Mit adott nekünk, magyaroknak Ukrajna?

2022. február 23. 17:06

Névai Gábor
Hosszú csend a válasz. Nincs csattanó.

Idén harminc éve már. Álldogáltunk egy meleg nyári reggelen a Keletiben, hátunkon csővázas hátizsák, az igazi nyolcvanas évekbeli, kényelmetlen és ronda, benne pár ruha, fasírtos zsemle, dobozos sör és két guriga vécépapír. Igen, az is, és mielőtt erdélyi olvasóink felhorkannak, hogy „azt a pesti, tápos mindenedet” – gyorsan tegyük hozzá, hogy addig csak egyszer, 1982-ben jártunk Erdélyben, egy dermesztő Debrecen–Nagyvárad–Kolozsvár autós úton oda-vissza, és csak arra emlékeztünk, hogy semmilyen fény, sem rendes út nem volt több száz kilométeren keresztül, csak Mátyás király sötétben is kontúros alakja maradt meg bennem, és rémlett pár csontra üres élelmiszerüzlet, no meg valami gyanús idegen, aki rögtön apámhoz meg nagyapámhoz akart csapódni, miután leparkoltunk a Szent Mihály-templom előtt.

1992-ben még csak tíz évre voltunk ettől a kortól, kamaszlelkünket feszítette az izgatott kíváncsiság, fel akartuk fedezni Erdélyt: megismerni, megízlelni, megérezni az évezredes titkot. Azon a nyári reggelen a Keletiben életem egyik legszebb és halálomig tartó utazása vette kezdetét: nagyjából harminc alkalommal jártam azóta Erdélyben és Romániában együttesen. Mindez és az első erdélyi élmények akkor villantak fel bennem, amikor először jutottam el Kárpátaljára a 2000-es évek vége felé. Addigra azt hittem, hogy alapos képem van a történelmi magyar területekről. Pedig dehogy.

Aki nem járt még Kárpátalján, nem láthatta, hogy hová futott ki az alig több mint száz évvel ezelőtt véget érő nagy háború utáni „béke” – milyen az akkor létrejött, 1947-ben megerősített és bizonyos elemeiben még ma is működő világrend állaga. Ugyan csak a térség délnyugati területein jártam párszor, azonnal szembeszökött Kárpátalja hasonlósága a tizenöt-húsz évvel azelőtti, posztceaușescui erdélyi állapotokkal. Az Ukrajnába keveredett Kárpátalja magán hordozta a gonosz birodalmának (Szovjetunió) minden gigantikus borzalmát és lepusztultságát, egy új, de vegetáló nemzetállam idegességét és idegenségét is. A boltokban, az utakon, a buszokon a rendszerváltáskori Erdély arcát láttam itt, az éttermek hideg sarkaiban, az út menti roncsokban és szocreál épületszörnyekben az 1944–1945 utáni fekete lyukat, amelynek nem akar vége szakadni. Közben éreztem Kárpátalja szívének dobogását is: a csodálatos templombelsőket, a lyukas híd alatt a Tisza csillogását, a végletekig kitartó magyar tanárokat, a beregszászi belváros levegőjét. Ám ami a Brian életében humor, az itt valós kérdés: mit adott nekünk, magyaroknak Ukrajna? Hosszú csend a válasz. Nincs csattanó.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Névai Gábor

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés