A napút festő – Csontváry 100

2019. június 20. 10:25

Győrffy Ákos
Mandiner
„Bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy...” Száz éve hunyt el Csontváry Kosztka Tivadar, a magyar festészet történetének egyik legkülönlegesebb, legeredetibb alkotója, aki tudatában volt annak, hogy amit létrehoz, az egyedülálló, egyszerre mélyen magyar és univerzális, utánozhatatlan és magányos.

1880. október 13-án történt. Vagy már előtte elkezdődött, eleve így volt, ki tudja.

Mindenesetre azon a napon történt valami az iglói patikussal, Kosztka Tivadarral, amire így emlékszik önéletrajzában: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyeltem, s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött: Mit csinál, hisz maga festőnek született…Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.”

Jó történet, mondhatnánk, s eszünkbe juthat: ha ma állna elő valaki egy ilyen sztorival, vajon hogyan reagálna az úri közönség?

Lökött, buggyant, kettyós az illető, nagyjából így.

Vagy hogy maradjunk hősünk közelében: biztos elgurult a gyógyszere.

Akkoriban sem volt ez olyan nagyon másképp, Kosztka patikust addig is magának való, különc embernek ismerték. Eszembe jut, amikor a minap egy hajléktalan nő, nevezzük Évának, odajött hozzám és azt mondta: tudom-e, hogy bennem egy arany várkastély van. Hát, eddig nem tudtam, válaszoltam neki, és megkérdeztem tőle, hogy miféle ez a kastély. Hát ugyanolyan, mint amilyen az égben is van, mondta erre.

Ahogy hallgattam Évát, azonnal eszembe jutott ez a Csontváry-féle történet. Nem mintha Éván a festészetre való hajlandóság bármilyen jelét is fel lehetne fedezni. Ez a hajléktalan nő is egy úgynevezett bolond, rendhagyóan viselkedik, nem bánt senkit, a többiek is békén hagyják, legfeljebb olykor ugratják és kinevetik.

Ezt a kérdését is sokféleképp lehetne értelmezni. Engem mélyen érintett. A lélekben lévő arany várkastély képe biztosan nem csak úgy a semmiből került elő, a tudattalan tolta napvilágra valamiként. Carl Gustav Jung biztosan nagy érdeklődéssel hallgatná. Nem szeretnék itt nagy, misztikus párhuzamokra rámutatni, csupán jelezni akartam, hogy

vannak pillanatok és helyzetek, amikor valami áttör hétköznapi tudat burkain,

váratlanul betör az életünkbe, nem tudjuk, hogyan és nem tudjuk, miért.

Éva valószínűleg nem tudja, Csontváry viszont nagyon is tudta: „A kinyilatkoztatás értelmes magyar nyelven szólott, rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam”. 

Taormina

A tudatosítás nagyon fontos mozzanata ennek a történetnek, mert ebből látszik, hogy Csontváry nem valamiféle delíriumban, habókos buggyantsága által vezéreltetve kezdett bele ezek után festészeti tanulmányaiba, hanem nagyon is tudta, mit akar és mik a szándékai mindezzel.

Az az aszkétikus eltökéltség, konok, már-már mániákusnak tűnő elszántság, ami életének ezt a második, döntő szakaszát jellemezte, innen, felőlünk, a 21. századból nézve szinte érthetetlennek tűnik. Mert nem az történt, hogy valamiféle égi sugallat hatására Csontváry már másnap nekiállt volna életműve megalkotásának, hanem a tanulás, a kutatás, az elmélyülés évei, évtizedei következtek, amely évtizedek során, lépésről lépésre érlelődött és ezalatt teljesedett ki egyedülálló festészeti univerzuma.

Tanult – többek között Hollósy Simontól, illetve különböző német és francia iskolákban –,

de ami a legfontosabb: figyelt.

Figyelt és keresett. A nagy motívumot, a teremtett világ egészét felmutató, grandiózus látványt kereste. Utazásai nem légből kapott, pillanatnyi szeszélyei által vezérelt kiruccanások voltak, nem holmi „bakancslistát” állított össze hedonista hevülettel, hanem olyan helyszíneket kutatott fel, amelyek őriztek valamit abból, amit Carl Gustav Jung így nevezett: Isten világa.

Olyan épületeket, tájakat akart vászonra vinni, amelyek a szellemi rendnek, az ember isteni származásának méltóságát sugározzák.

Csontváry szellemi beállítottságát tekintve a középkori képzőművészet tradíciójának örököse volt, annak a művészetnek, amely az ember égi eredetének jegyében állt. A középkori művész az Ég és a Föld kapcsolódási pontjait kereste, számára csak az volt a fontos, a felmutatandó, a megjelenítendő, ami Isten dicsőségét hirdeti. Szemben a modern, a 20. és 21. század képzőművészettel, amelynek meghatározó trendjei, vonulatai egy individualista, egy magára utalt és magára hagyott ember pokoljárásának állomásait mutatják fel.

Jellemző, hogy Csontváry egyik korai

római tanulmányútján egyáltalán nem volt elájulva a reneszánsz mesterek alkotásaitól,

úgy találta, művészetük már eltávolodott a lényegestől, az eredeti céltól. Vagy ahogy ő maga írja: „Csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet alkottak, de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták, - idegen szellemnek voltak a hirdetői és nem volt az Igazi Isteni.”

Negyvenéves is elmúlt már, amikor festeni kezdett. Ekkorra hagyta maga mögött a festőiskolákat, a tanulmányokat, a mestereket. Olaszország, Szicília, Egyiptom, Palesztina következett, s közben az újra és újra felbukkanó motívum, a Tátra.

Szerelmesek találkozása

Csontváry művészete nem tartozott, nem tartozhatott egyetlen iskolához vagy irányzathoz sem, noha sok minden feltűnik a képein, ami a szürrealizmusra, a szimbolizmusra vagy az expresszionizmusra emlékeztethet minket. Tudatában volt annak, hogy amit létrehoz, az egyedülálló, mélyen magyar és univerzális egyben, utánozhatatlan és magányos. Egy ilyen pályát természete szerint nem fogadhat más, mint értetlenkedés, közöny és gúnyos röhögés. Csontvárynak bőven kijutott mindezekből, hasonlóan Vincent Van Gogh-hoz, akinek kortársa is volt.

Sokszor és sokat írtak halála után Csontváryról, akit igazából csak a 20. század közepe táján fedeztek fel. Nem sok híja volt, hogy műveinek nagy részét az örökösök nem fuvarosoknak adták el, akik zsákokat akartak varratni belőlük. Gerlóczy Gedeonnak, az akkor pályája elején járó fiatal építésznek köszönhetjük, hogy egyáltalán megmaradt Csontváry életművének nagy része: bagóért megvásárolta a képeket, amelyek aztán évtizedeken át a lakását díszítették.

Csontváry Kosztka Tivadar

abban a tudatban halt meg 1919-ben, hogy kortársainak nem volt szeme és szíve a műveihez.

A 20. század elejének forrongó, örökösen változó és a totális káosz irányába haladó szellemi atmoszférájában nem is nagyon volt reális lehetősége annak, hogy egy ilyen kontemplatív, a végső és örök kérdések megfejtésére irányuló művészetet a maga értékén kezeljenek.

Meglehet, hogy ez már így is marad és Csontváry életműve a rá rakódott legendák és különféle okkult vagy egyéb értelmezések fényében örökre marginalizálódik. Holott a centrumban kellene lennie, mivel a centrumról is szól, a középpont örök kereséséről, a napútról, amely az Örök Világosságba vezet. Vagy ahogy Pilinszky írta róla: „Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől”.

Összesen 25 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Pécsett nőttem fel.
A képtár nem volt messze az iskolámtól.
Jó sokszor bementem és a „Nagy Tarpatak völgye a Tátrában” című elég nagyméretű kép előtt sokat időztem. Megfogott.
Mondom, ilyen lángoló sziklák, ilyen színek nem léteznek, ilyen formák sincsenek.
Jó pár év múlva eljutottam a Magas-Tátrába.
Ugyanazt éreztem, mint a képtárban.
Ez a bolygó csodálatos és Csontváry meg már akkor 8K HDR-ben festett. Felfoghatatlan. Ne hagyjátok ki. Olyan mint a jó zene.
Elvarázsol. Ott van a Sétatér alatt.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés