Amíg megvan a kétharmadunk, bátran fogunk harcolni

2019. március 24. 13:59

Orbán Viktor
Miniszterelnök.hu

Én túl tudom élni azokat a mondatokat, amiket itthon és külföldön használok. Itt, Közép-Európában túlélem, de Nyugaton nem élem túl.

Orbán Viktor beszéde az MCC nemzetközi migrációs konferenciáján, március 23-án Budapesten. Forrás: miniszterelnok.hu.

***

„Ha egyszer valakit meg akarunk büntetni a politikában, azt úgy kell csinálni, hogy Sarkozy elnök úr után kell beszélnie.

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisztelettel köszöntöm Önöket. If you allow me I will speak my native language, the Hungarian, not especially because the audience, because I think they all speak English, but especially for the Hungarian public and media. So, please accept it.

Köszönjük a külföldről jött vendégeinknek, hogy eljöttek hozzánk. Nagy kaland az ilyesmi, nem is tudják, hogy mekkora. Önök egy ősi országnak a vendégei. Ma nem ez a témánk, erről nem beszélek most hosszan, de hogy érzékeljék, hogy egy milyen

mély és sajátos kultúrával rendelkező ország vendégei,

három egyszerű nyelvi dolgot említek, ami a magyar léleknek a mélységét és a magyar történelemnek az ősiségét mutatja. Ha azt mondom valakire, akinek velem közös az apja meg az anyja, hogy mi a viszonyom hozzá, amit egyszerűen, mondjuk, brothernek mondanak az angolok, akkor azt magyarul úgy mondjuk, hogy a testem vére: testvér. Ha azt akarom mondani, hogy van egy asszony, akivel az életem végéig együtt akarok élni, akkor nekem nem egy wife-om van, hanem van egy másik felem. Vagy ha azt akarom mondani, hogy boldogan akarom leélni az életemet, jó kondícióban, akkor nem azt mondom, hogy health, hanem azt, hogy egész: egészség, whole-ness vagy valami hasonló, ha egyáltalán le lehet az ilyesmit fordítani. Szóval ez egy sajátos helye a világnak, és ezért mindig megtisztelő számunkra, ha vendéget fogadhatunk, mert azt gondoljuk, hogy megtiszteltetés a számunkra, hogy valaki érdeklődik egy tízmilliós ország, egy tizenötmilliós nemzet élete iránt. Nekem az a feladat jutott, hogy összegezzem azt, ami eddig történt. Ezt röviden úgy tudom megtenni, hogy azt mondom, hogy mindenkitől azt kaptuk, amit vártunk. A csehektől kaptunk egy kristálytiszta elemzést, a spanyoloktól kaptunk nagy keresztény lelket, az ausztrál barátainktól kaptunk angolszász józanságot, és Sarkozy elnök úrtól pedig kaptunk francia eleganciát. Már nem volt hiába, hogy összejöttünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenki említette, ha röviden is, Magyarországnak azt a sajátos szerepét, amit az európai migrációs vitában játszik, leginkább dicsérő szavakat kaptunk. Ezt először is persze köszönjük, de másfelől két lábbal állunk a földön, és szeretnénk az érdemeinket az őszinteség jegyében csökkenteni. Mi történt? Magyarország ma egy vezető szerepet játszik a migrációról szóló vitában. Ezt semmi sem indokolja. Magyarország egy tízmilliós ország, hadserege bár minőségi, de méreteit tekintve nem fenyegető jellegű. Ha már Sarkozy elnök úr ezt megidézte,

amikor a törökökkel beszélgetünk, akkor azt szoktam mondani, hogy annyi katonánk van, mint nekik hétvégén szökésben.

A GDP per capitánk nem összevethető az előttem szóló országokéval. És mi, magyarok tudjuk, hogy persze európai egyenjogúság van, de azért a méret számít, és mindenkinek megvan a maga helye a világban. És ez a hely, ami a mienk, ez a méret nem predesztinál bennünket arra, hogy mi bármilyen európai vitában, különösen egy összeurópai vitában olyan kiemelkedő szerepet játsszunk, mint a migrációs vitában. Az első dolog, amit szeretnék mondani, hogy a helyzet természetellenes. A második dolog, amit ezzel kapcsolatban mondanunk kell, hogy bár természetellenes, de nem mi választottuk magunknak. Ez egész egyszerűen egy földrajzi és történelmi körülménynek a következménye, ugyanis Magyarország egy határország; határország kelet felé, és határország dél felé. És akkor játszik kiemelt szerepet, amikor keletről vagy délről valamilyen veszély fenyegeti a mi közös hazánkat, Európát. Azért kerültünk az újságok címoldalára 1956-ban, mert a keletről fenyegető elnyomással szembeni lázadás – nem is volt más választásunk – röpített bennünket a világhírig. És most ugyanez a helyzet.

Amikor a migránsok nem a tengert választják, hanem a szárazföldet, akkor szükségszerűen Magyarország déli határain keresztül jönnek Európába. Ha akartuk ezt a szerepet, ha nem, ha arányos, ha nem, ha van hozzá kedvünk, ha nem, ott vagyunk, ahol vagyunk, és miután meg akarjuk védeni a határainkat, ebből egy európai hírnév következett. Sem Magyarország, sem Magyarország politikai vezetői – ideértve engem is – nem akarnak semmilyen vezető szerepet játszani Európában.

Van nekünk egy ősi magyar világunk, annak a fönntartása, karbantartása, hozzáigazítása a jövőhöz éppen elég munkát ad nekünk.

De nincs mit tenni, mert ha nem akarjuk még egyszer átélni azt – ezt a vendégeinknek mondom –, amit mi mindannyian átéltünk, hogy egyik napról a másikra egyszer csak határ híján 400 ezer ember, zömében katonakorú férfiak, igaz, fegyver nélkül, de katonai rendszerűen átmasíroznak a határunkon, bemasíroznak Magyarországra, és semmilyen fizikai erőnk nincs, hogy ezt megállítsuk, hogy egy 400 ezres, fel nem fegyverzett, de jelentős fizikai erőt képviselő tömeget megállítsunk vagy kezeljünk, szóval ezt az érzést, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, még egyszer nem akarjuk átélni. Így adódott az, hogy mi kerítést építettünk, határvédelmet vezettünk be, és szembefordultunk az európai mainstreammel. És miután a Jóisten megsegített bennünket, és 2010-ben és 2014-ben is megengedte nekünk, hogy koalíció nélküli kormányzati többségünk legyen, sőt azt is megengedte nekünk, hogy koalíció nélküli kétharmados többségünk legyen a parlamentben, tehát a migrációvédelemhez szükséges alkotmánymódosításokat is meg tudtuk csinálni – ami egy luxus a mai európai helyzetben –, tehát miután a Jóisten megadta nekünk ezeket az eszközöket, ezekkel nekünk élnünk kellett. Így kerültünk abba a helyzetbe, hogy ma itt egy konferenciát rendezünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van persze saját mondandóm, de arra lehet, hogy nem kerül sor, mert kommentálni szeretném az előttem elhangzottak néhány gondolatát.

Külügyminiszter úr Ausztráliából eltanácsolt bennünket attól az európai gesztustól, ami úgy hangzik: nem tehetünk semmit. És ő úgy tudja Ausztráliából, hogy az emberek az ilyesmit nem szeretik, és az ilyen politikusokat kirúgják. Boldog ártatlanság! Európában ez nem így van, Külügyminiszter úr.

Európában van egy mantra, egy dogma, amit harminc éve építenek, és ahol az a gesztus, hogy „nem tehetek semmit”, pozitív.

És lehet, hogy az embereknek nem tetszik, de másnap reggel a sajtó, a soft power dicshimnuszokat zeng arról, aki azt mondja, hogy nem tehetek semmit. Ezt elmagyarázom Önnek. Európában fölépítették harminc-negyven év alatt azt a koncepciót, hogy a társadalmakat és különösen a közös európai világot azt intézményeknek kell vezetni, nem személyeknek, és az intézmények képesek arra, hogy az összes krízisre – talán lassabban a kelleténél – majd választ fognak adni. Ezért az európai politikai koncepcióban az intézmény jó dolog: minél nagyobb, annál jobb, az erős politikus rossz dolog. És ezért minden erős vezető, aki azt mondja, hogy én megoldom, én vállalkozom arra, hogy megoldjam azt, ami állítólag lehetetlen, negatív megítélést kap. És abban a pillanatban a teljes európai soft power megtámadja. Nem én vagyok, akinek erről a legtöbb tudása van, itt van Sarkozy elnök úr, aki ezt pontosan el tudja magyarázni, hogy egy erős vezető ahelyett, hogy elismerést kapna, Európában a mainstream sajtótól hogyan kap automatikusan „veszélyes” titulust. Ennek nyilván vannak történelmi okai is.

A második megjegyzésem Oreja barátomnak a mondandójához kapcsolódik. Meg kell szabadulni a félelemtől, „eradicate”, ahogy ő mondta, ki kell törölni a félelmet. Ez Nyugat-Európában nagyon nehéz. Amit most mondok, becslés. Szerintem Európa nyugati felén a politika körüli, de a politikát befolyásolni tudó világ, amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért soft powernek, think tankek, NGO-k, egyetemek, public intellectuals, ahogy ausztrál barátunk mondta, média, ez a világ, amely körülveszi a politikát, 85 százalékban a becsléseim szerint baloldali-liberális, és képes arra, hogy összehangoltan cselekedjen. Ezért egy nyugat-európai politikus, ha azt is gondolja, amit egy magyar, úgy mondja el, ahogy egy magyar, azt másnap reggel ez a 85 százalék ilyen kicsi darabokra tépi szét. Mi nem bátrabbak vagyunk, mint a nyugat-európaiak, hanem az a helyzet, hogy Közép-Európában a hardcore power, tehát a hatalom magja körüli soft power körülbelül 50-50 százalékra áll, talán egy kicsit még keresztény-konzervatív irányba mozdul el éppen, ez a történelmi folyamat zajlik. Ezért

én túl tudom élni azokat a mondatokat, azt a megközelítést, amit használok itthon és külföldön. Itt, Közép-Európában túlélem, de Nyugaton nem élem túl.

Dacára annak, hogy meggyőződésünk szerint tényszerűen is igazunk van, erkölcsileg is igazunk van, és európai érdeket képviselünk, olyan rossz reputációja Nyugat-Európában miniszterelnöknek és országnak, mint nekem és Magyarországnak, talán még sosem volt.

Ez jól mutatja, hogy persze mi harcolunk itt, és amíg megvan a parlamenti kétharmadunk, addig bátran fogunk harcolni, de ez, mint mondtam, nem természetes állapot. Tehát Magyarország számára kulcskérdés – ez talán magyarázza az olaszokhoz fűzött reményünket –, hogy jöjjön már végre egy nagy ország. Ne egy tízmilliós, egy nagy ország, a franciák vagy a spanyolok vagy az olaszok vagy a németek. De ha körülnézek, azt látom, hogy ma egy olyan ország van, ahol jöhet olyan kormány, amely azt beszéli, amit mi, és úgy mondja, ahogy mi, és azt képviseli, amit mi, épp’ azért, mert ő is határország, tengeri határral, és neki az az érdeke, hogy megállítsa, a tengeren is megállítsa a migrációt, és úgy látom, ez Olaszország. De valakinek jönni kell, mert most még egy darabig kitartunk, de ez nem mehet mindig így az idők végezetéig, egész egyszerűen, mert végesek az energiáink.

Nekünk kell egy nagy ország, aki végre Nyugat-Európából ugyanazt mondja, amit mi.

Ellenkező esetben hiába tartunk mi ki közép-európaiak, Európában vereséget fogunk szenvedni. Ennyit talán a politikai helyzetről.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A migráció egy olyan dolog, amely a Sarkozy elnök úr által említett legfontosabb erőnket, az egységet támadja meg, és egy nagyon komoly intellektuális és politikai kihívást is jelent. Ugyanis jól láthatóan a migráció ügyében élesen válik el egymástól Nyugat-Európa és Közép-Európa. Ez az elválás szociológiai természetű, nem a mi döntésünkön múlik. Az történt ugyanis, hogy a nyugat-európai országokban beállt az a helyzet, hogy az eredeti keresztény kultúrát képviselő őslakosság mellett az utóbbi néhány évtizedben megjelent jelentős, az őslakosságnál számban sokkal gyorsabban növekvő, erős öntudattal rendelkező kisebbség. Az arányok folyamatosan módosulnak a keresztény őslakosok rovására és a beérkezett új, alapvetően muszlim természetű közösség javára. Ezért ma Nyugat-Európában a migrációval kapcsolatos legfontosabb kérdés a határvédelem után rögtön az, hogy ami már megtörtént, vagyis hogy itt vannak, hogyan menedzseljük az együttélésünket velük. És minden gondolat erről szól, az elvek is, az ideológia is azt keresi, hogy milyen elvi alapon lehet menedzselni a különböző kultúrák egymással láthatóan vegyülni nem akaró kultúráknak az egymás mellett élését.

Itt nyitok egy zárójelet, sok mutatója van az integrációnak, ezeket én általában nem tekintem komoly mutatónak, nem is hiszem el. Az igazi integrációnak egyetlen mutatója van a magyar tapasztalat szerint, az pedig a keresztbe házasodásnak a mutatója. Ha hajlandóak vagyunk egymást társnak választani, akkor integrálódtunk egymáshoz. Ha nem választjuk így sosem, matematikailag kevesen, az azt jelenti, hogy nem vagyunk integrálva. És ebből a szempontból Nyugat-Európában nagy integrálatlan közösség van. És ezért minden kérdés erre összpontosul. Ezzel szemben Közép-Európában a helyzet az, hogy itt nincsenek ilyen tömegek. Ezért mi zéró energiát mozgósítunk arra a kérdésre, hogy hogyan kell integrálni a migránsokat, mert ami nincs, azt nem kell integrálni. És minden erőfeszítésünk arra irányul, hogy ne is legyenek. Mi azt gondoljuk itt, Közép-Európában, hogy van egy helyzet. Hogy megérdemeljük-e ezt a helyzetet vagy nem, hogy szerencsések vagyunk-e vagy nem, ez mindegy, de van egy helyzet.

Nekünk nincsenek az őslakosoktól civilizációs értelemben különböző nagy néptömegek velünk egy országban,

és mi ezt az állapotot akarjuk megőrizni. Ezért a nyugatiak arról beszélnek, hogy hogyan éljünk együtt, hogyan integrálódjunk, mi meg arról beszélünk, hogy hogyan ne legyen szükség erre a gondolatra. Ezért az európai politika két fele, a nyugati és a keleti elmegy egymás mellett, és nyilvánvalóan teljesen más elvek kellenek ahhoz, hogy megvédd azt az álláspontodat, hogy te nem is akarsz ilyen tömegeket, és más elvek kellenek ahhoz, hogy megmagyarázd, hogy miért és hogyan akarod őket integrálni, és együtt akarsz velük élni. És ezért az európai politika a tényleges politikai cselekvés és a szellemi megközelítés tekintetében is vészesen távolodik egymástól, elmegy egymás mellett. Hogy hogyan lehet áthidalni ezt a különbséget, mert egyetértek Sarkozy elnök úrral, hogy ezt át kellene hidalni, erre ma senki nem tudja a választ.

Ebben a küzdelemben, bevallom őszintén, mi erkölcsi fölényben érezzük magunkat. Lehet, hogy ez nem szép, talán a keresztény alázatnak sem mindenben felel meg, de mégis

a nyugatiakkal folytatott vitában mi, magyarok erkölcsi fölényben érezzük magunkat.

Ennek az oka a következő. Úgy látjuk, hogy ők a maguk helyzetét és az abból fakadó megközelítést ránk akarják erőltetni. Nekünk is van egy megközelítésünk, de mi azt nem akarjuk őrájuk erőltetni, és ez ad nekünk egy erkölcsi fölényt, Mi nem akarunk nekik tanácsokat adni, hogy hogyan állítsák vissza azt az állapotot, amikor még nem voltak nagy tömegben migránsok, mert ez az ő dolguk, az ő elveik, az ő megközelítésük, az ő integrációs politikájuk, az ő jövőjük. De azt sem fogadhatjuk el, hogy ők a saját tapasztalataik alapján meg akarják nekünk mondani, hogy nekünk hogyan kell gondolkodnunk, és hogyan kell összevegyülnünk olyanokkal, akikkel egyelőre még nem kellett.

