Ki kell végre lépnünk az elefántcsonttoronyból – Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja a Mandinernek

2019. november 29. 13:58
Hogyan lesz valakiből író? Mit csinálnak jobban a románok a kultúrpolitikában, mint a magyarok? Mivel foglalkozik egy írószervezet, és mit észlel ebből az olvasó? Tényleg a gagyira van igény egy falunapon? Erős Kingával, a Magyar Írószövetség elnökségi tagjával, az Orpheusz kiadó vezetőjével ültünk le beszélgetni.

Brassóban született, amikor a város mindennapjait még ténylegesen három nemzet együttélése formálta. Mit adott önnek ez a multikulturális környezet?

A brassói gyermekkor alapvetően meghatározta az életem, egyfajta természetes nyitottságot kódolt a személyiségembe. Három nyelvet hallottam, más nemzetiségű gyerekekkel játszottam az iskolában, mint a játszótéren. Az otthonitól eltérő vacsorával kínáltak a szászok, és megismertem például a román halotti tor tradicionális étkét, a kolivát is, ami egy különlegesen finom édesség, főtt árpával, mézzel és dióval. Számos hatás ért, ezért megszoktam, hogy többféle nézőpontból szemlélhetem a világot, hogy a tények többféle megközelítése is érvényes lehet.

A szászok azóta gyakorlatilag eltűntek Erdélyből, de a kultúrák közti párbeszédnek mégis lehet létjogosultsága. Hogyan érintkezik a magyar és a román irodalom, létezik köztük ma egyáltalán valamiféle kölcsönhatás?

A román irodalom abban a szerencsés helyzetben van, hogy kiváló fordítók ültették és ültetik át alkotásait magyar nyelvre, hiszen az erdélyi szerzők elsősorban románból fordítanak.

Rendkívül erős a román irodalompolitika is, odafigyelnek a nemzetközi könyvpiaci trendekre,

komoly fordítástámogatási rendszert működtetnek, érdekeltté téve a külföldi kiadókat a román művek megjelentetésében. Az erdélyi irodalomban ugyanakkor a szászok is jelen vannak, még akkor is, ha fizikailag nem ott élnek, mint például Franz Hodjak és a brassói Hans Bergel, akit egyébként Günter Grass menekített ki Németországba. Mások mellett e remek szász írók művei románul is megjelentek, magyarul pedig a kolozsvári Szenkovics Enikő tolmácsolásában olvashatjuk.

A szászok kulturális hatása mennyire érzékelhető még az erdélyi szellemi térben?

A szászok épített emlékei a mai napig elevenek, meghatározóak. Nagyszeben épületei, közterei a szász lakosság felszívódása után is arra inspirálják mai használóikat, hogy töltsék meg azokat kulturális tartalommal. Nem véletlenül lehetett Nagyszeben, avagy Hermannstadt, Európa kulturális fővárosa is. Nem múlik el nyomtalanul annak hatása, hogy egy népcsoport évszázadokon át invesztált kulturális tőkét Erdély-szerte. A nyilvánvaló demográfiai-történelmi folyamatokkal szemben természetesen nehéz bármit is tenni, de a szász örökség igenis meghatározó jelenség Segesvártól kezdve az egykori kis szász falvakig.

Visszatérve a Brassóból kiinduló életúthoz, hogy lesz valaki irodalmár?

Már kiskoromban tudtam, hogy olvasással-írással kapcsolatos munkát szeretnék majd felnőttként végezni, mert szenvedélyesen szerettem olvasni. A középiskola ettől kissé eltávolított, ám később Szalay Károly, akit tanáromként tisztelhetek, visszahajlította pályám az irodalom közelébe. Ő a kétezres évek elején a Lyukasóra főszerkesztője volt, és megkért rá, hogy írjak egy kritikát, mert úgy ítélte, van érzékem hozzá. Utólag visszagondolva különösebb tét nélküli feladatot kaptam, ám a kritika megjelent, ezt pedig egyre több követte. Egy idő után azon kaptam magam, hogy a Magyar Naplótól kezdve a Bárkáig számos lapban jelennek meg írásaim. Ez viszonylag gyorsan zajló folyamat volt. Oláh János hívására 2006-ban kerültem a Magyar Naplóhoz rovatvezetőnek, 2007-ben pedig megjelent első önálló kötetem, Könyvbölcsőm címmel.

Oláh Jánost sokan mesterükként tisztelik, ön hogyan emlékszik vissza rá?

Szeretettel gondolok vissza erre az időszakra, mert én is Oláh Jánostól tanultam meg mindazt, amit a szerkesztésről, könyvkiadásról, egy alkotói műhely pénzügyi irányításáról ma tudok. Ő fiatalokkal vette körbe magát, és hihetetlen türelemmel, mégis szinte észrevétlenül tanította a szerkesztői mesterség aprólékos fogásait. Első saját könyvszerkesztésem is emlékezetes ebből az időből,

egy horvát avantgárd költő verseinek rettenetesen rossz fordításával kellett megbirkóznom, s nem ment,

mert a fordítót hasztalan próbáltam győzködni a hibáiról. Aztán Jánossal egy délután alatt átírtuk a versfordításokat, jó, magyarul működő versekké.

Hogyan jött innen az Írószövetség?

L. Simon László, az Írószövetség akkori titkára hívott oda dolgozni 2009-ben. Elsősorban rendezvényeket szerveztem, de ekkor készítettük el Ekler Andreával közösen a Pályatükrök című reprezentatív kötetet is, amely húsz, negyven év alatti alkotó íróportréját tartalmazta. Az akkor bemutatott írók ma egytől egyig József Attila-díjasok, vagyis az idő visszaigazolta akkori szerkesztői értékítéletünket. Amikor L. Simon politikai szerepet vállalt, én vettem át a szövetség titkári feladatait, Szentmártoni János elnöksége kezdetétől. 2016-tól pedig az elnökség tagja is lettem.

Az Írószövetség feladatiról, kultúraszervező tevékenységéről már kifaggattuk a leköszönő elnököt, Szentmártoni Jánost. Érdemes volna ugyanakkor megvilágítani, hogy egy ilyen, kissé elzártnak, belterjesnek látszó irodalmi céh milyen felületen érintkezik a tág értelemben vett olvasóközönséggel. Miért jó nekünk, hogy létezik egy Írószövetség?

Mindig is voltak olyanok, akik elefántcsonttoronyként gondoltak az írószövetségre, egy magasabb rendű, elzárt szellemi térként tekintenek rá. Pedig amennyiben végigkövetjük a szervezet történetét, akkor meglehetősen nehezen értelmezhető ez a megítélés, hiszen fontos szerepe volt az ’56-os forradalomban és a rendszerváltás előkészítésében is.

A kilencvenes években felépült a független értelmiségi mítosza,

ami egybevágott sokak elzárkózó, a közéleti kérdésektől ódzkodó magatartásával, ami kedvezett az elefántcsonttorony-attitűdnek. Tény, hogy a világ változik, ehhez pedig alkalmazkodnunk kell, s az Írószövetség feladata ma nem csupán az, hogy kultúrdiplomáciai feladatokat lásson el, képviselje az írótársadalom szakmai érdekeit, de az olvasókat is meg kell szólítania. Ezért megyünk el például a Művészetek Völgyébe, tartunk rendhagyó irodalomórákat, és kezdeményeztük a Magyar Széppróza Napját. Vagyis próbáljuk közelebb hozni az emberekhez a kortárs irodalmat.

Mindezeken túlmenően hol lehet találkozni még az Írószövetséggel?

Bekapcsolódtunk a Múzeumok Éjszakájába is, amikor kísérletképpen megnyitottuk a Bajza utcai székházat a nagyközönség előtt. Ezek az irodalomtörténeti barangolások hihetetlenül népszerűek lettek, és rájöttünk, hogy szolid árukapcsolással egyre több és több értéket ismertethetünk meg az érdeklődőkkel. Sokan nem értették azt sem, hogy miért indítottuk útjára az Olvasat.hu-t, minek egy online folyóirat, pedig egyértelmű, hogy a fiatalokat például ilyen csatornákon át tudjuk csak megközelíteni. Márpedig fiatalokra szükség van, egy kedvezőtlen korfájú szervezetnek a folyamatos megújulás létérdeke.

Az Írószövetségben három ciklus után most lemond Szentmártoni János, ön pedig jelentkezik az elnöki tisztségre. Milyen célokkal, tervekkel vág bele ebbe a küldetésbe?

Elsősorban azért, mert a folytonosságot nagyon fontosnak tartom, hogy az elmúlt kilenc év reformjai ne akadjanak meg, és a következő három évben az életveszélyessé vált műemléképület székházunk felújítása is megvalósulhasson. Mindez lehetőséget kínál arra is, hogy figyelmünket a fővárosról vidéki helyszínekre koncentrálhassunk, s megerősítsük vidéki és határon túli jelenlétünket, színes, tartalmas programokkal. Kistelepülésen élőként naponta tapasztalom, hogy meglepően erős fogadókészség mutatkozik a fővároson kívüli, hátrányos helyzetű régiókban is a tevékenységünkre. 

Ezt meglepő hallani, mert az embernek nem a magas kultúra képviselői jutnak eszébe a falusi rendezvényekről…

De miért kellene a kistelepülések rendezvényein a nívótlanságnak teret adni? Miért ne részesüljenek az ott élők is a magas minőségű szellemi termékekben? Meggyőződésem, hogy igény van rá, ezt tapasztalom magam is, amikor kis falvakban tartunk rendhagyó irodalomórát vagy éppen versszínházi előadást.

Hamis mítosz, hogy az emberek nem kíváncsiak a kultúrára.

Ellenkezőleg, ki vannak éhezve az esztétikai szépségre és az igaz szóra. Az Írószövetségre visszatérve fontosnak gondolom összefogni azt a sokféle tudást, azt a több évtizednyi tapasztalatot is, amellyel egy ilyen szövetség tagjai együttesen bírnak, egy közösségként, és ezt a szellemi tőkét olyan erővé szervezni, mely méltó egy ilyen céhhez, vagyis élő, működő, a társadalommal együtt lélegző szervezetet szeretnék építeni tovább, tehetséges emberekkel.

***

Fényképek: Ficsor Márton

Összesen 9 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés