A verés traumája – Érzékenység és érzéketlenség

2019. július 22. 09:32

Puzsér Róbert
Magyar Hang

Az itt élők milliói számára a gyermek megverése ugyanolyan mindennapos, mint az Unicum lekísérése sörrel.

„Aki nem hallgatja a hódmezővásárhelyi Rádió Color internetes adásait, alighanem felháborodott hangvételű cikkekből és posztokból értesült arról, hogy Márki-Zay Péter autoriter gyermekbántalmazó és szadista zsarnok. A megbotránkozás szólamai visszatérők: lám-lám, nem kellett volna elfelejtenünk, honnan jött, ez egy fideszes volt, és ma is jobboldalinak vallja magát. Gyerekverő, fasiszta kutyából nem lesz demokratikus kultúrszalonna, még kevésbé jó szülő.

Döbbenetes látvány, amint Kálmán Olga kedvenc beszélgetőkönyvének baloldalszerte elismert alanyából, az Orbán-fasizmus ellen lázadó Magyarország eljövendő messiásából pár mondat nyomán közellenség válik.

Döbbenetes látvány, amint az elemi jóhiszeműség és a megértés szándéka nyomtalanul felszívódik a virtuális lincselés érzelmi hullámverésében. Az angyali türelemből és a békés meggyőzésbe vetett feltétlen hitből, amit e felhasználók gyermekeik iránt nap mint nap tanúsítanak, vajon hogy képződik ez a féktelen gyűlölet?

Jelzem, hogy Márki-Zay Péter nem a gyermekverés mellett érvelt, hanem azt mondta, hogy bizonyos életkor alatt előfordulnak olyan helyzetek, amikor a fizikai kényszer indokolt lehet. Természetesen bárki nyugodtan gondolhatja, hogy nincs igaza, érvelhet azzal, hogy maga a törvény is tilt bármiféle testi fenyítést, de talán azt is érdemes belátni, hogy Márki-Zay Péter véleménye a mai Magyarországon egy kifejezetten visszafogott álláspont: az itt élők milliói számára a gyermek megverése ugyanolyan mindennapos, mint az Unicum lekísérése sörrel.

Amikor valamiről ennyire nem lehet beszélni, mert egy kanadai szabályozásra hivatkozó álláspont is kiveri a biztosítékot, amikor az érvelő kézzel-lábbal tiltakozik a bántalmazás ellen, a gyermek elfenekelését vagy kezének megszorítását azonban nem tekinti annak, amikor ezek után úgy bánik vele a hazai nyilvánosság, mint egy köztörvényes bántalmazóval, a közvélemény legvisszafogottabb tanácsa számára pedig az, hogy ne vállaljon hét gyereket, ha nincs hozzájuk türelme, akkor sajnos esély sincs arra, hogy magyarok gondolkodó közössége tényleges és súlyos problémákkal érdemben foglalkozzon. Holott a vak komondorok, a verve jó asszonyok, az elszabaduló nadrágszíjak és atyai pofonok hazájában talán nem Márki-Zay Péter ellen kéne háborút viselni.

Az önmaguk humánuma felett elfogódottak képmutató felháborodása Bakács Tibor Settenkedő közösségi meglincselésére emlékeztet – az ő bűne az volt, hogy abban az országban, ahol öt politikusból három nem tud elszámolni a vagyonával, ellopott egy rúd téliszalámit. Több sem kellett: a tolvajok fejedelmeire, a szektorokat és megyéket lopó Orbán Viktorokra és Gyurcsány Ferencekre szavazó magyarok egységfrontba tömörülve vadászták le a szalámitolvajt.

A gyermekbántalmazás azért elaknásított téma, mert tömegek érintettek benne, a mai felnőttek jelentős része ugyanis az elmúlt évszázadban veréshez szocializálódott. Egy részüket ez annyira traumatizálta, hogy nem ismernek pardont: pofon és ütleg, kézszorítás és kínzás, fenekelés és összeverés közt büszke öntudattal nem hajlandók látni a különbséget. A másik, hasonlóan nagy tábort a traumák sorozata nem túlérzékennyé, hanem épp Stockholm-szindrómássá tette, tagjainak önértékelésébe beépültek a pofonok, amelyek embert faragtak belőle – amint azokra önérzetesen hivatkozik. E két csoport tagjaival nyilván nem lehet erről a kérdésről észszerű diskurzust folytatni, mert ez számukra a legalapvetőbb identitáskérdés, amelyen az önazonosságuk múlik: e téren soha nem engedhetnek, mert bizonytalanná válik, kik is ők valójában.

