Kiabálni Vitéz Lászlónak – tűnődések egy évszázados Budapest-filmről

2019. július 15. 09:28

Győrffy Ákos
Mandiner

Ezen a századelőn készült Budapest-filmen bizony ott settenkedik már az ördög Vitéz László mögött, és mi tudjuk: hiába a palacsintasütő, esélye sem lesz ellene. Egy birodalom végnapjaiba látunk bele, egy birodalom fővárosának mindennapjaiba. Ízlelgessük, hogy birodalom, hisz' azóta sem volt és nem is lesz már módunk egy birodalom polgáraként létezni. Minden szanaszét ment – és megy szanaszét ma is.

Anyai dédapám volt az utolsó nagymarosi bíró. Nem ismertem, évtizedekkel a születésem előtt halt meg. Csak anyám elbeszéléseiből tudom, hogy miféle ember lehetett. Olyan, hogy például hetente többször, a délutáni órákban bejárta Nagymaros utcáit, és ahol valami olyasmit látott, amiben kivetni valót talált, azonnal intézkedett.

Botjával bezörgetett az ablakon és jelezte a lakóknak, hogy a diófa ága nagyon belóg a járda fölé.

Valahogy így.

Olyannyira köztiszteletben állt, hogy még nekem is vannak gyerekkoromból halvány emlékeim arról, hogy idős emberek „András bácsit” a legnagyobb tisztelettel emlegetik. Korabeli fényképeken jól látni, hogy milyen állapotok uralkodtak akkoriban Nagymaroson. Tiszta, rendezett utcák, egységes városkép, ízléses épületek, strand, panziók, megművelt dűlők és ártéri mezők.

Úgy tűnhet, hogy messziről közelítek ehhez a nemrég előkerült, az 1906-1908 körüli Budapestet és lakóit megörökítő filmfelvételhez, holott talán nincs is mindez olyan messzire tőle.

Mindig megigéztek a régi filmek. Minél régebbiek, annál inkább. Feleségemmel egy időben rendszeresen néztünk ilyen felvételeket, lehetőleg a 19. század végéről valókat.

Nehéz lenne megmagyarázni, mi van ezekben a filmekben, ami ilyen delejes hatást gyakorol rám. A film eleve valami olyasmi, ami végső soron irracionális. A mozgókép kibabrál a nézővel, összezavarja az időérzékét és valami olyan pozíciót kínál fel a számára, amivel valójában nem rendelkezhet. Azzal áltatja, hogy többet tud annál, mint akit a filmen lát, mivel a jelenből néz vissza rá. A néző tudja azt, amit a film szereplője nem tudhat, hiszen még meg sem történt.

A tehetetlen, mindentudó utókor melankolikus tekintete keres a régi mozgóképeken valamit, ami kapaszkodót adhatna.

De miféle kapaszkodót? 

Ott állok a tudásommal (ami végső soron nem tudás, csak a látszata), nagy vonalakban tudom, hogy a film készítésének idejében mi történt a világban, ahogy azt is, hogy kicsivel később mi fog történni – és mindez a látszat-tudás valami hamis viszonyt teremt a látvánnyal. Mint a Mézga családban Köbüki (vagy MZ/X), aki a 30. századból néz vissza leírhatatlan megvetéssel Mézgáék világára, miközben az ő világa az, amelyik valóban rettenetes.

Nem lehet belelátni a múltba, hiába kecsegtet ezzel a fotográfia vagy a film, s minél élethűbb a múltból érkező kép, annál megfejthetetlenebb. Talán a leginkább azért, mert itt, a film esetében látszik a leginkább, hogy

a történelem, az emberi történet alakulása mennyire nem lineáris folyamat.

Hogy tehát nem az van, hogy a száz évvel későbbi néző az idővonal („idővonal”, ismerős?) egy távolabbi pontján állva visszanéz egy korábbi pontra, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a mai néző (én) egyszerűen nem tudja, honnan néz vissza például 1908-ba.

Jó, tudom, 2019-ből, de ez nekem nem sokat mond, nem ad semmiféle választ.

A jövőből nézek vissza a múltba, egy folyamatos és soha nem realizálható jövőből, semmiképp sem az úgynevezett jelenből, mert olyan nincs is. A lényeg az, hogy a film jelenidején kívül (egyáltalán volt neki olyanja?) egyáltalán nincs idő, nincs fix pont, nincs előre- vagy hátratekintés az időben, a mindenkori néző a semmiből nézi, amit néz. Pontosabban egy olyan világban létezve, amelynek többek között az efféle filmek kérdőjelezik meg a létezését. Valami ilyesmi lehet az, ami miatt annyira vonzódóm a régi mozgóképekhez. A paralizált melankólia édessége,

a tudás hiábavalóságáról megszerezhető újabb és újabb tapasztalatok lehetősége vonz.

Mint gyerekkorunkban a bábszínházban, amikor láttuk, hogy Vitéz László mögött ott settenkedik az ördög és mi kiabáltunk, hogy forduljon meg, hisz mögötte ott az ördög, aztán az már a bábjátékosoktól függött, hogy Vitéz László hallotta-e a sok gyerek üvöltését. Én olyan előadást láttam, ahol hiába üvöltöttünk.

Ezen a nemrég előkerült filmen bizony ott settenkedik már az ördög Vitéz László mögött, és hiába a palacsintasütő, esélye sem lesz ellene.

Egy birodalom végnapjaiba látunk bele,

egy birodalom fővárosának mindennapjaiba. Bár inkább lassú, már-már Tarr Bélát idéző panorámák ezek inkább, a zajló élet csak rövid felvillanásokban van jelen.

Ízlelgessük, hogy birodalom, hisz' azóta sem volt és nem is lesz már módunk egy birodalom polgáraként létezni. A felvételeken az Osztrák-Magyar Monarchia magyar felének, a Magyar Királyságnak a fővárosát, Budapestet látjuk, fennállásának minden bizonnyal legvirágzóbb időszakában. A felvételeken látható országnak van tengeri kijárata, vannak magashegységei. Összterülete 325 411 négyzetkilométer, lakossága valamivel több, mint 18 millió fő. Egy magyar nyilván egészen másképp nézi ezeket a felvételeket, mint egy holland vagy egy ausztrál.

Amikor nézem, nem tudok nem arra gondolni, hogy hat évvel később kitör majd az első világháború. A felvételen feltűnő férfiak egy része nyilván elesik majd valamelyik fronton.

Egyáltalán, aki itt feltűnik, rég halott már.

De még az unokáik is halottak. Tizenkét évvel később pedig nem lesz már se tengeri kijárat, se magashegység, se 325 411 kilométer, se valamivel több, mint 18 millió lakos.

Adódhat a kérdés, hogy mire megyek ezzel a nagy, utólagos tudásommal, ami eleve „megfertőzi” a látásomat, mert ennek a tudásnak a szúnyoghálóján át nézem 1908 Budapestjét, a Dunát, a Tabánt, a Halászbástyát, a Parlamentet, a piacot és a hajókat. Nem látom, amit látok, csak azt látom, amit jövőbe vetettségem rám kényszerít.

Ebből a rám kényszerített jövőből nézve tényleg nem marad más, mint a melankólia, ami nem más – Nádas Péter szavaival élve – mint a tudás űrjéről való érzés, vagy az érzés űrjéről való tudás. Csak jönne már anyai dédapám egy alkonyi órán, megkocogtatná az ablaküveget a botjával és beszólna, hogy meg kéne már nyesnem a sövényt. De nem jön,

megy minden szanaszét, az a régi Nagymaros is szanaszét van,

nem beszélve arról, amit ezen a filmen látunk. Na ebből aztán tényleg semmi nem maradt. Még az sem, ami elvileg megmaradt. Mert az meg annak a világnak volt szánva, nem ennek. Ennek a világnak csak annyi maradt, hogy kiabálhat a nézőtérről Vitéz Lászlónak. Aki nem fogja meghallani.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151630

Ajánljuk még a témában