Az ember igényli a Jóistent

2020. március 19.

Ádám Rebeka Nóra
„Ki-ki vizsgálja meg: vajon az ő életében Isten még a központban van-e, s ha nem, akkor mi került a helyére!” – mondja Kovács Gergely. Gyulafehérvár új érsekével Erdélyről, Rómáról és a hitről magáról beszélgettünk.

Több mint harminc éve épp itt, Gyulafehérváron tanult a szemináriumon. Milyen érzés immár kinevezett érsekként visszatérni ide?
Mindenképpen érdekes, sajátságos, amit igazából nem lehet hasonlítani semmihez. Amikor valaki érsek lesz, az nem olyan, mint egy folytonos vonal, amely felért a csúcsra. Egyszerűen kiemelik, és egészen más dimenzióba kerül. Erre nem lehet rákészülni. Nem lehet megpályázni, nem írják ki, mint egy megüresedő állásajánlatot. Viszont én hazajövök a saját egyházmegyémbe, hiszen innen indultam.

Nagyon hosszú ideig élt Rómában. Mit csinált ott?
Negyedéves kispap voltam itt, amikor jött a változás. Százhúszan voltunk, abból tíz-tizenkét fiatalt kiválasztottak, és azt mondták, „tessék külföldre menni tanulni”. Így kerültem ki Rómába hat évre, 1996-ban jöttem haza egyházjogi doktorátussal. Később a Szentszék kérte, hogy menjek vissza, az akkori érsek úr pedig mondta, hogy „akkor tessék öt évre a Kultúra Pápai Tanácsához menni szolgálatra”. Így kerültem vissza öt évre, és aztán még öt évre, majd előléptettek. Összesen huszonkét és fél évet éltem Rómában.

Hol érte önt a hír, hogy érsekké nevezte ki Ferenc pápa?
Épp otthon, Kézdivásárhelyen ért a kinevezésem híre, azon a plébánián, ahonnan indultam. Ebédhez készültünk, a plébános, a segédlelkész és én.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés