Ugrás az örvénybe

2021. október 28.

Hajdú András

Az 1980-as években az Amerikai Egyesült Államokban jelentősen megnövekedett azon sportágak népszerűsége, amelyeket az egyéni teljesítmény kifejezéseként, az önmegvalósítás eszközeként értelmeztek. Sziklamászás, szörf és snowboard – néhány példa, amelyhez képest a kosárlabda, a baseball vagy a tenisz lassúnak és unalmasnak tűnhet.

Minden sportág eltérő igényeket szolgálhat ki, más képességek fejlesztését segítheti, az egyéni helytállástól, felelősség tudatosításától a közösségbe való sikeres beilleszkedésig számos kihívás megol­dásához kínálhat eszközt. A különböző sportágak jól kiegészíthetik egymást, és nem lehet általánosítani, hogy melyek tartoznak az alacsonyabb vagy magasabb értéket képviselő kategóriába. Egyedi élethelyzettől, családi és szélesebb társadalmi környezettől függ, hogy ki miben talál kiteljesedési lehetőségre. Mégis egyre gyakrabban találkozhatunk olyan állásponttal, amely morálisan is alacsonyabb szinten kezeli a csapatmunkára, közösségi együttműködésre épülő sportágakat, s a rendkívüli terheléssel járó egyéni kibontakozást helyezi magasabb szintre. Mintha a jóléthez és kényelemhez szokott embert már csak az tölthetné fel energiával, ha egy örvénybe veti magát, és az eredményez számára pillanatnyi elégedettséget, ha túléli a helyzetet!

A mögöttünk hagyott évtizedben egyre több jel utalt arra, hogy ez a gondolkodásmód a politikára vonatkozóan is terjed. Ami stabil, „ütés- és válságálló”, az szürke, unalmas, sőt egyenesen veszélyes. Az innovatív politikai teljesítményt éppúgy könnyelműen illetik az előbbi jelzőkkel, mint a pragmatikus, választói igények és valódi lehetőségek között egyensúlyozó kormányzást.

A szerző a Mathias Corvinus Collegium Politikatudományi Műhelyének kutatója.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés