Tündérszép

2019. október 17. 13:47

Kormos Valéria
Látószög blog
Megnyugtat, hogy semmi sem tudta elvenni tőlünk a természet ajándékait, a kiszélesedő Dunát a szigeteivel, a budai oldal Pestre átköszönő hegyeit, dombjait.

„2019 Budapest, nyári délelőtt. A belvárosban, a Petőfi Sándor utca sarkán lévő fodrászüzletben várakozom. A ragyogóan tiszta portál üvegén kitekintve elszórakoztat a jövő-menő emberek és a turisták tarkasága. Ám amit most látok, több mint meglepő. Az üzlet előtti szép kis díszkútban egy középkorú nő – öltözékét tekintve nem tűnik hajléktalannak – a haját mossa. Megjegyzem a recepciós kisasszonynak, ezt talán mégsem kellene hagyni, mire azt válaszolja, rendszeresen jár ide, megszokták. – De ez közterület, vannak szabályok. – próbálom megértetni vele, hogy mi nem tetszik a dologban. Vállat von, nem érti, vagy nem akarja érteni. Én meg úgy döntök, nem hagyom elrontani a napom. Visszaülök a helyemre, az internetet böngészem és ráakadok egy filmre. A címe: Tündérszép Budapest 1938. A dátumról eszembe jut, hogy ez még a második világháború előtti békés esztendő, és hogy ekkor épült a ház, ahol negyven éve élek és amelyet – bár központi helyen áll – megkíméltek a nem is oly sokára bekövetkező bombázások.

A Metro-Goldwyn-Mayer által jegyzett színes, néhány perces produkcióban egy amerikai utazó, James Fitzpatrick fedezi fel a világnak e szegletét, ezen belül fővárosunkat. A budai Várban a Mátyás-templom és az Országos Levéltár építészeti stílusa ejti rabul, elidőzik a Parlamentnél, hajókázik a Dunán. Kipróbálja az akkori Európában egyedinek tartott Gellért fürdő hullámmedencéjét. Süteményt nassol a Vörösmarty téri Gerbeaud cukrászdában, elismerően szól a Váci utcában sétáló, vásárolgató hölgyek eleganciájáról. És értékeli az üzleti szellemet, amellyel a Duna-korzón sorakozó Buchwald-székeket ötven fillérért bérbe adják. A város forgalmasabb pontjain doboz formájú autók pöfögnek, vakító fehér egyenruhás rendőr dirigálja a közlekedést. Az utcák – legalábbis amelyeket a kamera mutat – tiszták, az emberek jól öltözöttek. Reklámról van szó, koldust, szegény embert nem mutogatnak, bár néhány filmkockán azért feltűnik, hogy a vidéki asszonyokon nincs cipő. Így kínálják az utcán eladásra szánt gyönyörű, matyó hímzéseiket. Ugyanazzal a mozdulattal teszik, mint ahogyan a kilencvenes években láthattuk az erdélyi asszonyoktól a belváros forgalmasabb pontjain.  

Vége a szépítkezésnek, hazafelé tartok a zötyögős, kettes villamoson, amelynek Duna-parti vonala felér egy panoráma járattal, ha a sínek csikorgó hangjától eltekintek. A Parlament előtti szakasznál a vezető mindig lelassít. Ázsiai, szláv, mediterrán országok turistái nyomakodnak az ablakokhoz, bőszen fényképeznek. Ki blazírt arccal palástolja kíváncsiságát, ki ámul. Ilyenkor mindig átsuhan rajtam némi büszkeség, hogy lám, viharvert történelmünkből mennyi szépségünk, értékünk maradt. Az is átfut rajtam, vajon a messziről jöttek mit tudnak rólunk, azon kívül, hogy más világvárosokhoz képest, rém olcsók vagyunk, itt aztán jókat lehet enni, inni, bulizni dögrovásig. Megnyugtat, hogy semmi sem tudta elvenni tőlünk a természet ajándékait, a kiszélesedő Dunát a szigeteivel, a budai oldal Pestre átköszönő hegyeit, dombjait. Nem szólva az épített környezetről, a boldog békeidőknek nevezett időszak, 1867 és 1914 között létrehozott impozáns középületeinkről. Ybl Miklós, Steindl Imre, Lechner Ödön teremtő erejére gondolok, hogy csak három nevet említsek a többi nagyság közül.   

Nemrégiben szintén a kettes villamoson történt utazásomkor tapasztaltam, hogy nem csak én vagyok ilyen »szentimentális«. Mert amikor az említett parlamenti szakaszhoz értünk, a velem szemben ülő hölgy felpattant az ülésről, az ajtó mellé állt, hogy jobban lásson. Rám nézett kedvesen és jó hangosan kérdezte: – Hát nem gyönyörű? Fiatal korom óta szerelmes vagyok ebbe az épületbe! – tette hozzá. Beszédbe elegyedtünk. Kérdezgetett, mi lesz abban a hatalmas épületben, ahol a Néprajzi Múzeum volt? E röpke idő alatt nem tudtam elmondani neki, hogy a hajdani Igazságügyi Palota, a Kúria visszakapja eredeti szerepét. Szívesen elmeséltem volna, hogy a lenyűgöző épületet Hauszmann Alajos tervei alapján három év alatt, 1893 és 1896 között építették. Az akkori Magyarország megannyi tájáról özönlöttek ide a kőművesek, az ácsok, a kőfaragó mesterek, a festők. Ki tudja, e névtelen tehetségek sejtették- e, hogy maradandót alkotnak? – fut át rajtam, miközben a hölgynek újabb kérdése van: mit tudok a városligeti, nagy építkezésekről? Mondom a jó hírt, hogy ott már az egyik épület, a neoreneszánsz stílusú Millennium Háza a régi pompájában ragyog. Eszembe jut persze az is, hogy milyen szomorú állapotban láttam utoljára. A környezete olyan szemetes és elhanyagolt volt, hogy mondtam a férjemnek, menjünk innen, látni sem bírom. Mellesleg csöppet sem értettem, hogy a közelben sátrat vert ligetvédők, mit védenek olyan bőszen a kutyapiszokkal pettyezett füves területen, az elhanyagolt sétáló utakon, a lehangoló Petőfi Csarnokon? És a szétdobált hulladékon, aminek összeszedéséért igazán akciózhatnának. Ezek az undokságok már akkor jutottak eszembe, miután véletlen adta útitársamtól elköszöntem. Kicsit sajnáltam, hogy nem látom többé, mert ritkán tapasztalom, hogy a nagyvárosi tömegben akad valaki, aki őszintén tud örülni annak, ami szép, megújul, rendezetté válik körülötte. Nem fanyalog, hogy minek ez a sok változás, meg »pénzkidobás az egész«. Nem mutogat a budai Várra röhögve, ahogyan ugyanezen a villamoson két ténsasszony, mondván: nézd már, ott csillog az Orbán palotája! Nem átkozódik, mint a neves vallástörténész egyik blogjában a Kossuth tér felújítása kapcsán. Dühödten kérte ki magának, hogy ellopták tőle a teret, amelynek füves részén hajdan gyermekével játszott. Én is labdáztam ott a kisfiammal, de a tér egészében, repedezett aszfaltjában nem találtam semmi felemelőt. Igaz, »az örökláng« (A Forradalom lángja, Lugossy Mária alkotása) áthelyezését sajnáltam, sokszor gyújtottam gyertyát, letettem egy szál virágot. Ám úgy általában idegen tőlem, hogy egy számomra fontos, sokat jelentő épület sorsa iránti személyes érzelmemet politikai gyűlölködésre váltsam.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Amiről Kormos Valéria ír, az az életünk része.
Méghozzá a legfontosabb része, a gyermeknemzés és -nevelés után.
Csak sajnos, mára ezt kevesen észlelik, értik, és még kevesebben érzik.
Ezekben ugyanis nagyon kevés a brutalitás, az agresszió, a véleményterror, a píszíileg helyes.

Így kellene élnünk, írnunk, gondolkoznunk. Ez a polgári, az európai a hagyományos értelemben. Ezt szerettük, szeretjük Nyugaton is. Most háromszázötvenezer felajzott diktatúrázó, g...ző, hisztérikus mindenellentiltakozó került többségbe - egy időre.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés