Ungár Péter: Aki szerint megvalósulhat a közvetlen elnökválasztás, az valótlant állít
Ungár Péter, az LMP társelnöke kijelentette, pártja nem támogatja az ellenzék közvetlen államfőválasztásról szóló kampányát, amit elhibázottnak tart.
Látszólag történészi vitáról van tehát szó, ám valójában – amint szinte mindig – morális kérdések kerülnek szóba.
„Látszólag történészi vitáról van tehát szó, ám valójában – amint szinte mindig – morális kérdések kerülnek szóba. Laczó szerint Borhi „relativizálja”, csökkenti a magyar hatóságok, a magyarok felelősségét a történtekben, miközben ő maga – meglehetősen machiavellisztikus érvekkel – a szövetségesek tetteinek ódiumával teszi ugyanezt. A történeti »tények«, többé-kevésbé tehát ismertek, azonban önmagukban nem sokat jelentenek. Valamiképpen el kell helyezni őket egy nagyobb, általános összefüggésrendszerben, – divatos szóval narratívában – hogy értelmezni is tudjuk őket. Így pedig egy több mint hetven éve folyó, sokáig igencsak egyoldalú vita kellős közepén találjuk magunkat.
A történelem vágóhíd, »amelyen feláldozták a népek boldogságát, az államok bölcsességét és az egyének erényét...« – ahogyan Hegel írja az »Előadások a világtörténet filozófiájáról« című művében. E vágóhídon az egyik legnagyobb mészárlást a II. háborúban követték el. Illetve írhatnám úgy is, hogy követtük – mi emberek – el. A háború alatt, szerte a németek megszállta Európában, a zsidókra ugyanaz a sors várt, csak sokkal hamarabb, mint nálunk. És mindenütt a kollaboráns, helyi hatóságok közreműködésével történt mindez. Aztán, különösebb vita nélkül, nagy egyetértésben igyekeztek gyorsan elfelejteni, mondván a németek kényszerítették őket, a bűnösöket pedig megbüntették az pedig értelmetlen, hogy egy egész nép bűnös lenne. Nem csak a magyarok voltak Hitler »fegyvertársai« – ahogyan Laczkó elítélőleg nevez bennünket – hanem a románoktól az olaszokig még sokan mások is. Ezt is igyekeznek aztán a nemzeti emlékezetből kitörölni és a szükségszerűségre hivatkoznak. Az ember egyik hasznos alaptulajdonsága az emlékezet, ám legalább ennyire fontos a felejtés képessége is. Kivéve nálunk.
Itt a mai napig ellentétes indulatok csapnak össze, a több mint hetven évvel ezelőtti események körül. E vita pedig – a látszattal ellentétben – nem a történelmi eseményekre, hanem a magyar baloldal világképének talpkövére vonatkozik. Eszerint a két világháború közötti Magyarország bűnös, elítélendő, így aztán a szovjet megszállás és az azt követő kommunista terror mind-mind igazolható, mert »jobb« volt, mint a »Horthy-fasizmus«. Ha a két világháború közötti Magyarországot élhetőnek, »normálisnak« tekintjük, akkor a háború utáni kommunista rezsim szörnyű, gyilkos, megvetendő alakulat volt. Ez pedig, elsősorban azok, valamint fiaik, unokáik számára, akik hasznot húztak belőle, elfogadhatatlan, hiszen akkor pőrén állnának előttünk, sőt, újfent felmerülne a felelősségük kérdése is. Ez, így természetesen, bár annak tűnhet, egyáltalán nem a történelemtudomány tárgykörébe tartozik, hanem hittétel. Aki bármily mértékben is vitatja ezt, az nem históriai vitát folytat, hanem egyenesen szentségtörést követ el és annak megfelelő gyűlölet övezi. Lásd például a német megszállás emlékművét övező, vérre menő vitákat.”