A konzervativizmus közösségelvűsége

2019. június 26. 22:48

Szilvay Gergely
Kommentár

A konzervatívoknak oly kedves közösségeket a baloldal korlátozónak és elnyomónak tartja, míg eme baloldal közösségisége az állami újraelosztás útján az individualizmust szolgálná.

„Robert Nisbet fő művében, az 1953-as The Quest for Communityben azt hangsúlyozza: a modern történelmet ugyan szokás az állam én egyén konfliktusaként leírni, azonban sokkal alkalmasabb azt az állam és a hagyományos, középkori eredetű közösségek – család, faluközösség, egyházközség, céh – konfliktusaként értelmezni, mivel a modern állam, még Hobbes és Rousseau állama is az egyén felszabadítását tekintette egyik legfontosabb feladatának – az egyén felszabadítását a hagyományos közösségek »elnyomása« alól. 

Míg tehát a modern történelem progresszív olvasatban az egyén felszabadulását jelenti, annak hátulütője a közösségek hanyatlása és a régi bizonyosságok elvesztése. Ha tehát értéknek tekintjük a koherens etikai meggyőződést, az egyértelmű társadalmi státust, a kulturális gyökereket és a kölcsönös egymásrautaltságot, akkor ugyanez a nagyjából háromszáz év inkább hanyatlásként értelmezendő.  A modern állam jelenti a személytelen államot és személytelen hatalmat is a bürokratizálással; és a személyes hatalom, személyes függések elnyomónak nyilvánításával, ami elősegítette az elidegenedést is.

Nisbet ugyanakkor hangsúlyozza, hogy nem a régi, középkori közösségeket kell feltámasztani, hanem lehetőséget kell adni hasonló funkciójú, de új közösségek kialakulására. Ennek akadályát ő a modern, mindent átható és jóléti nemzetállamban látja, ami nem tűri a lokális szokásokat, eltéréseket, és felszabadít a kölcsönös egymásrautaltság alól, hogy aztán mindenki, egyenként kizárólag az államtól függjön. 

Nisbet, aki a francia ellenforradalmárokat olvasva eszmélt rá konzervativizmusára, az ötvenes évek miliőjében, a totalitárius Szovjetunióval való hidegháború és a New Deal közepette elsősorban a szabadság szempontjából, az állami zsarnokság ellen védekezve fejti ki közösségelvűségét, e sorok írója szerint viszont nála jobban érdemes hangsúlyozni inkább az ember közösség iránti pszichológiai szükségét és a közösség által biztosítható biztonságigényét. Az elidegenedés és a közösségek felbomlása okai között pedig nagyobb hangsúlyt kell adnunk a technikai fejlődésnek. Nisbetnek a modern állammal szembeni fenntartásai viszont jól mutatják majd a konzervatívok és az újbaloldal közösségelvűsége közti különbséget. (...)

Az újbaloldal individualizmussal és közösségiséggel kapcsolatos szimbolikus alakja talán az amerikai üzletember és biztosan a hajléktalan. A magabíró, szabad, önálló farmer és üzletember folyamatos gúnyolódások tárgya, mint aki csak a szerencséjének köszönheti sikereit, s mint illuzórikus elképzelés. A hajléktalan áll az újbaloldal individualizmussal és közösséggel, sikerrel és szerencsével kapcsolatos diskurzusának középpontjában. Ebben az újbaloldali narratívában  a jobboldali-konzervatív álláspont úgy konstruálódik meg, mint ami tagadja, hogy a hajléktalan helyzetéhez »strukturális« tényezők is hozzájárultak, tehát hogy nem feltétlen kizárólag a hajléktalanon múlott, hogy hajléktalan lett, s ami egyoldalúan az „ő tehet róla” álláspontján van. 

Az viszont igaz, hogy az újbaloldal egyre inkább tagadja az egyéni szabadság, az egyéni erőfeszítések és egyéni siker lehetőségét, minden ilyet szerencsének és strukturális tényezőknek tulajdonítva. Míg az önmagát feláldozó hős a jobboldal számára a közösségiség fontos szimbolikus alakja, addig az újbaloldalon egyre divatosabb az egyenlőség és a struktúrák uralma nevében tagadni a hős fontosságát, sőt dívik a hősellenesség. Az újbaloldalon tehát az individualizmus elsősorban nem a hedonistát vagy a törtetőt jelenti, hanem a konzervatívok, azon, ezen narratívában hamisnak tételeződő elképzelését, ami szerint magabíró lények vagyunk, tehát az individualizmus: az egyéni boldogulás, siker és felelősség „hamis” elképzelése. Ezzel szemben a hétköznapi konzervativizmus számára a negatív értelmű individualizmus megtestesítője, szimbolikus figurája a hedonista, a plázacica és a (tudatos) szingli – akiket a fogyasztói társadalommal, az agymosással, az anyagiassággal azonosít. A konzervatívok számára az egyéni erőfeszítés, siker, egyéni felelősség pozitív fogalmai tehát nem az individualizmus kontextusában jelennek meg, habár persze nevezhetnénk ezeket összefoglalóan valamiféle pozitív individualizmusnak. (...)

A konzervatívok nem gondolják, hogy az ember életében minden csak magán múlna, de azért az egyéni felelősség és szabadság ilyen erőteljes letagadását elvetik, csatlakozva az előző évezredek józan ítélőképességéhez. Az egyéni szabadságot növelni kívánó újbaloldal viszont paradox módon nem az egyéni egzisztenciális függetlenségben látja ennek zálogát, hanem a »strukturális változtatásokban«, ami praktikusan a jogkiterjesztést és az állami újraelosztást, illetve államosítást jelenti. Egyben a hagyományos közösségeket az újbaloldal gyakran inkább korlátozónak és elnyomónak tartja, amelyek uralma alól állami segítséggel fel kell szabadítani a polgárokat – ezek megegyeznek a konzervatívoknak oly kedves, burke-i köztes közösségekkel. 

A közösségiség alatt tehát mást ért az újbaloldal és a konzervatívok: az újbaloldal egyrészt a választott közösségeket hangsúlyozza, másrészt közösségiség alatt azt érti, hogy az állami újraelosztás és szociális rendszer segítségével »szolidaritást vállalunk« szerencsétlen sorsú embertársainkkal, hogy kilegyen az esélyegyenlőség. Kérdés azonban, ha a nemzet csak elképzelt közösség – ahogy Benedict Anderson híres bonmontja szól –, mivel nem ismerik egymást a tagjai, akkor milyen valódi közösséget teremt az államon keresztüli, kötelező szolidaritás. Magyarán: a baloldal közössége is csak elképzelt közösség. Nisbet többször hangsúlyozza: az állam nem egyenlő a társadalommal.” 

(A teljes cikk a Kommentár folyóirat legfrissebb számában olvasható.)

 

 

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/150735

Ajánljuk még a témában