Ma már sem liberálisok, sem szocialisták, sem konzervatívok nem akarnak hallani kompromisszumról, részeredményről, találkozásról valahol félúton.

Az értelmiségi szekták többé már nem a konszenzuskeresésre és a másik táborral valamiféle diskurzus folytatása törekszenek, minden véleménybuborék diadalmaskodni és kizárólagossá válni akar: a nem egyező véleményt fel kell számolni, az eltérő kultúrát el kell pusztítani – aki nem így gondolkodik, annak szava egyre kevésbé hallatszik a posztmodern térben. Márki-Zay Péter nevelési elvei kapcsán liberálisok tömegeinek megvilágító erejű felismerése, hogy mégiscsak jobboldali: miért is volna emberszabásúbb emlős, mint Kövér László vagy Bayer Zsolt? Leleplezte magát: nincs bocsánat. Hiába képes Márki-Zay Péter konzervatív szavazókat megszólítani, hiába lehetne vele közösen felépíteni egy nemzeti együttműködés utáni országot, hiába volna szükség rá a többséghez Orbán Viktor ellen, a szekta fóbiái és rögeszméi, makulátlansága és erkölcsi fölénye fontosabb, mint az a győzelem a bizonytalan jövőben, ami aztán vagy eljön, vagy nem.

Eközben Orbán Viktor folyamatosan integrál: militáns betyárokat, ortodox zsidókat, szocialista nagyvállalkozókat, mulatós zenészeket – míg ő koalíciót, addig a balliberális kurzus gettót épít.

A tárgyban elhangzott valamennyi vélemény közül a legalantasabb kétségtelenül a politológus-kommentelőé. Ő a profi, aki keni-vágja a közélet ügyeit, és azt kérdi: hogyhogy nincs ilyenkor Márki-Zay Péter mellett egy kommunikációs tanácsadó? A közéleti lövészárkok legszennyesebb latrinájából hangzik fel a szólam: miért nem tanítja meg valaki ezt a Márki-Zay Pétert rendesen hazudni? Hogyhogy nem érteti meg vele valaki, hogy a politika szavazatszerző hízelgés, tagadása annak, amit a választók a friss mérések szerint nem akarnak hallani, és egy hamis self, egy marketingperszóna legyártása, mert az esendő ember alkalmatlan arra, hogy az állampolgárok megválasszák.

Jól látszik, hogy a politológus-kommentelő nincs traumatizálva, ő nem vonódik be a siralomjátékba: a józan objektivitás szellemét hordozza, mint egy tál Török Gáborba mártott Lakner Zoltán. Fel van háborodva, ha egy politikus őszinte mer lenni, nem játszik el egy hazug szerepet, hanem elmondja, mit gondol és hogyan él. Több mint bűn: hiba – nyilatkoztatja ki fölényes gőggel. Én meg úgy gondolom, hogy amit Márki-Zay Péter mondott, talán bűn, talán nem az, de semmi esetre sem lehet hiba. Márki-Zay Péter lehet alkalmas vagy alkalmatlan amiatt, amit mondott; lehet alkalmas vagy alkalmatlan annak ellenére, amit mondott; esetleg amit mondott, nem is érinti az alkalmasságát vagy alkalmatlanságát – de hogy ne mondja, amit gondol, hogy hazudjon, és az majd alkalmassá teszi, ez az elvárás rontja meg a politikát: amennyire a kor sajátos tünete, éppoly elfogadhatatlan.

A gyermek fegyelmezésének módja azért bonyolult kérdés, mert nem pusztán a pedagógia vagy a pszichológia viszonylag racionális tartományaiban létezik, hanem a legmélyebb erkölcsi dimenziókat érinti: meddig terjed a szülői autoritás, miben áll szülő és gyermek szabadsága, hol kezdődik és hol végződik az autonómia? Ezekre a kérdésekre nincsenek egzakt válaszok, legfeljebb példamutatónak tűnő személyek. Talán jó döntések sincsenek, csak többé és kevésbé hibásak. A hópehelynemzedék tagjai pedig egyre csekélyebb sérelmekre hivatkozva vájják ki egymás szemét, miközben szüntelenül szorongatja őket a lét elviselhetetlen könnyűsége.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151960

Ajánljuk még a témában