Trianon után: nem elég az áldozatszerep újraélése

2019. június 4. 19:28

Trombitás Kristóf
Mandiner

Ha nyertesei akarunk lenni a 21. századnak, akkor nem alakíthatjuk folyton-folyvást a sírva zúgolódó, passzív és gyenge szerepét. Emlékeznünk kell, de mindig hozzáfűzve, hogy ennek ellenére is győzni fogunk.

Egy évvel ezelőtt írtam a trianoni országcsonkításról (Ez az igazi tragédiája Trianonnak; Mandiner, 2018. június 4.), és ott igyekeztem nagyjából mindent összefoglalni, amit a problémakörrel kapcsolatban gondolok – arról, hogy a mindenkori függetlenségi törekvések hogyan ásták egyre mélyebbre a birodalmi Magyarország sírját a későbbi megcsonkult nemzetállamiság érdekében; és arról is, hogy egy soknemzetiségű államalakulatot valóban csak a közös eszme, a nacionalista lózungokon túli, valami sokkal magasabb éthosz felé irányított figyelem képes összetartani.

Mindez a történelmi Magyarországnak nem sikerült, mégpedig elég jelentős módon azért, mert a közvélekedés által érthetetlenül sokra tartott, történelmi személyek tettek ezért. Azt sem fogom soha megérteni, hogy baloldali „nemzeti hősöket” miért tisztel és tesz a kánonba a jobboldali közösség. De ennek kifejtése most elég ingoványos útra vinne bennünket.

Trianon velünk élő fő öröksége az, hogy sikerült legalább egy évszázadra ellenségé tenni olyan népeket, amelyek egyébként békében és prosperitásban is élhettek volna. Nem vagyok naiv és nem képzelem azt, hogy minden magyar szövetségesnek és társnak tekintett volna volna minden románt, szlovákot vagy szerbet, de

a mindahány oldalon maximumig hevített nacionalista törekvések bizonyosan tettek arról, hogy az ilyesmi elképzelhetetlen legyen.

És ha valamik nem voltak később a kisantant országai, hát méltóságteljes, kimért győztesek nem. Az ölükbe hulló lehetőséget többnyire aljas, galád módon használták ki, ami a magyarokkal való bánásmódot illeti.

Napjaink aktuálpolitikai történései minden eddiginél szorosabbra vonták a kapcsolatot Szlovákiával, Szerbiával és bizonyos tekintetben Romániával is. Az előbbi két állammal fennállásuk óta nem volt ilyen kielégítő Magyarország kapcsolata, de én ebben nem feltétlenül kedvező történelmi folyamatot látok, hanem értékalapú együttműködést.

És abban is biztos vagyok, hogy a mindennapok szintjén sokat javult ezen országokban a magyarok életminősége, de egy csapásra az átlag kisantant polgár nem szereti meg a magyarokat, ha egyszer száz éve arra idomítják, hogy azokat utálni illik. A migráció elleni küzdelem sokakat összehoz, és Közép-Európa szerepének felértékelődése is használt az ügynek, de a történelmi sérelmek ettől még a színfalak mögött lappanganak. A szlovák Fico jó szövetséges lehet a pőre reálpolitikában, de attól ő még ugyanaz a politikus, aki egy évtizede éppen a magyarok szidalmazásában találta meg a hatásos politikát. A szerb Vucic megbízható szövetségesnek tűnhet, viszont az ő előéletét sem kell taglalni.

Ebből persze

az is következhet, hogy valójában semmiben sem hisznek, csak a hatalomban – s végül is a magyar kisebbségnek még ez is pozitívum.

Visszafogottabban 1998 és 2002 között, de igazán komolyan 2010-től van olyan vezetése Magyarországnak, amelyik 1945 óta végre tényleg komolyan veszi a határon túliak ügyét. Teljesen természetes, hogy ezt a támogatást a szórványban élő magyarok értékelik, és nem az ő hibájuk, ha a baloldal folyamatos árulásait megunták, ezért az ellenzék pártjait olyan polcra helyezték, ahová valók.

Magyarország úgy lehet egyre erősebb, ha a Kárpát-medencén belül kiegyensúlyozott kapcsolatra törekszik a szomszédaival. Persze vannak bizonyos esetek, amikor keményen oda kell lépni – és a székelyföldi, koncepciós perben elítéltek javára nem is ártana keményebben, olyan módon, csak más eszközökkel, ahogy az ukránokkal tettük. De alapvetően a helyzet mégiscsak az, hogy milliónyi magyar él a jelenlegi országhatárainkon túl, és az üres emberkedés senkinek nem használ, csak azok helyzetén ront, akiknek nap mint nap meg kell tapasztalniuk a kisebbségi életet. Nagyon helyes, hogy ebben is megfelelően jár el a kormány.

Kellemes magunkat olyan sztorikkal elringatni, amik azt az érzetet keltik, mintha az egész világ a mi vesztünket óhajtotta volna, 

és tulajdonképpen az országcsonkítás is annak szólt, hogy a magyarokat örökre gyengévé tegyék; de „mindössze” a Monarchiát akarták széttépni és a környező – számukra szövetséges – országokat megerősíteni. Az egyéni tragédiák élét ez nem tompítja, de annyi év múltán előbb vagy utóbb az áldozati szereppel is le kell számolnunk. Mert ha aktívak és erősek akarunk lenni, akik nyertesei lesznek a 21. századnak, akkor nem alakíthatjuk folyton-folyvást a sírva zúgolódó, passzív és gyenge szerepét.

Emlékeznünk kell, örökre megjegyezve ezt a napot, de mindig hozzáfűzve, hogy ennek ellenére is győzni fogunk.

Addig is vár még nem csekély feladat a történelem tudományára is, hogy ne egy romanticizált, rózsaszín szemüvegen keresztül lássuk történelmi személyeinket, ne kizárólag az érzelmi szuggesztiók alakítsák elképzeléseinket a politikai folyamatokról, hanem a szikár tények.

És akkor végre világosan látni fogjuk, hogy kik voltak a magyarság támogatói, védelmezői; és azt is, kik gáncsolták és tettek keresztbe a nemzetnek, a szépen szóló, negédes szavakon és baloldal ránk kényszerített, történelemszemléleti ferdítésein túl.

Tragikus évfordulóra emlékezünk ma, de erőt is kell belőle merítenünk. Több mint 1100 éve itt élünk, létezünk és erősödünk. Ezen semmi sem változtat.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/149550

Ajánljuk még a témában