A lélek sivataga

2022. május 18. 20:14

Leimeiszter Barnabás

Harag vagy röhögés / Egyként irreleváns, írja Robinson Jeffers, akire véletlenül bukkantam rá a Wikipédián, már ha hihetünk az ilyen véletlenekben. Jeffers (1887–1962) amerikai költő volt, korának híressége, afféle sztárremete, saját kezével emelt, zordon kőház, a Tor House lakója a kaliforniai Carmel mellett, egy óceánra néző szirtfokon. Kőember maga is, durva, drabális, spártai lélek, verseiben egyszerre van jelen a rajongó, panteisztikus világátélés és az évek múlásával egyre sötétebb mizantrópia. A természet szép és fenséges, az ember alávaló és menthetetlen, nagyjából ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg újra és újra tengerhullámszerűen áradó verssorokban. Az értelmes élet elutasítja a női túlhabzás minden fajtáját: szépség / Csak keserű 
komolyságban van; az embernek vissza kell fokoznia magát a természeti jelenségek, a parti gránitsziklák, a zuzmó, a tengeri nyálka szintjére, egyfajta személytelen, megmozdíthatatlan jelenlétté kell válnia, elvégre A nagyság nem csak legyőz: elfogad; a nagy keret befogad minden teremtményt. Jeffers ideálja: egy sivatagi koponya szemei / Isszák a húsnak túl erős napot, a fehér csont / Ujjong magányosan; persze ott van még a hősi élet lehetősége, a tiszta cselekvés (…) odáig / Élezve, hogy nincs más, csak a torok meg a kés, ott van, de persze nincs ott, még annyira sincs ott a lehetősége vagy helye a huszadik században, amit a jólét fonákul lealjasított, mint a kontemplációé. A legtöbb, ami az embertől telhet, az, hogy a megváltó csüggedés nyomán átlát, ahogyan Jeffers fogalmaz, a trükkön, a történelmi közember rögeszméinek, hiúságainak, szenvedélyeinek szövevényén, és észreveszi mögötte az isteni tervet, vagyis inkább annak hiányát; eljut addig a magasabb nézőpontig, ahonnan az emberi világ kataklizmái és a bennük elemésztődő életek éppannyira nem érdemelnek felháborodott, illetve szörnyülködő reakciókat, mint a lassan gyűlő / Gleccser a magas hegy szirthomlokán, / Mely erdőt fog leborotválni.

Nem haltam meg, csak embertelen vagyok, írja Jeffers; na persze amennyire izgalmas ez az – ő szavával – inhumánus költészet, ahogy az ilyen világból kivonuló, maguknak való figurák esetében lenni szokott, a földi hívságokon felülemelkedő szellemüknek járó minden tiszteletünk mellett is szívesen veszünk bulvárízű leleplezéseket arról, hogy életük hány ponton nem felelt meg a magukról kialakított képnek. Szeretjük, ha a kivételt visszarántják a sorba, élénk társasági életet él, féltékeny mások sikereire és kórosan édesszájú.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés