Bizakodó szemek fénye

2019. június 23. 15:11

Szerencsés Károly
Magyar Hírlap

Aki lenácizza azt, akinek más a véleménye, az bizony nem érett a demokráciára. Akinek az érve egy vaskos káromkodás, az nem alkalmas a demokráciára.

„Akkor ki is alkalmas a demokráciára? A magyar nemzet biztosan. Bizonyította ezt számtalan alka­lom­mal – jól vagy rosszul döntve, ez ízlés dolga –, de már az elmúlt harminc évben is. Azok viszont nem alkalmasak, akik rögtön diktatúrát kiáltanak, ha nem ők vannak hatalmon. (Nem segíti őket hatalomra valamilyen külső, megszálló erő; vagy képtelenek erőszakkal megragadni a hatalmat kaotikus összeomló pillanatban; esetleg nem sikerül alkuk folytán kulcspozíciókhoz jutni.) Mert mélységesen megvetik a nép akaratát. Könnyen kicsúszik ilyesmi. Emlékszem 1994-re, amikor néhány elkeseredett ember »elmarasztalta« a népet. S hányan még később! Aki diktatúrát kiált, ha más politikai erő határozza meg négy vagy akár húsz évre az ország sorsát – demokratikus felhatalmazással –, az a demokrácia legelvetemültebb ellensége. Lehet állítani, hogy rosszul csinálják, tévednek, még azt is, hogy megtévesztenek. De aki magát a demokratikus rendszert nevezi diktatúrának, az éppen a népet nevezi valamiféle balga baromnak. S aki mást gondol a világról, azt szolgának, aki mást akar, azt kiszolgálónak, bérencnek. S mi jár ezeknek? Bitófa, börtön, kitelepítés, internálás, egzisztenciális tönkretevés, fegyelmi...

Nem várom, hogy akikre vonatkozik, megvilágosodjanak. Nem várom, hogy elgondolkozzanak. Gondolkoznak ők. Aki lenácizza azt, akinek egyszerűen más a véleménye, az bizony nem érett a demokráciára. Akinek az érve egy vaskos káromkodás, az nem alkalmas a demokráciára. Akinek a politikai eszköze az erőszak – kétségbeesett rongálás is –, az nem alkalmas a demokráciára. Tovább megyek, aki Magyarországon a magyar nemzet ellen érez, az nem alkalmas a demokráciára. Merthogy ez a nemzet rég túl van már a temetőgyalázásos, a felhánytorgatásos, az önfeladást mímelő korszakán. Aki a magyar trikolórban semmi méltóságot nem lát, az nem érett a demokrá­ciára. De akiket megtévesztenek, s az esőben nem látnak húsz méterre sem, s aztán, ha kisüt a nap, a szivárvány bűvöletében ámulnak, talán még ők megvilágosodhatnak.

Sokféle társaság gyűlt már össze tereken, akik mániákusan diktatúrát kiáltottak, de soha nem akkor, amikor tényleg diktatúra volt. Amikor tényleg az volt, taktikáztak, megalkudtak, besúgtak, feljelentettek, s legtöbbször meglett a jutalmuk. Értem az indulatokat. Hogy nehéz elviselni most, harminc évvel a legutóbbi sorsfordító év után, hogy még mindig itt okoskodnak, akik beárnyékolták a rendszerváltoztatást. S a tanítványaik gátlástalanabbak, mint ők maguk. Harminc éve számonkérés nem történt, pedig előtte tényleg diktatúra volt. Hát hogyan képzelik vajon mostanában a diktatúrát sűrűn emlegetők a jövőt? Jó lesz ezt átgondolni, annak, aki még képes rá. De azért mi csak nézzünk a jövőre továbbra is fényes bizakodó szemekkel. S ha a tükörben nem látjuk már a csillogó szempárt, akkor kell gyerme­keink, unokáink, szerelmeink, idős édesanyánk szép szeretetet sugárzó szemébe néznünk. De jó, hogy mi még megtehetjük!”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/150520

Ajánljuk még a témában