Színre lép a pacifista futballdrukker ideálja

2019. augusztus 23. 11:40

Pongrácz Bálint László
Mandiner
Az új évezred ideológiai háborújának lassan a politikai semlegesség és a maszkulinitás utolsó bástyája, a sport is áldozatul esik. A fürdővízzel a gyereket is kiöntjük, amikor a tolerancia nevében összeborulást csinálunk a labdarúgásból.

A profi labdarúgás mai világa első pillantásra a politikai korrektség tökéletes példájának tűnhet. Az UEFA könnyű kézzel osztogatja – sokszor például magyar csapatoknak – a tízezer eurós büntetéseket, miközben még nagylelkűbben gyártja a milliárd eurós egyenlőséget és érzékenyítést hirdető gigareklámokat. Ezt a fentről irányított ideológiát kíséri – legalábbis helyenként – a szurkolói kultúra látható megváltozása is. Az ultrák lassan kihalnak a stadionokból, a füstbombákat pedig hot-dogra cserélték a szurkolók. 

Persze mást lát az, aki egy Crvena Zvezda-Partizan, egy Olympiacos-Panathinaikos vagy egy Galatasaray-Fenerbahce mérkőzésre látogat el. Regionális elmaradottság, ők nem a mérvadó és fejlett nyugat, gondolhatnánk könnyelműen. A labdarúgás mesterséges PC mázzal való leöntésének vagyunk-e a szemtanúi, vagy a szurkolói szokások tényleg megváltoztak, és valóban létrejött a pacifista futballdrukker ideálja?

A modern sport születése

szükségszerűen egybeesett a századforduló során megerősödő társadalmi kollektivizmussal

és a nemzetállamok kialakulásával. A labdarúgás pedig mint a szó szoros értelmében vett tömegsport a kialakuló társadalmi rétegek vagy akár egész nemzetek közösségtudatának fontos formáló erejévé vált. A labdarúgás persze magán hordozta a sport legáltalánosabb vonását, a férfiasság mércéjét, a harc és versengés szabályozott levezetését. Itt azonban nem csupán 11-11 játékos versengett egymással, hanem osztályok, városrészek és országok rivalizálása alakult ki és maradt meg napjainkig.

A labdarúgás máig a legnépszerűbb sport a világon. Ennek oka az is, hogy ez a sport volt képes a lehető legnagyobb mértékben megvalósítani a közösségek identitástudatának képzését. Ezt az alapvetően spontán és gyönyörű folyamatot természetesen számos politikai erő, ahogy a 20. század nagy diktatúrái, tudatosan felerősítették és kihasználták.

A futball bizonyos értelemben tökéletes eszköz volt a totális államok vezetőinek a kezében.

A sportág sikere a társadalom meggyőzését szolgálta az ország és a párt nagyságát, erejét és legyőzhetetlenségét illetően. A szurkolói összetartás a szélsőségesen kollektív és uniformizált társadalom tökéletes leképződése volt. A tradicionális rivalizálások mögött húzódó társadalmi ellentéteket felerősítette a két világháború közti radikalizálódás. A labdarúgás jelképhasználatát és rituális szokásait könnyen átvette a propaganda, és a tömegmédiumok segítségével a nagyfokú érzelemkeltés első számú fegyverévé tette. A látszat ellenére mindez persze szembement azzal, amit a sportág eredetileg képviselt.

Sok tekintélyuralmi vezető és diktátor éppen mindezek miatt és persze talán személyes okokból is, élt-halt a futballért. Benito Mussolini rajongott a Lazióért és az olasz válogatottért. 1938-ban pont a Duce nemzeti tizenegyétől kapott ki a Zsengellér és Sárosi nevével fémjelzett magyar válogatott a franciaországi világbajnokság döntőjében. Franco is igyekezett Spanyolország javára fordítani a gyerekkori barátja, Santiago Bernabeu vezetésével 1956 és 60 között ötször zsinórban BEK-győztes, nagy múltú, királyi gárda, a Real Madrid sikereit.

A kommunista rendszereket sem akadályozta meg a tradicionális intézmények elleni küzdelem abban, hogy kiaknázzák a labdarúgásban rejlő lehetőségeket. Sztálin lelkesen szurkolt a szovjet válogatottnak és a titkosszolgálat csapatának, a Dinamo Moszkvának is. Ugyanúgy, ahogy Ceausescu is a Steauanák, Erich Honecker, az NDK államfője a Stasi csapat BFC Dynamónak, és Kádár a „munkásklub” Vasasnak. Az egyetlen diktátor, aki köztudottan nem állt nagy futballdrukker hírében, pont Adolf Hitler volt,

a Führer inkább az atlétikáért rajongott.

Ma mindezek okán a modern sport – ahogy a modern társadalom sok más alrendszere is – egy igen egyszerű recept szerint építi fel működési szabályait: minden kapcsolatot meg kell szakítani a múlttal, és minden tradicionális, ez esetben sporthoz köthető társadalmi érték és ideológia szöges ellentétét kötelező képviselni.

Az elgondolás alapja, hogy csak ezzel a módszerrel tudja például a labdarúgás egyrészt lemosni magáról a radikalizmust, a huligán bűncselekményeket és a rasszista kirekesztés múltbeli bűneit, másrészt csak ezzel kerülhető el, hogy a jövőben hasonló dolog bekövetkezzen. A nagy nemzetközi labdarúgó-szervezetek tehát a haladás jelszavát tűzték zászlójukra, álszent vezeklésük közben.

Azonban, ahogy minden éremnek, ennek is két oldala van. A biztonságos és sportszerű szurkolás mindenki érdeke,

futballromantika nélkül viszont nincs értelme meccsre járni.

Otthon, a tv előtt, kényelmesebb székben, nagyobb felbontásban, finomabb ételek mellett nézhetjük ugyanazt a mérkőzést. És még visszajátszás is van, olyan nagyon figyelni sem kell!

A globalizáció hatására a futballidentitás elvesztette lokális kötődését, megszűnőfélben van a lakóhely vagy társadalmi beágyazódás alapján kialakuló családi és ismerősi futballkultúra. A legsikeresebb klubok egyben a leggazdagabbak is. A nemzetközi mérkőzéseket is játszó nagy csapatok meccseire a belépőt egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, a kisebb, hazai csapatokat pedig mind kevesebben követik. Miért is nézne valaki egy NBII-es rangadót, amikor helyette egy gyorsabb és látványosabb Premier League-mérkőzést is követhet. Azzal talán a leginkább elvetemült magyar focit gyalázkodók is egyetértenek, hogy ennek a két mérkőzésnek nem is kell egyformán jó színvonalúnak lennie. De akkor mit tegyünk? Töröljünk el minden mérkőzést, amit nem ad a tévé?

A válasz egyszerű. Az egyetlen oka annak, hogy egy kis srác lenézzen a helyi derbire, csak az lehet, hogy az édesapja leviszi őt oda. Ez a labdarúgás szimbolikája,

ami a hagyományos társadalmi keretek között, a családi és helyi közösségekre épülve született meg.

A hagyományos társadalom nem homogén, léteznek benne törésvonalak. A közösségek pedig ezen törésvonalak mentén szerveződnek, és önazonosságukat sokszor részben más közösségekkel való szemben állásukkal fogalmazzák meg. Minden rangadó mögött húzódik ilyen kapcsolat. A Manchester–Liverpool derbin a két nagy északnyugati iparváros munkásosztálya szurkolhat(ott) csapatának egy kemény gyári munkahét után. Az El Clásico a mai napig a spanyol egységet szimbolizáló királyi gárda Real Madrid és a katalán szeparatizmust megtestesítő Barcelona összecsapása. Az Old Firmen a katolikus Celtic és a protestáns Rangers, a Derby della Madonninán a felső tízezer Interje és a munkásosztály AC-je, az „Örök város” derbijén pedig az urbánus Roma és népi Lazio mérkőzik meg. Nincs ez máshogy Közép- és Kelet-Európában, Magyarországon és a szomszéd településen sem.

Az olyan mesterségesen és erőszakosan létrehozott társadalmi rendszerek, amelyek megpróbálják a társadalmat homogenizálni, természetszerűen szembe találják magukat az organikus társadalmi szövetekkel, így a futball világával is.

A magyar társadalmat valamennyi szférájában darabokra tépő kommunizmus is csak úgy tudta sikersportágként megtartani a labdarúgást, hogy relatíve nem nyúlt hozzá annak működéséhez, sőt bizonyos kimondatlan szakmai és politikai autonómiát biztosított a rendszeren belül. Úgy tűnik azonban, hogy

a 21. század ideológiai harcában már nem maradhat meg a hagyományos virtusokat integráló élsport,

főleg nem a nézőként és játékosként is tömegeket megmozgató labdarúgás. Egy korábbi cikkünkben már foglalkoztunk azzal, hogy a nagy multiknak (köztük eminens helyen a sportszergyártóknak) miért éri meg progresszív politikai üzeneteket hirdetniük. 

Az üzletté vált sporttal is ugyanez a helyzet. A mai foci világa is a konformizmusra épít, és miközben az egyenlőséget hirdeti, olyan egyenlőtlenséget generál, amely hosszú távon tönkreteszi mindazt, amit ez a sport eredetileg képviselt. Ha pacifista futballdrukkernek lenni annyit tesz, hogy nem verekedni megy valaki egy meccsre, akkor úgy hiszem, a világon mindenkinek annak kéne lennie. De identitás nélkül nincs közösség, közösség nélkül pedig nincs érték, még a labdarúgásban sem.

Összesen 29 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A Führer meg túlzás, hogy rajongott volna az atlétikáért.

"a közhiedelemmel ellentétben a Fradinak legalább annyi (ha nem több!) zsidó származású játékosa, vezetője, szurkolója volt, mint az MTK-nak!!!"

:)

Hosszú és zavaros írás, helyenként keményen odaszól a rezsimnek, például Orbán mániás futball programját frappáns történelmi keretbe helyezi.

Abban is teljesen igaza van, amit sokan egyszerűbben fogalmaznak meg: hiába vesznek állami milliárdokból idegen játékosokat és edzőket egy Fradiba, azzal a nézők nem tudnak érzelmileg azonosulni.

Amit hosszan pedzeget, maszkulinitással és egyebekkel fondorkodva, azt Angliában megoldották: mehetsz gyerekkel a meccsre, két méterre van az alapvonaltól az első sor és nincsenek olyan jelenetek amiket a Honvéd román vendégjátékán láttunk.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés