István nádor

A Habsburg, aki a magyar forradalom oldalára állt

2019. március 15. 13:22

„István főherczeg megérdemel egy könnyet a hazától, melyet elhagyott, bár mégis szeretett!” Egy elfeledett Habsburg-főherceg, akiből magyar király is lehetett volna az 1848-as forradalom alatt, és aki az első időszakban a magyar politika követeléseit közvetítette sikeresen a Habsburg-udvar felé. István nádor portréja.

Habsburg-Lotaringiai Ferenc István Viktor főherceg 1817. szeptember 14-én látta meg a napvilágot Budán. Édesapja a magyarok körében igen népszerű József nádor volt, I. Ferenc osztrák császár és magyar király öccse. Apja halála után 1847. november 12-én választották meg a Magyar Királyság nádorává unokatestvére, (I.) V. Ferdinánd uralkodása alatt.

Népszerűségének alapjait az 1838-as árvízi mentésekben való részvétele teremtette meg. Ezt fokozta könnyed stílusa és modora, továbbá a magyarok iránti nyíltan vállalt elkötelezettsége. Ennek volt köszönhető, hogy

az 1848-as események során a vezető magyar politikusok természetes szövetségest láttak benne.

A forradalmat megelőző hetekben az udvar Bécsbe rendelte a nádort, aki végül március 11-én hagyta el a birodalmi fővárost azzal a céllal, hogy Pozsonyban legyen, ha az országgyűlésen feszültségek támadnak. Erre azért számítottak, mert az alsótábla már elfogadta a beterjesztett reformjavaslatokat, így a felsőtáblán múlott, hogy azt az uralkodó elé terjesztik-e. Lajos főherceg – a nádor nagybátyja – utasítására nem engedhették át a javaslatot, István nádor pedig ebben a szellemben tért nyugovóra március 13-án.

Eközben még aznap győzött a forradalom Bécsben, Metternichet menesztették. Ezzel a hírrel keltették fel a nádort 14-én reggel, Lajos főherceg pedig megüzente neki, hogy Pozsonyban őrizze meg a rendet, mert esetleg az udvar a veszély miatt oda költözhet. Látta, hogy a helyzet előrehaladottabb annál, mintsem egyszerűen nyugalomra intse a rendeket, az esetleges megmozdulások fegyveres leverését pedig hibás döntésnek találta, amely csak elmérgesítené a helyzetet. Így jutott arra, hogy

Batthyányt és Kossuthot kéri fel arra, hogy segítsenek a rend fenntartásában.

Délelőtt fogadta az alsóház küldöttségét, akiknek kívánságait Kossuth olvasta fel. A pozsonyi polgárság és az országgyűlési ifjak is megjelentek a helyszínen, nyomatékosítva az elvárásokat. A nádor ígéretet tett a felsőtábla összehívására, amelyre délután sor került. Az előbb említett országgyűlési ifjak itt már felfegyverkezve jelentek meg, már-már kényszerítve az egyébként is félelemben gyülekező főrendeket. A javaslatot közfelkiáltással elfogadták, majd eldöntötték, hogy a feliratot másnap délelőtt az alsó- és felsőtábla közös küldöttsége fogja az uralkodó elé vinni.

A nádort még aznap este visszahívták Bécsbe, így 15-én reggel ismét elutazott. Lajos főherceg rögtön szemrehányást tett neki, úgy érezte, unokaöccse a forradalom karjaiba dobta magát és elárulta a dinasztiát. Mindennek ellenére István nem engedett, és a felirat visszautasításának esetére jelezte lemondási szándékát. A délutánra összehívott gyűlésen már a Bécsbe tartó magyar küldöttség követelésein kívül a Lajtán túli tartományok alkotmányos követelései is terítéken voltak. A magyar nádor itt is azt javasolta, hogy engedményeket kell tenni, hiszen a helyzet azt mutatja, hogyha nem engednek, akkor a tömeg kényszeríti ki a változásokat, amelynek jobb elébe menni. Délután ki is hirdették a fővárosban a Lajtán túli területek számára az alkotmány ígéretét.

A bécsi forradalom 1848-ban

Mindeközben Pesten is győzött a forradalom.

A magyar küldöttség a Dunán, Bécs felé hajózva arról tárgyalt: ha a forradalmak hatására ígéretet is kapnak az alkotmányos átalakulásra, nincs biztosíték arra nézve, hogy azt be is tartják. Abban egyeztek meg, hogy el kell érni Batthyány miniszterelnöki kinevezését, még a törvények megszületése előtt. Emellett az uralkodói ellenjegyzés miatt Bécs hatását túl erősnek ítélték a reményük szerint létrejövő pesti kormányra. Ezért javasolta azt Széchenyi, hogy István nádor a király teljhatalmú helyettese legyen, akinek a kormány felel, így kiküszöbölve a bécsi udvari körök befolyását az uralkodóra, biztosítva a magyar önállóságot.

Amikor a nádor másnap mindezeket a kéréseket ceremónia keretében átadta az uralkodónak,

V. Ferdinánd azt mondta neki: „kérlek téged, ne vedd el a trónomat”.

Ez is azt jelzi, hogy az udvari körök attól tartottak, ha nem engednek, Istvánt királlyá akarják majd választani a magyarok.

A nádor is tudott ezekről a pletykákról, sőt elképzelhető, hogy Kossuthék fel is ajánlották neki ezt a lehetőséget. Március 17-én az uralkodó hajlandóságát fejezte ki a felelős minisztérium elismerésére, ha arról törvény születik, de a magyarok által kért garanciákat nem teljesítették. Kossuth és köre erre reagálva felkérték a nádort, hogy cselekedjen, bejárása van az uralkodóhoz, győzze meg róla személyesen, hogy tegyen ígéretet Batthyány kinevezésére és a nádor szerepének megváltoztatására.

Erre Ferdinánd határozatlansága és befolyásolhatósága miatt jó esély volt, de mindezzel magára haragította volna családját, ez a tett felért egy államcsínnyel. Mindezek ellenére István vállalta a kockázatot és sikerrel járt, a magyar küldöttek így tértek haza Pozsonyba.

A nádor a forradalmi napokban elkötelezte magát a magyar liberálisok mellett,

ezzel megtörve családjának belé vetett bizalmát, amely a későbbiekben, még az önvédelmi háború kitörése előtt, láthatóan éreztette hatását.

A konzervatív körök ezek után kezdtek csak ráeszmélni, hogy a magyar törekvések milyen következményekkel járhatnak. Ennek ellensúlyozására egy horvát ezredest, Josip Jelačićot nevezték ki horvát bánnak, akire a konzervatív körök a későbbiekben támaszkodhattak.

A törvényes forradalom és az áprilisi törvények után a Batthyány-kormány viszonya egyre romlott a március 23-án kinevezett Josip Jelačić horvát bánnal. A rendezetlen helyzetben az ellentét odáig fajult, hogy a bán szeptember 11-én seregei élén átlépte a magyar határt. Szeptember 16-án az országgyűlés kérésére a hátráló magyar seregek vezetését maga István nádor vette át. Abban reménykedett, hogy a konfliktus megoldható békés keretek között, így ennek jegyében tárgyalásra hívta Jelačićot szeptember 21-re. A magyar nádor egy gőzhajón közelítette meg a horvát bán táborát aki – tisztjei javaslatára – az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy nem száll fel a hajóra, attól tartva, hogy elrabolják. A sikertelen találkozó után nem sokkal István nádor megkapta a király levelét, amelyben óva inti attól, hogy részt vegyen a birodalom két országa közötti esetleges fegyveres harcban. Ezt a konfliktust fokozta, hogy

egyes udvari körök már jó ideje tartottak attól, hogy a nádort a magyar politika felkérheti királynak,

hiszen csak az volt törvénybe foglalva, hogy az uralkodó Habsburg legyen. Ebben a zavaros helyzetben, más esélyt nem látva szeptember 23-án Bécsbe távozott a főherceg-nádor, abban reménykedve, hogy tisztázhatja a helyzetet, de lemondatták, és végül a németországi Schaumburgba vonult vissza.

Ez volt István nádor „menekülése” vagy bukása, amelyet a kortársak és az utókor sem egységesen ítélt meg.

A Habsburg-főherceg élete során és visszavonulása idején is nagy ásványkutató és -gyűjtő hírében állt, a Leopoldina természettudósi akadémia tagja is volt. István végül agglegényként, gyermektelenül halt meg a francia Riviérán, Mentonban.

István nádor ikertestvérével, Hermina főhercegnővel

A főherceg 1867. február 19-i haláláról többek között a Vasárnapi Ujság is megemlékezett. A március 3-i számban megjelent nekrológ

tisztelettel és szeretettel tekintett vissza az ország utolsó nádorára.

„István főherczeg megérdemel egy könnyet a hazától, melyet elhagyott, bár mégis szeretett!” Ez az idézet az írás egészének hozzáállását is megfogalmazta, a hangsúlyok a nemzet iránti elkötelezettségen és a nádorra háruló döntések nehézségén voltak. A későbbieken részletesen is taglalta a szerző a nádor-főherceg tevékenységét. A 23-i események kapcsán Horváth Mihály történetírót szólaltatta meg, aki értékelte a megosztó távozást. „Távozása tehát az országból, ennek legválságosb perczeiben, csak annak volt eredménye, hogy a hazafi a föherczeggel ellentétbe állíttatván, ezt amannak nem volt képes föláldozni.” Összességében a nekrológ műfajának patetikussága mellett is objektív marad az írás, nem esik bele egyik végletbe sem. Nem helyesli a nádor-főherceg végső döntését, de elismeri a helyzet lehetetlenségét és tragédiáját.

Ezzel szemben Eötvös Károly a századfordulón (1900-ban) az Utazás a Balaton körül című munkájában menekülésként írt a 23-i eseményről. Elmondása szerint a nádor önszántából távozott az országból mindent hátrahagyva. „Másnap, 23-án megmondja gróf Batthyánynak, hogy ő végleg el akar költözni az országból.” Ez egyértelműen azt sugallja, hogy Magyarország első méltósága kötelességeit nem teljesítve, a kihívásoktól visszariadva, meghajolva az udvar akarata előtt cserbenhagyta a kormányt és a nemzetet. Eötvös még egy korabeli gúnyrajz leírásával is megtámogatta véleményét. „Hatalmas nyúl hátán ül a nádorispán nyereg nélkül, de a nyúl fel van kantározva. Jász-kun huszárezredének ezredesi díszruhája van rajta. Előtte egy sárga-fekete útmutató, melyre ez van felírva: Schaumburg.”

Ezt az álláspontot cáfolja a tény, miszerint a távozás előtt a nádor biztos kezekbe tette a magyar seregek vezetését. Amit a főhercegi és a családi kötelezettségek mellett megtehetett, megtett a magyar ügy érdekében. Végül családjához való hűsége felülírta a forradalom iránti odaadását.

Tetteinek megítélése azon múlik, hogy visszatekintve a nádori vagy a főhercegi tisztséggel járó kötelezettségeket tartjuk-e fontosabbnak. Menesztése után a dinasztia nem nevezett ki többé nádort az ország élére, érzékelve az ebben rejlő ellentéteket és veszélyeket.

 

(Forrás: Gergely András: Áruló vagy áldozat? István, az utolsó magyar nádor rejtélye. Bp. 1989.)

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/144911

Ajánljuk még a témában