Ez elvezet bennünket ahhoz a filozófiai kérdéshez, hogyha van egy közösség – és itt azt hiszem, az ausztrál vendégünkkel értek egyet –, amely egy szuverén állam, határai vannak, népessége van, alkotmánya van, és törvényessége van, és van egy kulturális minősége, akkor vajon van-e joga ragaszkodni ehhez a kulturális minőséghez, vagy el kell fogadnia a nyugatiaknak azt a tanítását, hogy a nyugati multikulturális társadalmi struktúra magasabb értékű, mint a mi homogén struktúránk, és ezért a migráció eszközével magunkat multikulturálissá kell tenni. Van-e joga egy országnak azt mondani, hogy nem? Lehet vitatkozni azon, hogy a multikulturalizmus majd valamikor egy magasabb rendű és értékesebb világot eredményez-e, mint ahonnan elindult, ezen lehet vitatkozni. A kérdés nem ez, hanem az, hogy kötelező-e nekünk, magyaroknak részt venni ebben a kísérletben? Vagy

van jogunk azt mondani, hogy köszönjük, nem akarunk megváltozni, így szeretnénk maradni, ahogy vagyunk.

Persze vannak hibáink, amiket szívesen javítgatunk, de lényegét tekintve nem akarunk megváltozni. Van-e joga ehhez egy országnak? Ez nyilván egy angolszász fejjel értelmetlen kérdés, mert a válasz evidens: van. De ha az Európai Uniónak vagy tagja, ami egy politikai integráció is, akkor a válasz nem ilyen egyértelmű. És ez az, ami a szenvedést okozza ma a vitákban Magyarország számára.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez lett volna a néhány megjegyzésem, ami után következne az előadásom, amit viszont most nem mondok el, tekintettel arra, hogy a legnagyobb udvariatlanság lenne Önökkel szemben és az előadóinkkal szemben is. Talán egyetlen dolgot szeretnék csak elmondani Önöknek, ez pedig az időtáv kérdése. Van egy híres, talán Kanadában élő magyar demográfus, Demény Pálnak hívják, akivel szerencsém van időnként konzultálni, és sokat tanulok tőle. Egy idős úrról van szó, és ő azt mondja, hogy azért nem kap a migráció megfelelő figyelmet, mert a politikában az időhorizont rövid, a migrációban pedig hosszú. És valóban, mindannyiunk életében és így a politikában is mindig adódnak sürgősen elintézendő ügyek. A választóknak is ez a legfontosabb meg a politikusnak is ez a legfontosabb: a sürgősen elintézendő ügyek. Mondjuk, egy Brexit, hogy egy nagyobb falatot említsek. A migráció nem ilyen természetű, a migráció időhorizontja évtizedekben mérhető. Mondok most itt Önöknek néhány számot.

Én egy 56 éves ember vagyok, és ha a Jóisten megsegít, akkor 2050-ben még élni fogok.

Aki ma 40 éves, az 2060-ban még élni fog. Aki 20 éves, szinte bizonyos, hogy 2080-ban még élni fog. Egy 10 éves – biztosan van tíz éves gyermekük –, az 2090-ben is élni fog. És aki pedig valamikor mostanság születik, míg mi itt beszélünk, az nagy valószínűséggel megéri a XXII. századot is. És mi mindannyian egy közösséghez tartozunk, a ma élő magyarok közösségéhez tartozunk. Ezért a felelősségünk is megvan, mindenkinek a saját életkorához igazodóan, de az előbb elmondott életkorhoz tartozó csoportoknak közös felelősségük van a jövőért. Akik itt ülnek, azok még látni fogják, hogy milyen lesz Európa 20, 30 és 40 év múlva, és 20-30-40 év múlva arról fognak beszélni, hogy az európai döntéshozók ma mit mulasztottak el. Ez az, amit meg kell értenünk politikusoknak, hogy mindig van sürgetőbb dolog, mint a 20-30 éves távlatban fenyegető következményekkel járó migráció, de mégis nekünk most kell döntéseket hozni, mert egyébként 20-30-40 év múlva olyan következményekkel néznek szembe az utódaink, talán még mi magunk is, amit bánni fogunk.

