Kántor Zoltán: Nem fognak elenyészni a nemzetek

2015-02-07 13:31:22

Írta: Szilvay Gergely
Semmi különös nincs a magyar nemzetpolitikában, mindenhol nagyjából ugyanazokat az eszközöket vetik be, amiket a magyarok is – mondta a Mandinernek Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet vezetője. A temesvári születésű Kántor rámutat: a magyar nemzetpolitika célja a határon túli magyarság csökkenésének és asszimimilációjának megállítása. Azt is elmondta: nem hiszi, hogy elenyésznének a nemzetek. Interjúnk.

Folyamatosan zajlik a zászlóharc Székelyföldön. Tudnak tenni valamit?

Követjük az eseményeket, naponta készül a sajtószemle, amely a honlapunkon is olvasható, így a zászlóügyeket is nyomon követjük. Ez egyfajta szimbolikus politizálás, és kisebbségi helyzetben mindig fontosabbak a szimbólumok, mint többségi helyzetben. Ez a román állam intézményei és a romániai magyarság közötti konfliktus, de szolidaritásból magyarországi települések is kitették a székely zászlót. Fontos látni, hogy a székely zászló kapcsán egyfajta dac alakult ki a székelyekben a román állammal szemben, a zászló – történelmi jelentésén túl – annak szimbólumává vált, hogy a magyar identitás megélésébe ne szóljon bele a román állam. Azok az önkormányzatok, amelyek a folyamatos támadások, prefektusi vegzálások, bírósági perek ellenére kitűzik a székely zászlót, éppen azt a fajta viszonyulást vállalják fel, amely szerint a helyi közösségi szimbólumok használata egy olyan terület, amelybe a központi állami intézményeknek nem lehet vétójoguk.
 
Közben egy másik izgalmas kérdés is terítéken van az Igazi Csíki Sör kapcsán: látjuk azt a fajta szolidaritást, amelynek keretében érzékelhető egy kiállás a konkurens holland vállalat viszonyulásával szemben. Itt is fontos megjegyezni, hogy a biztosítékot a cég jogi érvelésében található „úgynevezett Székelyföld” formula megjelenése verte ki, amely a régió létezését tagadó román politikusok kedvelt szófordulata. Ezzel a Heineken olyan érvet emelt be az erdélyi magyar sajtóban élénk figyelemmel követett perbe, amellyel vérig sértette a székelyeket. Azt is el tudom képzelni, hogy a cég jogászai egyáltalán nem mérték fel ennek a súlyát, majd utólag közleményt adtak ki, amelyben már Székelyföldről beszéltek. A dolog itt is arról szól, hogy az erdélyi magyarok először találkoztak olyan sörgyártóval, amely magyarul címkézi termékeit, az eddig népszerű márkáknál ez nem volt jelen, bár a köznyelvben eddig is csak csíki sörként nevezték a Ciucot. Persze innen indul a jogvita is, ám az emberekben felmerül, hogy ha olyan fontos ez a kérdés, akkor miért nem írta rá eddig a cég a termékeire magyarul, hogy Csíki Sör, hiszen akkor tényleg nem lenne miről beszélni, egyértelmű lenne, hogy kit illet a márkanév.
 
Ugyancsak aktuális kérdéskör a kárpátaljai magyarok besorozása. 
 
Valóban feszültség van aközött, hogy a mozgósítás mindenkire vonatkozik, de a kisebbségiek nem érzik ezt a saját háborújuknak. Ez feloldhatatlan dilemma. Úgy tudom, a magyar állam próbál tenni annak érdekében, hogy elérje a besorozás arányosan menjen végbe; és csak olyan mértékű legyen a behívás Kárpátaljáról, mint amilyen az ország más megyéiből. Természetesen a legjobb az lenne, ha magyarokat egyáltalán nem soroznának be.
 
Élesben követjük nyomon az ukrán nemzetépítést. Mennyire hasonlítható ez össze a magyar nemzetépítéssel?
 
Az ukrán nemzeti identitás nem annyira egyértelmű, mint a nyugat-európai vagy közép-európai. Megkésett nemzetépítésről beszélhetünk, s az ukránok jó részének az első nyelve az orosz. Túlzott leegyszerűsítés ukrán-orosz konfliktusról beszélni, de két nemzetépítésről is beszélhetünk egy országon belül. Amikor ukránok vannak hatalmon, ukránosítást folyik; amikor orosz az államfő, előtérbe kerülnek a kisebbségi, orosz nyelvet védő politikák. Intenzív ukrán nemzetépítés folyik, de ha a nemzetépítés fázisait vesszük, az ukránok – ha lehet így fogalmazni – a nemzetépítés egy korábbi stádiumában vannak. Nagyon érzékeny a (nyelv)politikai helyzet, ami az ország egyik felének elfogadható, az a másik felében felháborodást kelt; a függetlenedés óta eltelt időben ezt az egyensúlypolitikát követhetjük nyomon, ami lelassítja a nemzetépítés folyamatát.
 
Nem lehet, hogy ha nem lenne ekkora orosz kisebbség, nagyvonalúbbak tudnának lenni a kis létszámú magyarsággal?
 
Valóban meghatározó kérdés Ukrajna kisebbségpolitikájában az a tény, hogy a legnagyobb kisebbség,az orosz aránya példátlanul nagy, 17 százalék, és mindez meghatározza a más kisebbségekkel szembeni bánásmódot. Ráadásul az orosz nyelv kiemelt státuszt élvezett a szovjet korszakban, a magukat orosz nemzetiségűnek vallók magas aránya mellett az oroszt anyanyelvként beszélők aránya még magasabb (30 százalék). Az ukrán kisebbségpolitikának ezért mindig azt a tényt kell mérlegelni, ha a kisebbségekre vonatkozóan rendelkezéseket fogad el, hogy az orosz esetében ez a lakosság majd egyharmadát érinti. Az ukrajnai magyarok aránya messze 1 százalék alatt van.
 
Mi az NPKI feladata?
 
Küldetésünknek a nemzetpolitika szakpolitikává alakítását, a tudományos, a politikai és a közigazgatási szféra tudásának közelítését tekintjük. Az NPKI létrehozásának célja az volt, hogy egy olyan, tudományos sztenderdek szerint működő intézmény jöjjön létre, amely a kutatási eredményeket a politika számára értelmezhető, hasznosítható formában tudja közvetíteni, ezáltal pedig hozzájáruljon a nemzetpolitikai döntések, programok hatékonyságához. 
 
Az NPKI, ami 2011 novemberében jött létre, az első magyarországi kutatóintézet, ami a politikai, a közigazgatási és a politikai szféra mezsgyéjén mozog, és próbál közöttük összhangot kialakítani, de a legfontosabb cél a tudományos tudás összegzése, transzformálása. A térségről, a külhoni magyarokról rengeteget tudunk (köszönhetően a magyarországi és külhoni kutatóműhelyek utóbbi 25 évben folytatott munkásságának), de általában tudományos szempontból vizsgálunk mindent. A mi feladatunk a felhasználható tudás előállítása, amelyre alapozva az államtitkárság programokat tud építeni. Vannak saját kutatásaink, követjük a szakirodalmat, rendszeresen eljárunk hazai és nemzetközi konferenciákra, az adott szakterületek szakembereit időnként felkérjük kutatások elkészítésére. Közel dolgozva a közigazgatáshoz, politikához a politikai gondolkodás logikáját is megértjük, ami értelmiségiek számára gyakran nehezen emészthető. A célokat ugyanakkor nyilván a politika határozza meg, hiszen a nemzetpolitika nem tudomány elsősorban, hanem politika. Mi háttérinformációt adunk, de magunk is szoktunk javaslatokat megfogalmazni. A cél elsősorban a külhoni magyar társadalmak megerősítése. A nemzetpolitika megjelenítését is fontos kérdésnek tartjuk; úgy gondoljuk, hogy a kisebbségi kérdés megjelenítésének egyik központjává sikerült tennünk a Magyarság Házát (ahol a fenntartónk, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., és 2014 óta szakmai felügyelőnk, a Nemzetpolitikai Államtitkárság is itt működik). Ötven rendezvényünk volt három év alatt, amelyeken körülbelül kétszáz előadó tarthatott előadást.
 
Jelenleg mit kutatnak?
 
A Nemzetpolitikai Államtitkárság évente meghirdet egy a külhoni magyar oktatással kapcsolatos évet, amelyben egy adott oktatási ciklusra összpontosít: 2012 volt a külhoni óvodák éve, 2013 a kisiskolások éve, 2014 pedig a felsősök éve. 2015 a szakiskolások éve, így ezzel a területtel vagyunk elfoglalva. Feltérképezzük a külhoni szakiskolák helyzetét, a beiratkozási arányokat, a munkaerőpiacot. Nem a gimnáziumok kárára tesszük mindezt, hanem a többségi szakiskolába iratkozókat szeretnénk visszaterelni a magyar szakiskolákba. Végig együttműködünk a külhoni pedagógus- és más szervezetekkel, kutatóintézetekkel, de reméljük, hogy a vállalkozókkal is együtt tudunk működni, hiszen érdekünk, hogy magyar tulajdonú cégeknél tudjanak dolgozni a szakképzésből kikerülő fiatalok. Folyamatosan vizsgáljuk és elemezzük a szomszédos országok választásait; minden választás után kiértékeljük az eredményeket egy rendezvény keretében, illetve ezek alapján születik egy elemzés, valamint egy tanulmány a Kisebbségkutatás folyóirat számára.
 
 
Mekkora esélye van a nemzetpolitikának arra, hogy visszafordítsa a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat?
 
A 2011-es Magyar nemzetpolitika – a nemzetpolitikai stratégia kerete című dokumentumban megfogalmazott cél a gyarapodás. Számunkra elsőrendű az asszimiláció és a magyarság számának lassítása. Ezért minden egyes oktatási ciklusnál megpróbáljuk növelni a magyar oktatási rendszerbe bekerülők számát. Fontos, hogy minél többen menjenek magyar oktatási intézménybe, lehetőleg egyetemig, és ne csak a magyar családok esetében, de a vegyes házasságoknál is fontos, hogy elérjük ezt. Így csökkenthető az asszimilációs veszteség. Arra próbálunk választ adni, hogyan lehet növelni a magyar iskolaválasztás esélyét. A kollégák megvizsgálták, hogy miért íratja valaki többségi iskolába a gyerekét, próbáltuk megismerni a szülők motivációját, hiszen ez kulcsfontosságú. 
 
Melyek a nemzetpolitikai stratégia fő célkitűzései?
 
A nemzetpolitika nem más, mint a külhoni magyarokra vonatkozó közösségépítés, társadalomépítés, nemzetépítés. A nemzetpolitikai stratégia rendszerbe helyezi a célokat, egyértelműek belőle az irányok: számbeli, gazdasági, szellemi, jogi gyarapodás. A célok lebonthatóak alcélokra, amelyekhez programokat lehet rendelni. Megfogalmazódott például, hogy a hazai közigazgatási dolgozókat is érzékenyebbé kell tenni a téma iránt, ezért elindítottunk egy továbbképzést a számukra a külhoni magyarság témakörében, és kiadtunk egy kötetet is. Kétszer két napos, akkreditált képzésről van szó, amiért pontokat kapnak a közigazgatásban dolgozók. Emellett minden évben szervezünk nyári egyetemet Kisebbségvédelem Európában címmel a Kisebbségi Jogvédő Intézettel közösen.
 
Mennyire tudnak külföldi példákra támaszkodni? Vannak máshol hasonló intézetek?
 
Szerintem a magyaroknak a történelem miatt speciális helyzetük van ez ügyben, így az egyik legkomplexebb a mi helyzetünk, és így jobban prioritást élvez a nemzetpolitika, mint máshol. Így bárhol van ilyen témájú konferencia, a magyarok mindig komplex előadást tudnak tartani, mert egyszerűen a helyzet is komplex, amiről beszélnek. Szocio-demográfiailag talán Szerbiához és Romániához hasonlítunk valamennyire, de az övékénél strukturáltabb a nemzetpolitikánk. Arról nem tudok, hogy más országban létezne ilyen típusú kutatóintézet, amely ilyen közel dolgozik a kormányhoz, mégsem minisztérium vagy hivatal. Egyébként Magyarországon és a környező országokban léteznek nagyon jó kisebbségkutató intézetek, velük tartjuk a kapcsolatot, együttműködünk velük.
 
Gyakori vitatéma, hogy a románok jobbak a nemzetpolitikában, a románok szerint meg mi vagyunk jobbak. Önöknek van több angol nyelvű folyóirata, kiadványa; hogyan tudják ezeket célba juttatni, a nyugati közvéleményhez, egyetemi körökhöz, döntéshozókhoz?
 
Most jelent meg pár hete az angol nyelvű folyóiratunk, a Minority Studies legújabb száma. Kiadunk angol nyelvű elemzéseket és megjelent egy külföldi és magyar szerzők tanulmányait tartalmazó kötetünk, az Autonomies in Europe. Volt öt nemzetközi konferenciánk: a kettős állampolgárságról és a szavazati jogról, a diaszpórapolitikáról, az etnikai pártokról, az autonómiáról és a jogkiterjesztésről. A célunk az volt, hogy tanuljunk: miként van ez máshol; s hogy mi is bemutassuk nekik, mi hogyan csináljuk. Arra jutottunk, hogy semmi különös nincs a magyar nemzetpolitikában, mindenhol nagyjából ugyanezeket az eszközöket vetik be: vannak etnikai pártok, az anyaországok támogatják a külhoniakat, s többnyire még állampolgárságot és szavazati jogot is biztosítanak nekik. Jó példa az ír vagy az izraeli diaszpóra-politika, amelyekből kiderült: a diaszpóra és az anyaország mindenhol együttműködik. New Yorktól Grazig, Varsótól Uppsaláig az intézet munkatársai is részt vesznek nemzetközi konferenciákon. Egyre inkább jelen van a magyar nemzetpolitika a nemzetközi porondon, de van honnan feljönni. Kiadványok és jelenlét tekintetében is igen rosszul álltunk pár évvel ezelőtt, és még ma is sok munka van ezen a területen. Szinte az összes kiadványunk ingyenesen elérhető a honlapunkon, és igyekszünk eljuttatni őket azokhoz a nyugati tanszékekhez, kutatóintézetekhez, követségekhez, amelyeket fontosnak tartunk.
 
 
És egyetértésre, vagy legalább megértésre találnak a magyar törekvések ezeken a tanszékeken és követségeken?
 
Az egyetemi-kutatói körökben, ahová mi járunk, mindenki ért a kisebbségi kérdéshez, hisz ez a szakterületük, számukra ez evidencia. Ezt nem mondanám el feltétlenül az európai döntéshozókról. A tudományos szférában evidencia, hogy a 18-19. században egy természetes folyamat eredményként nemzeti alapon intézményesültek a társadalmak (úgy a kisebbségi, mint a többségi társadalmak), s ez jellemzi egész Európát. Azaz a kisebbségek számára is ugyanolyan fontos a saját nyelvük, saját identitásuk, mint a többségnek. Senki sem lepődik meg tudományos körökben azon, hogy egy anyaország támogatja a kisebbségeit, ahogy azon sem lepődnek meg, hogy a kisebbségek közösségi jogot szeretnének és területi vagy személyes autonómiát igényelnek, saját szimbólumokat használnak. A politikai szférában nyilván politikai módon gondolkodnak, s az alapkérdés az, hogy miként lehet megteremteni a konfliktusmentes Európát. A délszláv háború miatt pedig sokan a kisebbségi nacionalizmusokban lokalizálták ezen cél gátját, s ezért félnek a kisebbségi törekvések támogatásától. Mások viszont rámutatnak, hogy épp az vezet konfliktushoz, ha nem kap elég jogot a kisebbség. Nagyon fontos, hogy a magyar nemzetpolitikát, a kisebbségi törekvéseket az akadémiai szféra által használt nyelvezeten, kortárs elméleti keretben magyarázzuk el. Szerencsére az összes munkatársam doktori fokozottal rendelkezik vagy folyamatban van annak megszerzése, így tudás szempontjából versenyképesek vagyunk a nemzetközi porondon is.
 
Folyamatosan közéleti vita tárgya, hogy a nemzetek eltűnnek-e vagy sem, esetleg egyenesen kívánatos-e az eltűnésük, minthogy ezzel egy konfliktusforrás is eltűnne a Föld színéről. Erős még ez a szemlélet?
 
Igen, egyelőre domináns az a szemlélet, ami szerint a nemzetállamok és a nemzetek idővel elenyésznek. Én nem ezt a nézetet vallom; szerintem amíg nem bukkan fel egy olyan erős központi érték, amely a nemzet helyébe jön, addig maradnak a nemzetek. Igaza van Ernest Gellnernek, a nacionalizmus hatásos elméletalkotójának abban, hogy a nemzetek feltűnése nem volt logikai szükségszerűség, viszont szociológiai szükségszerűség igen: az iparosodás és kapitalizmus hatására homogenizálódtak a társadalmak, a nyelv és a kultúra, és központi értékké vált a nemzet. Amíg nem jön egy másik érték, ami alapján szerveződhet a társadalom, marad a nemzet. Sokan mondják a nacionalizmus-kutatók közül, hogy a nacionalizmus átvette a vallás szerepét. Ezzel együtt nem tűnt el a vallás. Én mindenesetre nem tudom elképzelni, mi volna az az új érték, ami mentén a nemzet helyett intézményesülnének a társadalmak; de ha lesz is ilyen, a nemzet sem feltétlen fog eltűnni. Sokan mondják, hogy állampolgári alapon kellene társadalmakat szervezni. Ez vágyálom, az empirikus evidencia mást mutat. A katalánok és skótok számára is legalább olyan fontos, ha nem fontosabb a nemzeti tudat, mint a spanyol vagy brit állampolgárság. Mindenki arra vágyakozik, amire szeretne, de én nem írnám le a nemzetet, és nem afelé tartunk, hogy csökkenne a nemzethez tartozás relevanciája. 
 
Bármi is váltaná fel a nemzetet, az is konfliktus forrása lehetne, nem?
 
Az emberiség történetére épp a konfliktus jellemző: mindig találtunk egy eszmét vagy okot, hogy háborúzzunk, konfrontálódjunk, és igaz, hogy újabban az egyik fő indok a nemzetek közti összezördülés. De ha csak a konfliktusokat nézzük, nem értjük meg a vértelen nacionalizmus folyamatát, amely az intézményesülésben az identitás reprodukcióját célozza meg: ilyenkor az oktatási rendszer és a nyelv a fontos, mint a szomszédos országokban a többség és a kisebbségi magyarság esetében is. Közép-Európában az utóbbi évtizedekben más régiókhoz képest nagyon kevés véres konfliktust okozott a nemzeti felfogás.
 
 
Ön temesvári születésű, Temesvár pedig egy eredendően „multikulturális” város. Mennyiben segítik az ottani tapasztalatok az egész problémahalmaz megértésében?
 
Ezen én is sokat gondolkoztam. Édesanyám német, édesapám magyar, a szomszédságban román, zsidó, cigány emberek laktak. Teljesen természetes volt, hogy mindenki három nyelven beszél, és valahogy mindig mindenki tudta, hogy épp milyen nyelven kell beszélni. Én azután kezdtem el ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, hogy 1989 után kiderült számomra, ezek a konfliktusok sokkal mélyebbek, mint én gondoltam – tudtam ezekről az ellentétekről, de a mindennapjaimban nem éreztem őket. A temesvári forradalom idején Temesvár főterén egyáltalán nem számított, ki magyar, román, cigány, német vagy szerb. Közösen voltunk rendszerellenesek, és tényleg azt hittem, itt a nagy testvériség, és csak a politika kreálta ezeket a konfliktusokat. De azóta már tudom, hogy ez nem igaz. Igaza lehet viszont Max Webernek, hogy az ember nem lehet objektív a tudományos témájának a kiválasztásában. Többször is újra kellett gondolnom a válaszokat: sokszor temesvári „multikulturális” aggyal kezdtem el vizsgálni egy kérdést, és rájöttem, hogy ez nem célravezető. A motivációk megértését tartom a legfontosabbnak. Egyre komolyabban vettem a nemzeti, kisebbségi retorikát, kiállást. Így kerültem közelebb ahhoz, hogy megértsem a kisebbségi nemzetépítést – pedig számomra sosem volt kérdés, hogy én magyar vagyok.
 
***
 
Kántor Zoltán 1968-ban született Temesváron. Szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetemen szerezte 1995-ben. Tanulmányait a Central European University Politikatudományi, majd a CEU Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA fokozatot szerzett. Politikatudományi doktori fokozatát az ELTE-n szerezte. 1998-99-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999-2006 között kutatóként dolgozott a Teleki László Intézet Közép-Európa Tanulmányok Központjában, 2006-2011 között a Magyar Külügyi Intézetben, jelenleg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója.