Május elsejéről és a kádárizmus folytonosságáról

2019. május 1. 14:51

Szerencsés D. Márton
Vendégszerző

Május elseje Magyarországon a kádárizmus egyik lerombolhatatlan pontonhídja. Egy üzembiztos átkelőhely, ami biztosítja a folytonosságot.

Május elseje Magyarországon (mindenféle egyéb hagyomány ellenére) a kádárizmus egyik lerombolhatatlan pontonhídja. Egy üzembiztos átkelőhely, ami biztosítja a folytonosságot.

A ligeti majálisok vattacukor-szerű szarinfelhője ilyenkor már hajnalban ráereszkedik a városokra, a közterekre, lassan beszivárog a lakótelepek, a szemétledobók és az összegéemkázott lomokkal telehányt a tárolók labirintusszerű azbesztpergető lépcsőházaiba, a kétésfél-másfél szobákba, a külvárosok dühöngőibe, ahol

a szocializmus megszelídített, jól nevelt kis háziállataként futhattál a lábbal hajtható fadobon a semmibe.

A színpadokról dől a létező szocializmussal átitatott, a lényegétől elidegenített folklór, mint a kiizzadt, pisasárga Rákóczi a lángosképű önkéntes rendőr egyenruhája alól. Minden igazoltatás, minden kiérdemelt pofon egy újabb jutalomosztás.

Ebben az elpuhult, az emberi megalkuvásra, a kisszerűségre, az emberektől csak apró bűnöket kérő, a szellemet és a lelket takarékláng alatt, a fojtáshatáron tartó diktatúrában a munka nem az építés, a fejlődés és a biztos jövő eszköze volt, hanem a megtorlásé, az idő kitöltésé, a rend fenntartásáé. Elég úgy csinálni, mintha lenne mit dolgozni, a semmittevés bódultsága és dögunalma mindennél jobban és a legrövidebb idő alatt fárasztja, rombolja le az ember pszichéjét. Így biztosan nem lesz energiája alkotni, gondolkodni, esetleg lassú következetességgel megteremtenie önmagát és fellázadni.

Marad a bódultság, a jóllakottság, az ambíció nélküli elégedettség.

A szellemi embert a kádári diktatúra egy összetett, kétirányú metodikával büntette.

Egyik oldalról értelmetlen (kényszer)munkával rabolták el legfontosabb értéküket: az idejüket. Nekik annyi azonban megadatott, hogy tudták mivel érdemelték ki a büntetésüket, és pozíciót nyertek, amíg képesek voltak, amíg tönkre nem mentek ellenálltak, kitartottak.

A metódus másik szárnyaként pedig azok a nyomorultak sorakoznak, akiket hagytak alkotni, dolgozni, sőt meg is fizették őket, de ha jók, ha érdemesek voltak bármire is, akkor minden reggel azzal a komoly,

önmagukkal szemben gyanút keltő gondolattal ébredtek: „kinek kell hálásnak lennem?”

Így előállt az a ellentmondásos helyzet, hogy mindkettő „lehetőség” egyértelmű rabságot jelentett.

Az egyik (mivel büntették) a ressentiment csapdájába kerülhetett, a másik (mivel jutalmazták) a bizonytalanság, a mindent leépítő középszerűség és a totális önvesztést jelentő, meggyőződésszerű kiválóság emésztőgödrébe szédülhetett bele.

Szóval május elseje Magyarországon? 

Köpni kell.

(Szerencsés D. Márton Facebook)

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/147702

Ajánljuk még a témában