Törés helyett egység

Az angolszász konzervativizmus mítosza

2019. január 30. 15:51

Közelről az angolszászok sem olyan polírozottak és liberálisok, mint sokan gondolják. És sokkal több közös pontjuk van más, reakciós ellenforradalmárokkal, mint ellentétük.

Tudja, mi az az angolszász konzervativizmus? Itthon általában a távoli, ideális, jó konzervatívokat értik ez alatt. Az angolszász konzervatív: liberális. És fiskális (értsd: a gazdasággal van elfoglalva). Vagy monarchista, de azon kívül, hogy legyen király(nő), semmi más nem érdekli. A jó angolszász konzervatív rendes kapitalizmust csinál. Az angolszász konzervatív: spontán. És szkeptikus. Odacsapja Hayeket, mint Thatcher az asztalra. Empirikus. Nem reakciós – bármit is jelentsen ez. Polírozott és udvarias. Fékei vannak és ellensúlyai. Sok jelzőt magára tud aggatni, ha a világnézete pontosításáról van szó. Általában kiderül róla, hogy igazából: úgynevezett „klasszikus liberális”. 

Ezzel szemben itthon csak valami mucsai, pocsék, illiberális, nem elég (vagy épp túl) kapitalista konzervativizmus létezik – hát még ebben sem sikerült felzárkóznunk a nyugathoz, még a fasisztáink sem européerek. 

Kik ezek a jó angolszász konzervatívok? Edmund Burke, a francia forradalom kritikusa; Michael Oakeshott, a sokat csajozó empirista; aztán... Ronald Reagan és Margareth Thatcher, bár róluk nehéz eldönteni, hogy akkor most példaképeként legyenek a jobboldal elé állítva vagy a saját köreiben szidja őket a baloldal. Ott van aztán az aranyos David Cameron, meg a bohókás Boris Johnson. Meg az amerikai republikánusok (legalábbis a balszárnyuk). 

„Én az angolszász konzervativizmusban hiszek” –  hangzik el jóravaló bölcsészek szájából az egyetemekről. 

Egyszer, sok évvel ezelőtt néhány bátor baloldali arra a példátlan tettre vetemedett, hogy kiválasztottak egy szerzőt maguknak, egy konzervatív szerzőt, hogy megismerkedjenek az eszméivel. Az akkoriban itthon sokat emlegetett Michael Oakeshottra esett a választásuk, akit mérsékelt konzervatívnak hittek. Rendeztek róla egy workshoppot, és megállapították hogy nem rossz, de kirívóan hiányzik belőle a szociális érzékenység. És hogy milyen lehet a többi konzervatív, ha ez az állítólag nagyon mérsékelt Oakeshott is már ilyen. Ajaj. Ezek mégis fasiszták.

Értik, ugye? Az agyonolvasott baloldali közírók életükben először olvastak egy konzervatív szerzőtől valamit. Kissé egyoldalú műveltség.

Ma is sokan inkább a jólfésült, spontán, liberális angolszász konzervatívokra tekintgetnek és olvasgatják őket. 

Ez jó.

Csak van itt egy probléma. 

A probléma az, hogy az angolszász konzervativizmus szembeállítása minden más konzervativizmussal egy totál téves distinkció.

(többnyire a kontinentálisnak nevezettel az értelmiségi körökben, illetve a magyarral a közéletben.) Ennek gyökere az értelmiségi körökben Ludassy Mária munkássága, aki nyomán elterjedt, hogy: „angolszász konzervatív jó, kontinentális konzervatív rossz.” Utóbbin főleg olyan francia ellenforradalmárokat értett Ludassy Mária, mint Louis de Bonald és Joseph de Maistre – elnézést a nevek sorolásáért. 

Mutatok azért egy idézetet egy nem túl szalonképest másik angolszász konzervatívtól:

„Van az a mondás a modernek részéről, hogy az órát nem tekerheted vissza. Az egyszerű és nyilvánvaló válasz az, hogy de, visszatekerheted. Az órát, minthogy ember alkotás, bármikor vissza lehet állítani ujjunkkal bármely órára. Ugyanígy a társadalom, lévén emberi alkotás, rekonstruálható bármely olyan terv szerint, amely valaha létezett.”

Szerző: Gilbert Keith Chesterton, angolszász konzervatív.

