Kvázibirodalom

Milyen legyen a jövő Európája?

2019. április 23. 07:44

Kohán Mátyás
Mandiner

Ha tetszik, ha nem, a mi 27 uniós tagállamunk távolról nézve, félig-meddig már így is egy birodalmat alkot. De összehangolni összetartozó rendszereket kell, nem pedig különálló kultúrákat. A konzervatív Európai Egyesült Államok nem erőltetne semmit, ami nem megy. Változtatna és egyszerűsítene viszont azon, amin lehetséges.

„Az összefüggéseknek nem kell ténylegesen fennállniuk, nélkülük azonban minden szétesne.”​ Robert Menasse: A főváros

 

Az Európai Parlament után immár az Európai Unió Tanácsa (ha a rőt áthallással ugyan meg nem sértem a népek érzékeny tömegét, a Minisztertanács) is átverte önnön testületén a ráncfelvarrott európai szerzői jogi irányelvet. A sokak által mémgyilkos jogi úthengerként rettegett, mások jogértelmező fantáziáját azonban igencsak felcsigázó direktívának így immár semmi nem állja útját.

Az Unió április 15-i hatállyal döntőbíróvá lépett elő a kalózok, libertáriusok kontra médiakonszernek szerzői jogi ketrecharcában, természetesen utóbbiak oldalán. Volt itt minden: tízezres polgári megmozdulások sora, csendes-ügyes-aranyos brüsszeli lobbitevékenység, sőt, ügyeletes hülyének kikiáltott, láthatóan felkészületlen bajor bácsi is (Axel Voss, CDU – németül értők ezt az alábbi, remek kis összefoglalót ki ne hagyják).

Herr Voss a szerzői jogok Sargentinijeként azért mégiscsak keresztülverte dédelgetett jogszabályát az uniós establishmenten, akár tudta, miről beszél, akár nem. Mi az, hogy csak az uniós establishmenten? Még a rebellis Magyarországot képviselő eurokurucok is a fősodorral szavaztak! Küzdelem volt, eredmény lett.

Erre a tempóra számíthatunk Brüsszelből a következő években is:

a progresszió és a politikai úttörés égisze alatt sorra jönnek majd a hangzatos, szalonúj irányelvek,

az európai közösség nevében kitűzött, ambiciózus politikai célokkal, helyi alkalmazhatóságra való tekintet nélkül.

Lobbizni elég értük-ellenük Brüsszelben, azt is csak egyszer – megszavazásuk után pedig záros határidőn belül Bragançától Szófiáig, Uppsalától Agrigentóig törvénnyé emeltetnek. Zavart minket az uborkagörbület-politika? Hát tessék – Brüsszel mikromenedzsment helyett immáron szimbólumpolitizál, mint valami tenyeres-talpas világbirodalom.

Amerikanizálódunk, de cefetül.

A birodalmasodásra érzékeny individuum pedig azzal szembesülhet, hogy az Európai Zöldek idei Facebook-kampányukat jórészt a társadalmi igazságosság, elnyomatás és sokszínűség koronázatlan világnyelvén, spanyolul folytatják, olyan szintetikusan kaliforniai demokrata videóanyagokkal megspékelve, mint ez a gyöngyszem, ami a linken keresztül megtekinthető.

*

Az igazán ügyes Európai Egyesült Államok-teaselést nem a nyíltan birodalompárti Dobrev Klára csinálja,

hanem azok, akik morzsánként etetik meg velünk a birodalmi életérzést,

dizájnelemről dizájnelemre, kampányplakátról kampányplakátra, akcentusról akcentusra. Margrethe Vestager biztos, az Európai Zöldek, a macronisták.

Az Európai Egyesült Államok politikai termékként egyben még nem eladható, de alkatrészenként lízingelni már jó profittal lehet. El kell tehát gondolkoznunk rajta, mind a tízmilliónknak testületileg, hogy kell-e nekünk a birodalom.

Nem a birodalom neve (arról döntöttünk már párszor, az nem kell), hanem a birodalom maga.

Nem a birodalmi ideológia, hanem a mindennapos birodalmi lét.

Nem a birodalmi vezető, hanem a birodalom kormányzati mechanizmusa.

Az euróválság óta megválaszolatlan európai kérdés megválaszolása égető és sürgető feladat nekünk, konzervatív, szuverenitáspárti magyaroknak. Dobrev Klárával ellentétben ugyanis mi nem állhatunk be üres jelszavak mögé,

nem képzelhetjük gőgösen, hogy svéd, luxemburgi meg német pénzből gombnyomásra építenek majd nekünk szociális Európát,

és akkor is kezdenünk kell majd valamit félmilliárdos népességű bővebb pátriánkkal, ha kiderül, hogy zöldnek nem lesz zöld, lenni meg történetesen mégis lesz.

Az orosz-belorusz unióállamon kívül sehol máshol nincs a mi kvázibirodalmunkhoz hasonló hely kerek e világon, hogy az ember tetszőleges rendszámú autójával elindul Lisszabonból Makkoshotykára, átszel öt országhatárt, és közben sehol nem kérnek tőle egy pecsételetlen sajtpapírnyi magyarázatot sem arra, hogy mégis mit keres a Dunaszerdahelyen regisztrált Suzukijában ülő lengyel barátnőjével együtt az iruni spanyol-francia határon úgy, hogy a diákigazolványuk közben mindkettőjüknek holland.

A Tűzföldtől Kamcsatkáig nincs másik hely a világon, ahol ez normális, sőt, természetes lenne.

Ha tetszik, ha nem, a mi 27 tagállamunk távolról nézve félig-meddig már így is egy birodalmat alkot.

Erről a premisszáról körbetekintve pedig sem a Nemzetek Európája-mantra propagátorai, sem a birodalmi hipertérugrással parasztvakító zöldek nem látszanak számolni a rögös valósággal.

*

Ha már egyszer úgyis minden példám autós, induljunk innen: mégis milyen mély ideológiai, értékrendi vagy racionális megfontolás áll útjában annak, hogy a műszaki vizsga, a rendszám meg a jogosítvány egész Európában egységes rendszerekként működjenek, és ne hazudjuk többé hetek alatt lepapírozandó exporttevékenységnek egy Volkswagen Passat saját kerekein való elgurítását Passautól Paksig?

Miért ne lehetne autókat, vállalkozásokat, munkavállalókat egységesen nyilvántartani, egységesíteni a postaszolgálatok működését, egységes rendszerben beszedni az útdíjat és a vonatjegyek árát, opcióként bevezetni az egységes európai érettségit a tagállami vizsgák mellé, egy szóval

a lehető legmagasabb fokon integrálni mindent, ami száraz, politikamentes és bürokratikus,

és ami az európai polgárok mindennapi csip-csup ügyeinek intézésében eddig határokon átívelő bosszúságot okozott?

Cserébe pedig meg kellene hagyni a társadalom-, nemzet-, kül-, bel-, uborka-, pálinka- és gazdaságpolitikai kérdéseket annak, amik: a tagállami szuverenitás természetes tenyészterületeinek.

Hogy miért nem ez történik? Mert akárcsak hajdan Moszkvában és napjainkban Washingtonban, a 21. századi Brüsszelben is az európai polgárok üzemeltetik a legerőtlenebb lobbicéget.

Ha a nagy európai zene-, film- és könyvkiadóknak kell egy szerzői jogi reformcsomag, Voss-jelentéssel együtt megkapják. Ha a nyugat-európai bankoknak és közműcégeknek Magyarország-szorongatás kell, Reding asszony merev mosolyával, Tavares-jelentéssel meg alkotmányossági vitával együtt megkapják. Ha civilnek címkézett politikai akciócsoportok közös demokratikus értékeknek álcázott összeurópai liberális krédót akarnak, Sargentini-jelentéssel és néppárti belharccal együtt megkapják. Előttük feltárul a szupranacionális szervezetek jogi lehetőségeinek varázslatos világa, előttük bizottsági úthenger vasalja talajszintbe a népszuverenitást.

Csak mi, európai polgárok, akik kilométeres papírmunka nélkül akarnánk behozni egy másfél milliós Golfot Dortmundból, vagy szeretnénk határ menti benzinkutakon való tolongás nélkül, egy kattintással otthonról letudni a jesolói nyaralásunk pályamatricáit, esetleg mondvacsinált nemzetközi felárak és átláthatatlan tarifarendszerek nélkül elvonatoznánk Pestről Aarhusba –

csak mi kapjuk az arcunkba a szuverén államiságot és a bürokráciák közé épített határokat,

mert csak mi nem tudjuk érdemi hangerővel a tudtára adni Brüsszelnek, hogy összehangolni összetartozó rendszereket kell, nem különálló kultúrákat. Hogy az európai emberek mindennapjait kell egyszerűbbé tenni, nem a politikai gondolkodásukat egységesebbé.

Hogy az elemi közgazdaságtan szent hegyéről a fejünkre síró isteneket miért kellene gyökeresen eltérő szerkezetű és teljesítőképességű gazdaságok között egységes minimálbér és minimálnyugdíj bevezetésével felbőszíteni – nos, azt pedig fel nem foghatom. Olcsó szocialista populizmus, és a tetejébe még ökörség is. Az európai integráció magas eszméjének a mocsársárga dágványig való leanyagiasítása.

Akarjál, kelet-európai paraszt, Júesszít, mert majd te is minimum ezer euró nettót fogsz keresni. Aha, persze. A légüres térből?

*

A konzervatív Európai Egyesült Államok tehát az ideológiamentes, értéksemleges bürokráciákat forrasztaná egybe, és hagyná békében legelészni az egymástól születésüktől fogva különböző kis báránykákat a dús füvű európai kultúrmezőn. Autópálya-matricákat, csomagküldést és vonatjegyeket egységesítene, nem pedig uniós szintű vallás-, LMBTQ- és migrációs szabályozást erőltetne.

A konzervatív Európai Egyesült Államok nem erőltetne semmit, ami nem megy.

Nem változtatna meg semmit, amit nem akarnak megváltoztatni. Változtatna és könnyítene viszont azon, amin igenis lehetséges.

A konzervatív Európai Egyesült Államok tökéletesre csiszolt és életünket könnyebbé tevő közös intézményeket hozna létre ahelyett, hogy különböző kultúráinkat és nemzetkaraktereinket próbálná hiábavaló módon összegyúrni egy masszává.

Ebből születne egy jobb Európa. Nem több, nem kevesebb. Jobb.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/146977

Ajánljuk még a témában