Az ENSZ adataiból dolgozom általában. Az ENSZ nem kevesebbet mond a 2017-es becslésében, hogy 2030-ban már néhány millióval csökken Európa lakossága, és 2030-ra Afrikáé 448 millióval növekszik majd. 13 év alatt félmilliárd emberrel fog nőni Afrika lakossága, ezért beszélt erről Sarkozy elnök úr. Kis híján annyival fog nőni Afrika lakossága a következő tíz-egynéhány évben, mint amennyi az Európai Unió mostani lélekszáma. És ez úgy fog megtörténni, kedves Barátaim, hogy közben

az afrikai élet színvonala és az európai élet színvonala közötti különbség nem fog csökkenni,

ha a dolgok így mennek, sokkal inkább nőni fog. Következésképpen az a nyomás, amely Afrika felől Európa felé irányul, miszerint onnan ide akarnak jönni, bizonyosan, a természeti törvények erejének bizonyosságával mondhatom, nőni fog. És ez rázúdul Európára. Szintén – másik előrejelzés – 2010-hez képest 2050-re, amikor mi még élni fogunk, a muszlim lakosságnak a száma Európában a mostani negyven-egynéhány millióról legalább 70 millióra nő, és a keresztényeké ezzel párhuzamosan 99 millióval fog csökkenni. És akkor nem számoltam az újonnan érkezőknek a tömegeit.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez azt jelenti, hogyha a migrációt a maga komolyságával úgy, ahogy mi ma ezt itt tettük, az európai politika nem veszi napirendre, és nem hoz döntéseket még most és azonnal, akkor olyan folyamatok indulnak meg, amelyeket később lehetetlen lesz megállítani. Sarkozy elnök úrnak igaza van: Afrikát nem lehet öt év múlva fejleszteni, most kell elkezdeni fejleszteni, hogy a segítséget vigyük oda, és ne a baj jöjjön onnan ide. A kelet–nyugat egységét migráció ügyében most kell helyreállítani, most kell modus vivendit találnunk, mert később már lehetetlen lesz. Mind az európai egység, mind a határvédelem, mind a migráció tekintetében most kell cselekedni.

Végezetül szeretném üdvözölni Sarkozy elnök úrnak az egyik lehetséges megoldásra irányuló javaslatát, amelyik azt mondja, talán kevésbé filozofikusan, mint ahogy most én fogom mondani, hogy a politikában a legfontosabb dolog a kudarc beismerése. Győzni, nem mondom, hogy könnyű, de az lehetséges, olyan van. A győzelemmel együtt élni könnyű dolog. A vereség beismerése, a kudarc beismerésének a képessége a legfontosabb a politikában, különösen a nemzetközi politikában. És előttünk itt egy óriási kudarc. 2015-től máig eltelt négy év. Be kell ismernünk, kényelmetlen, de be kell ismernünk, hogy

az Európai Unió vezetői, az Európai Unió mostani struktúrái képtelenek arra, hogy a migráció és a határvédelem ügyét megoldják.

És ha nem voltak képesek az elmúlt négy-öt évben, semmi okunk azt hinni, hogy holnap majd képesek lesznek. Ezért bele kell nyúlni a rendszerbe úgy, ahogy ezt Sarkozy elnök úr is mondja. Bele kell nyúlni a rendszerbe, és ahogy a valuta érdekében létrehozták a valutaunióhoz tartozó pénzügyminiszterek tanácsát, ugyanúgy a schengeni zónához tartozó országoknak a belügyminisztereiből – szerintem a belügyminisztereiből – létre kell hozni egy új testületet. A bizottságtól el kell venni a migráció és a határvédelem jogát, ezt a jogot vissza kell adni a tagállamoknak, a tagállamoknak pedig a belügyminisztereken keresztül egy új testületbe kell delegálniuk, hogy ott közösen a belügyminiszterek adjanak választ a határvédelem és a migráció kérdésére. Ha legalább ennyit elérnénk az európai választásokat követően, akkor már érdemes volt megrendezni az európai választásokat.

Köszönöm szépen a figyelmüket!”

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/145390

Ajánljuk még a témában