A magyar „lehetőségi feltétel”

2020. június 4.

Orbán Balázs

„Magyar az, akinek fáj Trianon” – tartja a konvencionális bölcsesség. Vannak olyanok, akik sérelmezik ezt az állítást, mondván: kirekesztő. Formális logika alapján könnyű belátni, miért gondolják így. Ha bármelyik honfitársunk úgy dönt, ő nem foglalkozik a trianoni traumával, érezheti úgy, hogy a fájdalom hiánya a magyarságból is kizárja őt. Másfelől viszont, miért fájna Trianon bármely más nemzet polgárának? Úgy tűnik tehát, hogy ez a sajátos, már-már sarkos definíció akkor igaz, ha megfelelően értjük. Azaz a Trianon miatt érzett fájdalom szinte elképzelhetetlen anélkül, hogy valaki magyar identitással rendelkezzék. A magyar identitás megismerésének egyik sarokpontja tehát Trianon megértése. Ebben az összefüggésben nevezhetjük a száz évvel ezelőtt történteket – Immanuel Kant után szabadon – a magyar identitás egyik „lehetőségi feltételének”.

Aki magyarnak vallja magát, az tudatosan vagy tudat alatt dönthet úgy, hogy nem foglalkozik Trianon kérdésével, és dönthet akként is, hogy mindennapjai szerves részévé teszi a nemzeti traumát. A trauma kifejezés több mint találó. 
Ha ugyanis egy ember életét traumatikus események árnyékolják be, szintén kétféle irányba indulhat. Vagy tabusítja őket, s igyekszik kerülni még az emléküket is, vagy pedig élete minden mozzanatát meghatározó eseményként fogja fel őket. Előbbi kapcsán gondoljunk csak a Németh László­féle Iszony főszereplőjére, aki haláláig tagadta házassága szörnyű mivoltát, utóbbira pedig jó példa Juhász Gyula, aki még a félrecsúszott nyakkendőkben is a beteljesületlen szerelem traumáját látja visszaköszönni. Ha lehetőségi feltételként tekintünk Trianonra, könnyű belátni, hogy mindannyiunk magyar identitásában van egy olyan elem, amely érzékeny a trianoni traumára, s amelyet habitustól függően aktiválhatunk vagy elnyomhatunk.

Arra a kérdésre tehát, hogy miért fáj Trianon, akkor kaphatunk valódi választ, ha közelebbről is megvizsgáljuk identitásunkat, amely általában véve is több komponensben gyökerezik. Identitásképző elem lehet például a közös biológiai származás, a közös élőhely, a közös emlékek, a közös nyelv, a közös hagyományok vagy éppen a vallás. Nehéz lenne ezeket az elemeket vegytisztán szétválogatni, az azonban bizonyos, hogy az identitás olyan közös jellemzőket takar, amelyeken legalább még egy embertársunkkal osztozunk. Minél többen osztoznak ezeken a közös jellemzőkön, annál többen vallják magukat az adott csoporthoz tartozónak. Ez azonban még nem elégséges egy adott identitás kialakulásához. A közös jellemzők megléte vagy hiánya ugyanis voltaképpen annak függvénye, hogy az egyének valóban kölcsönösen felismerik-e ezeket a tulajdonságokat egymásban. A közös identitást tehát végül mi, emberek hozzuk létre azáltal, hogy felismerjük az identitásképző elemeket egymásban. Azaz mi magunk töltjük meg tartalommal. Ennek módja pedig a történetmesélés.

A szerző a Miniszterelnökség miniszterhelyettese.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés