A Fidesz centrális erőtere − és ami utána jöhet

2016-07-14 08:38:55

Makk János
Mandiner
Történelmi öröksége a magyar politikai kultúrának, hogy van egy domináns szereplő, amely hosszabb távon is képes kormányozni. Most éppen Fidesznek hívják. De mi jöhet utána?

politika.jpg

Történelmi öröksége a magyar politikai kultúrának, hogy van egy domináns szereplő, amely hosszabb távon is képes kormányozni. Hívták ezt például Szabadelvű Pártnak, Nemzeti Egység Pártjának vagy Magyar Dolgozók Pártjának az aktuális politikai rendszertől függően. Most éppen Fidesznek hívják.

Hogy egy idegen hatalmaktól alkotmányosan független Magyarországon miként működhet egy ilyen domináns pártrendszer, azt a diktatúrák viharában eddig csupán egyszer volt esélye tesztelnie a magyaroknak. A Horthy-korszakban. A nemzeti-tradicionalista rétegekre támaszkodó Fidesz számára pedig nemigen létezik más minta a sokat szidott harmincas éveken kívül. Lehet ezzel támadni a kormányt, talán kell is. Nem tudom. Viszont ahogy a társadalomban is létezik kontinuitás, úgy a kormányzásban is kell, hogy létezzen.

Azt állítom: a társadalomban megvan a kontinuitás. Már az MDF 1990-es győzelménél is látszott, hogy a népi-urbánus törésvonal két, létszámban egyenlőtlen politikai bázist hozott létre a nép-nemzetiek javára. Ha nincs transzformációs válság, ha nincs átmeneti időszak, akkor talán a jobboldal egy-két ciklus megszakítással végigkormányozza a két posztkommunista évtizedet.

És ha igaz a kontinuitásra vonatkozó feltételezésem, akkor a mai pártviszonyok egy minden eddiginél jobb képét adják a magyar társadalmi valóságnak. Annak a társadalmi valóságnak, amely sokkal tekintélyelvűbb, sokkal zártabb és tradicionalistább, mint azt három ciklus szociálliberális kormányzás után lehetett volna gondolni. A nyitott, szabadelvű társadalommal kéz a kézben járó jólét ígérete, úgy tűnik csak rövid távon működött. Ahogy jött a válság, úgy fordultak vissza a szavazók saját értékítéletükhöz: a liberalizmus csupán hagymázas álom volt, térjünk vissza a realitáshoz!

Ez a realitás pedig a Fidesz realitása. Hatalompolitika, letisztult kliensviszonyok, erős vezető, centrális erőtér, a társadalmi igények populista kielégítése. És, ami a legfontosabb: a biztonság és stabilitás ígérete.

A Méltányosság szerzői hozakodnak elő gyakran az elképzeléssel, hogy majd egy nagykoalíció, egy pártközi kiegyezés, a konszenzusra irányult politikai cselekvések hozzák a kohéziót és a stabilitást a pártrendszerbe. Ez nem feltétlenül igaz. Illetve pusztán a törvényalkotást, a politikacsinálás technikai oldalát tekintve talán igen. Ezt aláírom. A hatalmi viszonyok állandósága viszont jelenleg éppen a konfliktusok, az éles határvonalak mentén teremthető meg. És nyilvánvalóan arra is törekednek a kormánypártok kommunikációs stratégái, hogy a konfliktusok minél inkább felszínen maradjanak, így pedig a népszerűségi viszonyok állandósuljanak.

Ezzel a törekvéssel szemben persze folyamatosan röppennek fel a hírek és híresztelések a Simicskától a baloldalon keresztül a Jobbikig tartó Fidesz-ellenes szuperösszefogásról. Képzeljünk csak el egy olyan szcenáriót, hogy a Jobbik egyedül vagy valamilyen széles koalíciós formációban a választásokon eléri a Fidesz támogatottságát! Vagy ha sem a Fidesz, sem a Jobbik, sem a balliberális oldal nem szerez parlamenti többséget.

Ez a kimenetel sokéves, belpolitikai válságot okozna. A domináns pártrendszer ugyanis a konfliktusokból él, ha viszont a pártrendszer már nem domináns, hanem sokszereplős, akkor a konfliktusok nem működnek. Ott a kompromisszumok és a konszenzusra törekvés az egyetlen működési mód. A megegyezés művészetét azonban az Orbán Viktor által fémjelzett magyar belpolitika nem ismeri. Ha pedig a Vona-projekt" nem jön be, akkor még hosszú ideig nem is fogja megismerni.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.