon, ezért felállítottak az SPD élére olyan saját embert, aki a német belpolitikában viszonylag új, ennek ellenére ismert, van egy elég erős saját sztorija, állítható mögé vízió, és nem mond nagyon eltérően mást a Fontos Kérdésekben (=migráció és terrorizmus), mint a kancellár.

Hosszú és valószínűleg nagyon kemény menet van még hátra az őszi választásokig. Részben ott dől majd el Európa sorsa. Bár jelen pillanatban a nagykoalíció folytatása tűnik a legvalószínűbb verziónak, a brexitről szóló népszavazás és az amerikai elnökválasztás eredménye arra int, semmit ne vegyünk készpénznek. Egy biztos: Merkel Németországát egy ideje ismerik már a németek.

Schulzét még nem. Az AfD-ét sem.