Kikben bízzunk, ha nem a gyerekekben? Nibiru a Trafóban

2019. április 12. 16:33

A világ végéről és saját világaink végéről, változásainkról mesél és gondolkodtat el a Trafó előadása.

Ön melyik világvégét élte túl legutóbb?

Egy mai tízéves nagyjából tucatnyi megjósolt világvégén evickélt már át, valószínűleg tudattalanul. A legtöbb várt apokalipszisről ugyanis nem is tudunk – így aztán lépten-nyomon észrevétlenül suhanunk el egy-egy elvárt katasztrófahelyzet mellett.

Éppen úgy, ahogyan az egyre nagyobbra növő műanyagot, újrahasznosítható elemeket és veszélyes hulladékot kupacba rendező, út menti szeméttelepek mellett suhanunk el időről időre.

„Földetek olvadó gumiként nyelte el a bevásárlóközpontokat, az alumíniumdarabok pedig a bolygó falába simultak. Ezüstösen csillogott távolról. Már messziről láttuk, ahogy a fűből sárga por lesz, és lábnyomodban a levegőbe hullik. Vártátok már Nibirut, de mi későn érkeztünk. És most az utolsó folyót keressük, amelynek tükör a vize. Gyeptéglákon szökellve kelünk át rajta, hogy elérjünk a házba, ahonnan látszik még az égbolt. Kevesen vagyunk a sziklamező közepén. Kövekből építünk könyvtárat, ruháinkat vörös szél fújja szárazzá, és hajtincseinket apró csövekre csavarjuk fel elalvás előtt.”

A Nibiru című, Trafóban játszott darab egy szeméttelepféleségről indul: 10-18 év közötti lányok pakolják szárítókötélre a szélfútta hulladékot, igyekezvén díszletté alakítani a rombolás nyomait. Miután a közönség lassanként elhelyezkedik, úgy-ahogy lecsendesül,

a másik bolygóról érkező, pakolászó lányok különös tánckarrá alakulnak.

A hagyományos elemek többségét nélkülözve saját rendszert hoznak létre mozgásukkal, színpadi megoldásaikkal – amibe aztán behívják a nézőket is.

A kérdés rajtunk áll: elég nyitottak vagyunk megismerkedni egy új világgal?

Üdv a Nibirun!

A Nibiru egy hibásan feltételezett bolygó, amivel annak idején számtalan kutató és a NASA is behatóan foglalkozott – majd bizonyította, hogy kacsa volt, egy hatalmasra nőtt fake news. A Nibiruval különösen sokat foglalkozott Zecharia Sitchin újságíró, őstörténetkutató, aki A tizenkettedik bolygó című könyvében

hosszan elemezte, miképp hozza el a világvégét a feltételezett bolygó közeledte.

Munkáját a tudományos világ egyértelműen elutasította, mondandója azonban évekig lassan csituló hullámverést gerjesztett ilyen-olyan körökben.

Vadas Zsófia Tamarát, Gryllus Ábrist és Tóth Márton Emilt is a Nibiru története inspirálta. Alkotásuk segítségével tizenéves lányok sarkallnak minket arra, hogy elgondolkodjunk a természet szabta változásokon; a játék és a művészet határán, a gyermeklét felnőttéletbe fordulásán, a színes kis világok vagy éppen A Világ elmúlásán.

A gyerekek pedig mindent megtesznek ennek érdekében, és alkotnak, sokszor nem is értjük mit: halandzsanyelven énekelnek, ritmusra trappolnak vagy éppen kecsesen pörögnek le a színpadról. Nekünk, a darabbal először találkozóknak pedig fogalmunk sincs, mi történik, ám ha csak egy percre is sikerül elengednünk a gyeplőt, önfeledten megérkezhetünk egy darabba, amiben könnyű jól érezni magunkat.

A készítők kimondott célja volt, hogy a gyerekek teremtsenek, lényegében az őket való figyelésből alakult ki az a valami, amit ma darabként láthatunk. „Nem használni akartuk a gyerekeket a saját művészi koncepciónk megvalósításához, hanem van egy matéria, amit megosztunk a gyerekekkel, kereteket, eszközöket adunk, amikhez aztán ők kapcsolódnak és beleteszik a tudásukat, magukat, ilyen vagy olyan formába. Nem mellesleg, ők százszor jobban csinálják” – nyilatkozta Vadas Zsófia Tamara a darab kapcsán.

Az eredmények alapján pedig egyértelmű, a gyerekekben bízni jó és kifizetődő ötlet volt. Amellett, hogy élvezetes részese lenni ennek a folyamatnak, elgondolkodtató is. A színpadon egy óra tíz percben látunk valamit, ami közel sem egyértelmű:

ha építkezni akarunk belőle, invesztálni is kell

– ígérgetni nem fogok, de annyit elmondhatok: nekem hasznot hozott a befektetés.

A Nibiru remek projekciós felület lehet számunkra: Rorschach pacáihoz hasonlóan elég kapaszkodót ad ahhoz, hogy elindítson valamit, ugyanakkor széles teret biztosított arra is, hogy szabadon kóborolhassunk a gondolatok között.

Például, hogy miben más felelősségteljes gyereknek lenni, mint nemtörődöm felnőttnek? Meddig tartozunk felelősséggel a bolygóért? Hol a személyes felelősségünk határa? Szükséges mindig biztosnak lennünk mindenben?

Akkor járunk üvegszilánkokon, ha babalépésekkel járjuk az ismeretlent, vagy akkor fogunk üvegszilánkokon járni, ha most nem teszünk babalépéseket?

Egyébként meg kikben bízzunk, ha nem a gyerekekben?

Fotó: Szabó R. János, Trafó

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/146655

Ajánljuk még a témában