A szociáldemokrácia tündöklése és válsága – Miből született a mai Svédország? II.

2019. május 28. 13:38

Paár Ádám
Mandiner

Száz éve jutott a modern jóléti államiság küszöbére Svédország. A szociáldemokrácia mintaországa sok évtizedes békés, nyugalmas fejlődést teremtett, hogy aztán az elmúlt évtizedekben megfakuljon és repedezni kezdjen a klasszikus modell.

Ahogyan korábbi írásunkban bemutattuk, az egyébként egyáltalán nem könnyű és jóléti korábbi évszázadok után Svédország az 1917 április-novemberi válságon bukdácsolva, a liberális-szociáldemokrata koalíciós kormányzáson keresztül jutott el a jóléti állam előszobájáig.

Nem csupán a szociáldemokraták, hanem a liberálisok és parasztpártiak sikere, hogy V. Gusztáv király és a konzervatív párt elfogadta a demokratikus reformokat (általános választójog, a király hatalmának csorbítása), amely megnyitotta az utat egy valódi népképviseleti parlament összeülése és a szociális reformok előtt. Ám a jóléti állam időszaka több szakaszra bontható, és úgy tűnik,

mára a svéd modell is sok tekintetben a teljesítőképesség határát feszegeti.

A szociáldemokrata elbeszélés a jóléti államnak utat nyitó demokratikus reformokat egy névhez köti: Hjalmar Branting nevéhez. A Svédország Szociáldemokrata Pártja vezére, Branting a szociáldemokrata vezetőkhöz képest egyedi életutat mondhatott magáénak: csillagász volt az eredeti végzettsége, innen jutott el a politikai újságírás útján a szocializmusig és a munkáspárt vezetéséig, majd a parlamenti képviselőségig (itt nem árt tudatosítani: az, hogy valaki szívén viseli a munkásság sorsát, nem jelenti, hogy munkásnak kell lennie).

Háromszoros miniszterelnöksége szenzációszámba ment Svédországban, hiszen az arisztokrácia és a polgárság jelentős része nem tett finom különbséget a szocializmus különböző irányzatai között. Miután három szociáldemokrata ciklust túlélt, az elit tapasztalhatta: ezek a szociáldemokraták békésen átadják a hatalmat, és

nem forradalomról meg diktatúráról beszélnek, hanem a szegénység csökkentéségéről és a „népotthonról”

(a jóléti állam svéd neve).

Hjalmar Branting, a svéd szociáldemokrácia nagy alakja

Az 1920-as évek végén ismét megbillenni látszott a kényes egyensúly a közéletben. Ismét heves sztrájkok törtek ki, hasonlóan az 1917-es évhez. A világválság megrendítette a skandináv térséget is. 1932-ben a válság ismét a szociáldemokratákat emelte hatalomra, ám ezúttal nem egy évre (mint Branting első kormánya idején), nem is négy évre, hanem negyvennégy évre. 1976-ig a Svédország Szociáldemokrata Pártja kormányozta az állam hajóját, az egyre szélesedő jólét felé, igaz, az utolsó évtizedekben már kisebbségi kormányzás keretében, miáltal rá volt utalva a paraszti-agrár gyökerű középpártok támogatására. Egy svéd állampolgár leélhette az életét anélkül, hogy a kormányfő pártjának színe változott volna. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a jóléti állam kiépítése nem csupán a szociáldemokrácia érdeme volt: az nem működhetett volna az évszázados szolidaritás és együttműködésre való hajlandóság nélkül. A parasztpárt, a Centrum Párt támogatta a szociáldemokrata kormányzást, ha nem kormányzati pozícióban, akkor ellenzékből.

A liberális és konzervatív közvélemény is meggyőződhetett arról, hogy a jóléti modell működik.

A hosszú kormányzásnak az objektív okokon túlmenően volt egy olyan oka is, amelyet úgy hívhatunk: a gyakorlatiasság. A svéd szociáldemokraták megtanulták, mikor kell józanul politizálni, és mikor lehet harcosabb hangon szólni.

Buchinger Manó magyar szociáldemokrata politikus Svédországban járva nem győzött csodálkozni a svéd elvbarátai mentalitása fölött: „A skandináv szocialistákról mindenekelőtt azt kellene megjegyezni, hogy – amennyiben ez még lehetséges – hát még az angoloknál is hidegebben és csendesebben szoktak ülni egy-egy nemzetközi összejövetelen. Szerénységük nem holmi mesterkéltség vagy úgynevezett jólneveltségnek a kifejezője, hanem valami olyan, mintha ez volna a sajátos nemzeti viselet rajtuk. Pedig hogy ezalatt a külső jégréteg alatt menny mélység, mozgás, melegség, szépség, gazdagság és finomság van, azt akkor tapasztalhatja az ember, ha eljut oda, ahol ők otthon vannak. Ha megnézheti például Stockholmot, amelyet különben is Észak Velencéjének mondanak, vagy a gyönyörű Koppenhágát, nem is szólva néhány holland város színpompájáról.” És följegyezte, hogy amikor Brantingot temették, „a gyászolók menetét – a svéd király nyitotta meg”.

Ez mind szép, de azért a külföldi politikus, aki a szociáldemokrácia helyzetét saját hazája állapotához mérte, kissé idilli képet festett.

A szociáldemokrata kormányzás elit általi elfogadottsága még nem jelentett társadalmi békét.

A kultúrában a történelmi hagyományokat, a történelmi emlékezethez való viszonyulást illetően a konzervatív és a szociáldemokrata-liberális fölfogás gyökeresen ellentétben álltak egymással.

A konzervatívok felfogásában a királyság és az evangélikus államegyház feltétlen tiszteletnek örvendtek, míg a szociáldemokraták és liberálisok hagyományosan bírálták a monarchiát és az államegyházat. Ennek az emlékezetpolitikai csatának jellemző példája, hogy amikor az 1950-es években a 16. századi parasztfelkelőnek, Nils Dackénak (kvázi a svéd Dózsa György) szobrot akartak állítani szülőfalujában, a teljes monarchista sajtó tüzet okádott a kezdeményezőkre és a szociáldemokratákra, akiket azzal vádoltak, hogy egy lázadó kultuszát kívánják ápolni. A történelmi emlékezetpolitikai csatákról sokat elárul, hogy egy négyszáz évvel korábban felnégyelt parasztvezér kérdése megosztotta az akkoriban kívülről békésnek látott Svédországot.

Régi svéd szocdem kampányplakát

Az 1938-as saltsjöbadeni egyezmény alakította ki a jóléti állam kereteit. A munkaadók, a munkavállalók és az állam háromoldalú megegyezése garantálta a munkavállalók jogát a sztrájkhoz, a progresszív adózást, a nők egyenlő részvételét a munkaerőpiacon, cserében a szakszervezetek elismerték a gazdasági növekedés és fenntarthatóság célját. A saltsjöbadeni egyezmény szellemisége nem példa nélküli, sőt, ha van olyan, hogy korszellem, arra nagyon rímelt. Az 1930-as években a válság hatására világszerte

népszerűvé vált a gondolat, miszerint az államnak felelőssége van

a munkanélküliség csökkentésében, a vásárlóképesség növelésében és a kereslet élénkítésében, általában a szociális konfliktusok kezelésében. Az állam nem engedheti meg, hogy a munkáltatók az „aki kapja-marja” módon bánjanak a munkavállalókkal, mert az a társadalmi béke megszűnéséhez vezet. A roosevelti New Deal éppúgy ebben a gyakorlatias gondolatban gyökerezett, mint a különböző színű diktatúrák reformprogramjai. A különbség az, hogy a skandináv népek (mert a dánoknak és a norvégoknak is megvolt a maguk „Saltsjöbadenje”) ragaszkodtak legtovább az állami felelősségvállaláshoz, akkor is, amikor már mindenütt idejétmúltnak nyilvánították.

A II. világháborúban Svédország a vasérccel megváltotta a semlegességet, noha a közigazgatás, a rendőri szervek és a hadsereg bizonyos szélsőjobboldali csoportjai ott igyekeztek szabotálni, megkérdőjelezni a semlegességet, ahol tudták (ennek a szélsőjobboldali szimpátiának egyik jele a Wallenberg mellett másik jelentős budapesti svéd embermentő, Valdemar Langlet sorsa iránti érdektelenség volt a háborút követően).

Mindenesetre az 1939-40-es szovjet-finn háború volt az utolsó, amelyben svéd katonák (önkéntesként) részt vettek. Az 1944-es szociáldemokrata program véglegesen szakított a marxizmus addigra kiüresedett frazeológiájával, és végleg elkötelezte a pártot a jóléti állam mellett.

Fölsorolni is nehéz lenne, az egymást követő svéd szociáldemokrata kormányok mennyi reformprogramot valósítottak meg, a betegbiztosítástól a nyugdíjrendszer kiterjesztéséig. Hangsúlyozni kell, hogy

ezekben a reformokban a konzervatívoktól a parasztpártokig a svéd politikai rendszer minden szereplője egyetértett.

A beteg- és balesetbiztosítás és nyugdíj kiterjesztése a parasztokra azt eredményezte, hogy a földműves népesség is elköteleződött a jóléti állam mellett. A szociális ügyek és a gazdaság sikeres menedzselését követően a szimbolikus, közjogi kérdések is sorra kerülhettek. Legutoljára, Olof Palme kormányfősége alatt a párt két régi alkotmányjogi követelése megvalósult: az új alkotmány révén a parlament, a Riksdag egykamarás lett, és a királyság intézménye szimbolikussá vált. A munkavállalók erős jogosítványokat kaptak a munkahelyükön.

 

1973-ban még barokkos pompával lépett trónra XVI. Károly Gusztáv király

Az 1970-es években a svéd modell világszerte példát jelentett. Friedrich August Hayek és Milton Friedman hívei a fejüket csóválták: nem értették, egy szociálisan ennyire túlvállaló rendszer hogy nem roskad össze saját súly alatt.

A felszín alatt azonban kedvezőtlen folyamatok indultak el.

A társadalomkutatók közül a bölcsebbek, mint Gunnar Myrdal, már korán, az 1950-es években jelezték, hogy ha nem vigyáznak, a svéd jóléti állam hamar válságba juthat. Különösen aggasztotta a demográfusokat az a tény, hogy a 19. századtól kezdve a két- és egygyermekes családforma elterjedt, ami persze logikus válasz volt a Skandináviát vissza-visszatérően meglátogató éhezésre (1868-ban volt az utolsó svédországi éhínség), de a kevés gyermek vállalása az egészségügy fejlődésével, az élet biztonságosabbá válásával okafogyott lett.

Svédországban, miként általában a protestáns országokban, a családok nagyon fontosnak tekintették a gyermek taníttatását. Mivel ez anyagi áldozattal járt, szükségszerűen vezetett el a két- és egygyermekes családformáig. Ahogyan a 19. század végén a svéd társadalomkutatók, írók és lelkészek a kivándorlás miatt „nemzethalált” kiáltottak, most a demográfusok és szociológusok kongatták a vészharangot: aktív, adófizető polgárokra szükség lesz a jövőben a jóléti vívmányok fenntartásához! A bőkezű gyermekvédelmi juttatások és intézkedések bevezetése éppen

azt a célt szolgálta, hogy bátorítsák a családokat több gyermek vállalására.

Másodszor, a társadalom változásai maguk is okai voltak a jóléti állam válságának. A svéd társadalomban olyan változások zajlottak, mint mindenütt a fejlett világban. Egy túlnyomórészt paraszti országban a földműves népesség aránya drámaian visszaesett, végül az 1970-es évek elején a lakosság 7%-ára zuhant. Nem mindenki tekintette ezt pozitív fejleménynek. Wilhelm Moberg, a „proletárírók” tagja aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a termőföld parlagon marad, mert szerinte „a földművelés kultúra. (…) A megművelt földet ismét parlaggá változtatni és tönkretenni – ez viszont reakció”.

 

Ikea-katalógus a hetvenes évekből

Hozzá hasonlóan sokan kárhoztatták a rövidlátó bürokratikus politikát, amely akadályozza az agrárnépesség helyben maradását. A városiasodás, középosztályosodás együtt járt a kisközösségek bomlásával és az individualizációval, amelyeknek megvolt a maguk káros következménye: a szolidaritás csökkenése. Mint minden fejlett társadalomban, tömegesen kialakultak olyan problémák (ifjúsági kérdés, bűnözés), amellyel a társadalom és a szociáldemokrata párt nem tudott mit kezdeni. A konzervatívok, éppúgy, mint az Egyesült Államokban, bevitték a köztudatba a „potyautas-jelenséget”.

A válság harmadik tényezője pedig abból fakadt, hogy

a szociáldemokrata párt, mint minden párt, elfáradt, megkopott a hosszú kormányzásban.

Voltaképpen az Olof Palme nevéhez kötődő alkotmánnyal minden cél megvalósult, amelyet a párt megalakulásakor, 1889-ben maga elé kitűzött, és nem voltak új célok. Palme időszakától kezdve a párt igyekezett nyitni addig másodlagosnak tekintett csoportok (a zöldek, a menekültek, a bevándorlók) felé, de ez nem feltétlenül találkozott a párt hagyományos kékgalléros munkás hátországának rokonszenvével. Világossá vált, hogy túlnyerte magát a svéd szociáldemokrácia. Közben az 1973-as válság felhívta világszerte a figyelmet a gazdasági növekedés korlátaira. 1976-ban a választók a klasszikus liberális gazdaságfilozófiát kínáló Mérsékelt Pártnak adtak bizalmat.

Olof Palme, a meggyilkolt szocdem miniszterelnök

A svéd jóléti államot azóta temetik, de valójában a Mérsékelt Párt sem rombolta le. Igyekezett megőrizni a társadalmi modellt, néhány elem föláldozása árán.

A kormányrúdhoz időközben visszatért szociáldemokraták is tudomásul vették: néhány részletet fel kell áldozni azért, hogy a jóléti modell hajója épen maradjon. Az 1990-es években a konzervatív és szociáldemokrata kormányok számos éket bevertek: liberalizálták a telekommunikációs és energiaszektort, privatizáltak néhány területen, és nyugdíjreformot hajtottak végre. Ám

a munkavállalók jogaihoz és a szociális vívmányokhoz nem nyúltak mélyrehatóan.

Bár a hőskor, a '60-as évek aligha tér vissza, a svédek ma is ragaszkodnak nemzeti vívmányként a svéd modellhez, amely biztosította a társadalom kohézióját.

 

Az aktuális svéd politikai helyzetről ebben a körképünkben olvashatnak tovább!

 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/149176

Ajánljuk még a témában