Bátorságról és más egyebekről

2019. február 8. 17:38

Bősz Anett
Facebook

Ami az ördögé, azt oda kell neki adnunk.

„Alex Zanardinak kevesebb mint 2 liter vére maradt egy 2001-es baleset után. Egy berlini traumatológián küzdöttek meg az életéért. Hátborzongató, hogy az egykori Forma 1-es pilóta épp egy autóverseny-pályán váltotta valóra álmát: paralimpiai bajnok lett, legelőször alig több mint egy évtizeddel a balesete után. Kerekes székeit maga tervezi. Legutóbb több mint ötvenévesen állt a világ tetején – Rióban. Azt mondta: »olyan, mintha az egész életem egy folyamatos megtiszteltetés lenne«. Itt másfél évtizeddel jártunk a balesete után, amelyben annyi sérülést szerzett, hogy a NASA emberi élettel összeegyeztethető sérülés-vizsgálata alapján halottnak kellett volna lennie.

Az európai liberálisok legutóbbi tanácsülésén, Sir Graham Watson, a tőle megszokott, tündéri mosollyal vett át egy kitüntetést. Tavaly a rák kis híján felfalta a szervezetét. Sokan már le is mondtak róla. Az egyik kritikus ponton, odahívta a feleségét a kórházi ágyához, és azt mondta neki: »ha velem valami szörnyűség történne, írj fel a Torykhoz! Inkább egy konzervatív haljon meg, mint egy liberális«. Ugyanő volt az is, aki a Brexit Igen-kampányának arcaként szállt harcba a szigetország EU-tagságát megmentendő, a népszavazás eredményét követően pedig a választókörzetében, Gibraltáron »vigasztalódott«. Ez annak fényében, hogy a brit és a spanyol vezetés közti konfliktus éppen akkor hágott tetőfokára a sziget fennhatóságát és a tagállami jogosultságokat tekintve, kifejezetten abszurdnak hat.

Ekkor zajlott a rendőri összecsapásokkal tarkított népszavazás Barcelonában, a katalán függetlenségről. Az egyik online napilap úgy kommentálta az eseményeket, mialatt a börtönnel fenyegetett miniszterelnök már Brüsszelben keresett menedéket, hogy »egyelőre nem tudni, mit reagál a spanyol kormány erre a lépésre. Valószínűleg azért tart eddig a döntési folyamat, mert ismét a lehető legrosszabb választ kívánják megtalálni a katalánok úgyszintén rossz húzására«. Persze, ezeket a folyamatokat nehéz volt akkor Magyarországról észrevenni: ekkor ült hazánk sokadszor az EU-szégyenpadján, és itt mutatkoztunk totálisan válaszképtelennek a kárpátaljai magyarságot hátrányosan érintő új ukrán nyelvtörvényre is.

Ezek azok a pillanatok, amikor a társadalom – csak úgy, ahogyan minden egyes ember, mialatt balsorsát cipeli – ott hagy egy darabot a lelkéből. Ellenkezhetünk, hitetlenkedhetünk, sírhatunk, hogy már sosem lesz olyan az életünk, mint volt, de ez leginkább csak akadálya az új fejezetben való boldogulásnak. Ha tetszik, hanem, egy lélek bemegy a szorítók közé, ahogy elkezdjük az életünket, és egyszer majd, megkarmolva, megtépázva, akár végtagokat is elveszítve, kikeveredik onnan. Leállhatunk alkudozni, hogy ennyit mégsem akarunk odaadni belőle az Életnek, vagy siránkozhatunk, hogy ennél jóval több volt nekünk pár éve – de csak az időnket fecséreljük. Ami az ördögé, azt oda kell neki adnunk. Ha nem tesszük, véresebb csatában veszi el. Az életünk végére, leszámítva azokat, akik nem küzdeni jöttek, mindannyiunk lelke paralimpikonná válik.

Nincsenek felcicomázott sorsok. Döntések vannak és új helyzetek. Az élővilág sem száll vitába a környezeti hatásokkal. Megy tovább az úton, amin kihozhatja magából a maximumot. És végtére is, az amputált lélekben egységet teremtve menni tovább még mindig kevésbé kínos, mint leállni vitázni az éppen lendülő baltával, hogy »jajj, csak azt ne«. Talán ideig-óráig azt hihetjük, nyertünk, aztán szembesülni kell vele, hogy jobb lett volna elengedni, ami már nem a miénk. (Azt most fel sem vetem, hogy talán sosem volt az – könyveket lehetne ezzel teleírni.)”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/142901