„Ami fontos, az a társadalmi szerkezet, amelyben „felülről lefelé” szakadatlan fokozatok vannak. Jusson eszünkbe: a felső szinteket nem úgy kell elképzelnünk, hogy több kultúrával rendelkeznek, mint az alsók, hanem úgy, hogy a kultúrát gazdagabban és több tagoltsággal képviselik. Azt hiszem, egyetlen igazi demokrácia sem képes magát fenntartani, ha a kultúrának e különböző szintjeit nem tartalmazza.” 

Szerző: T. S. Eliot, angolszász konzervatív.

Sorolhatnánk még pár idézetet, de inkább pár tényre hívnánk fel a figyelmet. Tudják, ki volt Michael Oakeshott kedvenc politikusa? Az ezerszer lefasisztázott Enoch Powell.

A „jólfésült” angolszász konzervatívok közül elég sokan támogatták Francót és Pinochetet. Eliot például Franco-párti volt. A liberálkonzervatív történész Paul Johnson a Modern időkben Pinochet védelmére kel. Hayeket, aki amúgy ugye osztrák menekült volt az Egyesült Államokban, tehát kérdéses, hogy angolszásznak mondható-e, maga pedig hosszasan fejtegette, hogy miért nem konzervatív, Pinochet Chiléje kitüntette.

Robert Nisbet amerikai konzervatív szociológus, a Quest for Community szerzője, nagy Burke-fan amúgy ugyanannyira szerette a francia ellenforradalmárokat, mint Burke-öt, hiszen de Maistre-n és társain nőtt fel. Sosem állítja őket szembe írásaiban, hanem együtt értekezik angolszászokról és franciákról, mint akik közül mindenki fellépett a francia forradalom ellen. Robert Nisbet azt írja:

Burke világosan látta, hogy a francia forradalom végső soron európai forradalom, e felismerést azonban csak olyan későbbi, elszánt tradicionalisták fejtették ki, mint Bonald, de Maistre és Tocqueville.” 

Hupsz, a „liberálkonzervatív” Tocqueville egy lapon emlegetve de Maistre-rel és Bonalddal, a vállalhatatlan reakciós ellenforradalmárokkal, akik Ludassyék szerint a fasiszta diktatúrák előfutárai voltak? A francia ellenforradalmárokról amúgy Nyirkos Tamás írt kiváló könyvet.

Nem mellesleg Nisbet megjegyzi: ha a konzervatívok elutasítják a tervezés lehetőségét, saját maguk alatt vágják a fát, a konzervatívoknak tehát tervezni kell. Chesterton ugyanígy vélekedett.

A jó Edmund Burke-öt Friedrich von Gentz fordítja le németre, valószínűleg Burke Töprengések a francia forradalomról című klasszikusa így jut el a magyar aulikus arisztokratákhoz. François-René de Chateaubriand francia ellenforradalmár, a francia romantika alapítója, a restauráció advokátora amúgy pédául a szólás- és sajtószabadság harcosa is volt.

Aztán ott van sokat emlegetett Roger Scrutonunk, aki mégiscsak nagy hatással volt Hegel és Nietzsche, s elég sokat kritizálja Hayeket. Lapja, a Salisbury Review egyszer úgyszintén pozitíve írt Francóról, mint a spanyol demokrácia átmentőjéről. A Salisbury Review pedig Scrutonnal az élen épp azért jött létre, mert elég sok kritikájuk volt a túlságosan fiskális Thatcher asszony felé. 

Felesleges tovább sorolni. Én szeretem az angolszászokat. Egy csomó angolszász konzervatív igazából nem klasszikus liberális, nagyon helyesen. És nem hisz mindenáron a spontaneitásban. És nem fiskális, hanem kulturális konzervatív. Csomó európait olvas, nem kizárólag Burke-öt. Egy csomó német-osztrák menekült lett „angolszász”, mert Amerikában kötött ki. Egy csomó valódi angolszász közel áll a kontinenshez (Chesterton, Eliot, Nisbet, John Adams, stb.). Az amerikai és a brit konzervativimusnak is több árnyalata van.

Nem az angolszász konzervativizmussal van a baj. Azzal van baj, ha tévesen élesen szembeállítjuk minden más konzervativizmussal.

Az angolszász konzervativizmus mítosza az, hogy ez valami távoli, ideális izé. Pedig nem. Közelről az angolszászok sem olyan polírozottak ám, nem is olyan liberálisok, mint egyesek gondolják. A kontinentális konzervatívok pedig nem olyan szélsőségesek. Angolszászok és nem angolszászok közt sokkal több hasonlóság van, mint különbség, és mindenekelőtt: az angolszász konzervativizmus sem valami egységes dolog. 

 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/142380