Ünnepelni vagy emlékezni kell a kitörőkre?

2019. február 12. 12:22

Trombitás Kristóf
Mandiner

A kitartás vajon mindig, minden esetben ünneplésre méltó?

Úgy tennénk a leghelyesebben, ha nem akarnánk mindenáron érzelmi tényezőkkel ellátni egy történelmi eseményt. Az 1945-ös kitörésnek szükségszerűen meg kellett történnie, amennyiben Budapest utolsó védői nem akartak biztosan meghalni.

Zrínyi sem vágyott a halálra, de tudta, hogy nagy eséllyel bekövetkezik, és akkor már aktív cselekvéssel is átléphet a túlvilágra. Különösebben hősies mozgatórugók a kitörőkben sem lehettek. Túl akartak élni.

Ezt negatívan megítélni számomra értelmezhetetlen. Értetlenül szemlélem azokat is, akik önmagában a kitörés tettére valami gonosztettként emlékeznek. A szovjet hordával szembeni bátorság és indirekt önfeláldozás jó pozíciókból indul, ha emlékezésre méltó cselekményt keresünk.

Fontosabb kérdés, hogy

a kitartás vajon mindig ünneplésre méltó?

Akik emlékeznek, azért teszik, mert a mieink hajtották végre. A tett végrehajtóit és nem elsősorban a tettet ünneplik. És akkor visszakanyarodhatunk oda, hogy szükséges-e feltétlenül egy tett értékeléséhez bevonni a szubjektumot?

A tradiocionális felfogás szerint egy hérosz velejéig átitatott az életen túlmutató élettel, a hérosz mindig valami teljesebb felé akarta visszavezetni a társadalmat. Bronzkori megjelenése idején is az volt a célja, hogy az ezüstkor lunáris jellegét transzformálja az aranykor eszméi felé, azaz nem mást akart, mint a lét dualitását felszámolni és a teljességhez visszatérni. Mivel a kezdethez és az uralomhoz akar vezetni, ezért szerepe is mindig transzcendentális (vö.: Borbás László: Harc és heroizmus).

Ami ma köznapi nyelven heroizmusnak neveznek, azon valójában titanizmust értenek. A hérosz mindig az ég felé irányult, míg a titánok az ég ellenében. A titanizmus a heroizmus deviációja. A titánnak nincsenek szellemi kvalitásai, mindent csak emocionális szinten értékel, valójában sátáni fertőzöttséggel tör az ég felé.

Ebből kiindulva a legtöbb, amit tehetünk, hogy

a valódi hőstetteknek fenntartjuk a transzcendentális irányultságú hősiesség példáit.

Ezért tartom érzelmi kérdésnek a kitörés témáját is, aminek nyilvánvalóan nem volt ilyen háttere.

Önmagában a helytállás nem heroizmus. Számtalan esetben álltak ki a történelem során száz százalékosan káros ügyekért a végsőkig.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/143072

Ajánljuk még a témában