Korunk a dilettánsok kora?

2019. január 8. 11:08

Gágyor Péter
Mandiner

Mintha a médialovagok szédült versengésben azon vetekednének, hogy ki mond vagy ír le szélsőségesebb, vulgárisabb jelzőt az ellenoldal jellemzésére.

Korunk a dilettánsok kora?

Bármennyire is nagyképűnek tűnik ez a fent jelzett kérdés vagy summázat, mégis jellemző korunkra, és ez még akkor is érzékelhetően jelen van napjainkban, ha feltételesen elfogadnánk azt a közhelyet, mely szerint mindenki valamiben (tudásban, tájékozottságban, műveltségben) mindenképpen dilettánsnak minősíthető, hiszen a mindent-tudásoknak már régen, az ógörög időkben bealkonyodott.

Ahogyan a polihisztor fogalma a nevezetes nagy enciklopédia megszerkesztése nyomán érzékelhetően háttérbe vonult a szóhasználatban,

a mindenhez értés, a mindent tudás elvárása is fajlagossá vált társadalmi párbeszédeinkben.

Ezért elvárható lenne annak az általános felvállalása is, ha valaki valamilyen témában nem elég járatos (nem az ő asztala), hogy ezt a tényt bevallja/bevállalja. Kijelenti, hogy ő pedig ehhez a kérdéshez nem ért, tehát nem is szól hozzá, nem kényszeríti esetlegesen téves véleményét a nem mindig ártatlan környezetére. Ez az őszinte önvallomás általában sajnos elmarad: ha mégis találkoznánk vele, becsüljük meg s nem csupán ritkaságértéke miatt.

Szeretjük, nem szeretjük – a dilettantizmus pedig jelen van napjainkban. Ott lapul mindannyiunkban különböző mértékben, hiszen a tudásvágy, a tájékozottság társadalmi elvárásai meghatározzák társas életünket és a „pszicho-szomatiko-sprituális teremtvény” (Bagdy Emőke meghatározása), vagyis az ember magában hordozza ennek minden lélektani hátrányát. Társas lények lévén, a csoportlélektannak markáns kísérleti tanulságai alapján ezek a hátrányok csak fokozódhatnak, mert míg az egyén őszintébb pillanataiban képes feltételezni, hogy előítéletei, hirtelen jött vélekedései, változékony hipotézisek is lehetnek – vele szemben a csoport és benne ő maga erre már képtelen. Talán ebben rejlik a mindig is manipulált tüntetések, forradalmi mozgalmak ereje és talmi sikerei.

Itt és ilyenkor reccsen meg korunk kísérő zenéje, itt akad el az idő gramofontűje glóbuszunk bakelitlemezén és kakofón zajok zavarják meg világunk képzelt csöndjét. Mert valamihez nem érteni/konyítani eleve hátrányos helyzetbe hozza e tény megvallóját, rosszabb ez tehetetlen állapot még a szégyennél is, és ez az általános előítélet nem csupán az éjfél utáni kocsmaasztalok és az ellentmondást nem tűrő stadionok eszmecserestílusára jellemző, hanem általában az amúgy nagyon is szívesen vitázó társadalmunk szinte valamennyi szeletére/vetületére rossz, többnyire kaotikus hatásokat fejt ki.

A politikára is.

Ahol pedig a politika nincs jelen, oda megpróbáljuk politizáló mondandónkat (ötletünket – ha van veleje, ha nincs) beilleszteni, nem csupán becsempészni, hanem büszkén vállalva a helyzet hangulati aszinkronját beleszőjük politikai szimpátiáinkat a mondatainkba. A dilettáns mindent-(eleve nem!)-tudásunkat bátran ráborítjuk akár a vendéglátóink asztalára is. Hiszen ekkor már

nem az értelmezhető mondanivaló, elv, eszmefuttatás a fontos – hanem az ellenvélemény hangoztatása,

a gesztus és a virtus. És ha már úgyis akadozik az a fránya gramofontű a bakelitünkön, akkor recsegve, türelmetlenül, látványosan és modortalanul oda kell csapni bárhol/bármikor az asztalra.

Ez volna a hamisított nemzeti virtus?

Különös benyomást szerezhetne nálunk egy erre tévedő marslakó, ha társaságunkba/társadalmunkba csöppenne hirtelen, mondjuk akár éppen a szeretet ünnepe környékén – de jöhetne bármikor, hisz' nekünk már kvaterkázó gyönyöreink szédületében szinte minden mindegy.

E feltevés igazolásául szinte kínálkozik a média gyakran ünneprontó tallózása, amelyben bőséggel találunk példákat. Az újságírás szenzációkat hajszoló attitűdje a sajtóban eredendően állandósult motívum, amelynek a tárgyilagosságot kerülő jellege az elektronikus publicisztikában sajnos még felelőtlenebb szélsőségekben terpeszkedik.

A társadalmi (többnyire részleges, de rendszeresen felbukkanó) elégedetlenségek a sajtótermékekben tudatosan manipulatív eszközökké válnak, mintegy elfeledve eredeti „tudósítói” küldetésüket. Ebből a nézőpontból szinte mellékes, hogy az indok, a téma, például a tiltakozás eredetileg politikai szándékkal megszervezett, illetve a véletlen tömeghangulat eredménye volt. Az eseményen (tüntetés, sztrájk) utólag már nehezen identifikálható a csoportindulatok ereje és eredendő irányultsága. A csoportlélektani kutatások tanulságai szerint

még a passzív tömegekben is gyakran ébrednek negatív destruktív szándékok.

Ilyenkor már elég egy manipulatív impulzus, akár egy hazug rémhír vagy csúsztatás bevetése, és a tömeg olyan randalírozásba kezd, amelynek az „eredményeitől” tagjai egyénenként elborzadnának, hiszen eredeti (állampolgári) szándékuk eleve messzemenően nem ez volt. Mintha atavisztikus tudatalatti imprinting hajszolná a csoport tagjait, és mint a keltető gépek tojásaiból kibújt csibék követnék a látóterükbe először bekerült bármelyik mozgó lényt (aktivistát). A tömeg tagjainak viselkedése a csoportlélektan tapasztalatai alapján tehát nem egyezik az egyének tulajdonságaival és eredeti szándékaikkal. Esetükben, bizonyos határokon belül ezért a későbbi számonkérés logikai zsákutca volna. A tömegben dilettánsan ítélő, viselkedő egyének, csoportlélektani befolyásoltságuk hatására, megtévesztik eredeti (saját) egyéniségüket (v.ö. „nem tudják, mit cselekednek). Elviselik a fajlagos dilettantizmus eredendő „ordináré” bűneit.

Ez a jelenség azonban súlyosabb. „Általános jelenséggé vált a meggondolatlan véleményalkotás vagy a tájékozatlanságból, felkészületlenségből adódó téves kommunikáció” – írja Földi László. Ez a diagnózis nem pusztán a naiv dilettantizmusról szól, amelyet Márai az „úri emberek” viselkedési kódexe normáinak hiányáról sűrűn vetett fel naplójegyzeteiben, vagy Herczeg Ferenc nevezett divatnak, sőt világnézetnek.
Egyre inkább olybá tűnik, hogy az ordináré beszéd és viselkedés módja, a nem úriemberi társadalmi kommunikáció a dilettantizmus megbocsátható hiányosságnak vélt leple alatt tudatos „társadalommérnöki” manipuláció eredménye lenne. Az ordináré kommunikációs elemek elsősorban az egyes tüntető tömegek akcióiban követhetők nyomon. A tömeg felelőssége azonban nehezen kérhető számon megfelelő, elfogadható (demokratikus) rendfenntartó eszközökkel. A felelősség mindig az egyénnel szembesül. Utcai akciókon az aktivisták kellene, hogy ennek a felelősségnek az ódiumát viseljék, illetve ezt a felelősséget vonatkoztathatjuk a sajtó egyes képviselőinek (modorára, stílusára) is, akik alig rejtekező aktivista gyanánt, ordenáré tevékenységüket publicisztikai mázak fedésében folytatják.

A folyamat tulajdonképpen a szavak értelmének devalvációjával kezdődik. Mind a bal-, mind a jobboldal esetében. Mintha a médialovagok egy szédült versengésben 

azon vetekednének, hogy ki mond vagy ír le szélsőségesebb, vulgárisabb jelzőt az ellenoldal jellemzésére.

Az sem véletlen, hogy a megbélyegzés nem csupán kölcsönösen sértegeti az ellenoldal egyes képviselőit, de „megmondó és tüntető emberekben” egyben fel is szabadítja morális kontrolljukat, ezután bátorkodnak úgy viselkedni, ahogyan ezt az ordináré jelzők előzetesen rájuk ragasztották, címkézték.

A szavak eredeti, eredendő jelentése a múló időben ködbe vész, devalválódik. A gramofontű elakad. A párbeszédnek már nem a véleménycsere a célja, és messzemenően nem egymás esetleges meggyőzése. Ebben a felállásban már csak sértegetni lehet egymást, sőt kell is – és muszáj minden áron győztes helyzetben ringatózni.

A publicisztikai kölcsönös sértegetések egyfajta elvárt (nagyobb olvasottságot hozó rituálé gyanánt működik – hiszen már a postás harapja meg az ebet és nem fordítva, mint ez szokványos lenne), annak ellenére, hogy ennél olcsóbb, vacakabb stilisztikai eszközt keresve is nehéz volna találni. Míg az elegánsan alkalmazott irónia gazdagítja, hallgathatóvá/olvasmányossá teheti a média legkényesebb produktumait is, a vulgaritások megidézése (az anyázás és káromló súlyosabb változatai) valóban csak az ordináré stílus (szóhasználatban, hangsúlyozásban egyaránt) unalmas monotóniáját fokozzák.

Annak ellenére, hogy a média ilyetén színesítése meddő igyekezet és előbb utóbb érdekességét veszti, kimegy majd a divatból, de amikor már majd némi szégyenkezéssel gondolunk vissza erre a hőzöngő időszakra, kísérteni fognak maradandó nyomai. Mert sajnos

nyoma marad a nyelvromlásban, anyanyelvünk károsításában

és a mindennapi, jelenleg is jelentősen sérült közbeszédünkben. Melyik politikailag meghatározható oldal kezdi el lebontani ezt a kártékony módszert a publicisztikában?

Talán a kormányközeli média vállalhatná el ezt a szükséges (szent) feladatot. Nagy jót tenne vele, felváltván fokozatosan az olcsó népszerűség hajszolásnak visszataszító eszközeit, a felvállalt konzervativizmusa ilyetén kiteljesítését, a publicisztika emberi arcának újrarajzolását. Hiszen ha a stílus maga az ember, a vulgáris stíluseszközök egy-egy vulgáris emberről árulkodnak csupán. Rólunk, a vulgaritásban hőzöngve fulladozó, magát felszabadultnak (szabadnak) vélő értelmiségről szólnak. Miközben mindennapi bűnözéseinket Arany János, József Attila (és sokan mások) szépséges nyelvének megcsúfolása árán követjük el, és naponta.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/141167