Világok harca – ilyen a világrend 2019 kezdetén

2019. január 7. 10:36

Békés Márton
Mandiner

A világban aszimmetria működik: a felszínen megvalósult a globalizáció, de a mélyszerkezetben dúl a világok harca. Különböző modellek versengenek a regionális vagy világhegemóniáért, természetesen a gazdasági és katonai befolyás – egymástól elválaszthatatlan – érvényesítésével együtt.

Minden kultúra, amelyik méltó e nevére, gyászol az egyetemességben. Hiszen minden kultúra, amelyik univerzálissá válik, ezzel elveszíti saját egyediségét és rövidesen kihal.”

Jean Baudrillard

 

A neoliberális globalizáció apostola, Thomas L. Friedman szerint „semelyik két állam, amelyikben van McDonald’s, nem háborúzott egymással”. A Wall Street anyagi érdekeit képviselő The New York Times állandó szerzőjével szemben Marcos, a mexikói zapatista gerillák parancsnoka úgy látja: „a globalizáció kabaréjában az állam úgy viselkedik, mint egy sztriptíztáncos, aki mindent levet, mígnem csak a legszükségesebb ruhadarab marad rajta – a puszta elnyomás”.

Mindkét állítás hamis, ugyanis az amerikai gyorsétteremlánc kódja sem képes felülírni az államok és birodalmak háborús logikáját, legfeljebb nem deklarálják egymás ellen a nyílt háborút, mint Oroszország és Ukrajna; és az állam, amely korábban valóban a nemzetközi tőke rabszolgája volt, újabban úgy viselkedik, mint a globalizáció egyetlen fékje. Hovatovább, a globális pénzpiac publicistája és a marxista indiánanarchizmus vezére egy platformra kerül a nemzetalatti és nemzetekfölötti szerveződések államellenes harcában, amely szempontból majdhogynem mindegy, hogy ezt a világkapitalizmus apologétájaként vagy a világkommunizmus hírnökeként teszik.

A globalizációnak azonban van valódi alternatívája,

de csak akkor, ha ő maga nem egyetemességet, hanem éppen az ellenkezőjét hirdeti.

A világban aszimmetria működik: a felszínen megvalósult a globalizáció, de a mélyszerkezetben dúl a világok harca. A parázs alatt ott a tűz – amint az arab közmondás tartja. Jean Baudrillard már a ’90-es évek közepén felfigyelt arra a mára kiteljesedő folyamatra, hogy „a globalizáció és az univerzálissá válás nem jár együtt. […] Míg a globalizáció a technológia, a piac, a turizmus és az információ globalizálódását jelenti, addig az egyetemessé válás alatt az értékek, az emberi jogok, a szabadság, a kultúra és a demokrácia univerzális elterjedését értjük. […] Valójában az univerzálissá válás eredményei elpusztulnak a globalizáció folyamán. […] A kereskedelem globalizációja az értékek egyetemessége ellen hat” (The Global and the Universal. 1996). Azaz

az árucsere, a technológia, a közlekedés és a kommunikáció egyetemessé vált, az értékek viszont nem.

Ez okozza, hogy különböző modellek versengenek a regionális vagy világhegemóniáért, természetesen a gazdasági és katonai befolyás – egymástól elválaszthatatlan – érvényesítésével együtt.

Mert például, melyik az erősebb „hegemónia-gépezet” (Antonio Gramsci): egy öbölben állomásozó amerikai anyahajó vagy a CNN; mi jelent nagyobb kereskedelmi befolyást: a Made in China cetlik mindannyiunk ruhájában, vagy a sanghaji bankok infrastruktúra-fejlesztési kölcsönei; s végül: a nyugati jólét anyagi vonzása vagy az ennek engedő közel-keleti, észak-afrikai és közép-ázsiai migrációs hullám vallási taszítása jelent-e nagyobb integráló erőt?

*

Ma már tisztán látszik, hogy nem egykultúrájú világcivilizáció alakult ki, hanem

az egyes kultúrkörök próbálnak regionális vagy globális hegemóniára szert tenni.

A tiszta globalizáció egyetlen formáját az jelenti, amikor ezek elemei összekeverednek és a felismerhetetlenségig áthatják egymást. Például amikor a szomáliai al-Shabaab terrorcsoport, amely a közel-keleti Iszlám Állam helyi szervezetének tudja magát, orosz fegyverek kínai másolataival hadonászva jelentette be, hogy az ellenőrzése alatt álló területeken betiltja a környezetszennyező műanyagzacskókat. Talán a környezetszennyezés lesz az utolsó, ami megmarad a globalizáció eredményei közül, de azt is más és más kulturális okokból ellenzik majd világszerte: vagy azért, mert természetkárosító és fenntarthatatlan, vagy mert haram (tisztátalan s ezért tiltott).

A 21. század első két évtizedében világossá vált, hogy a globalizáció felemásra sikeredett, hiszen a szerkezeti egyetemesülés bekövetkeztét nem követte az értékek egyetemessé válása, sőt ezek egyre inkább szétnyíló ollóként viselkednek – bár az ezredfordulóig úgy tűnt, hogy az anyagi globalizáció és az értékek univerzalizációja együtt jár (s ez egy ideig így is volt), azóta inkább több értékrendszer egyetemessé válásának egyidejű törekvését tapasztaljuk, amely konfliktusos folyamat során maga a globalizáció is lebomlani látszik. Míg az amerikai típusú sokáig a globalizáció egyetlen és magától értetődő változata volt, addig mára megjelent a szintén egyetemességre törekvő iszlám saját globális projektje is, afféle ellenglobalizációként.

Mindkettővel szemben áll – talán értékeik nem-univerzális volta miatt is – a globális helyett regionális hegemóniára törekvő orosz és kínai modell, amelyek olykor együttműködnek, máskor pedig versenyeznek egymással a mindenkori geostratégiai Realpolitik jegyében.

A globalizáció nemzetközi rendjének sajátja, hogy egy pólussal rendelkezik, amely reális esetben egy nemzetállam, amely világhegemónná válva – katonailag, gazdaságilag és kulturálisan – dominálja a Földet, de meglehetősen

irreális elképzelésként rendre felbukkan a nem államilag, hanem valamilyen planetáris testület révén uralt világrend vágya is.

Miután az amerikai egypólusú erőszak végcélja és a világkormány ábrándja egyaránt nem teljesült, minden bizonnyal a többpólusú világrend irányába mozdul a nemzetközi rendszer, amely értelemszerűen megakasztja a globalizációt. Ez egyúttal egy hagyományosabb gondolkodás visszatérését is jelenti, amely a demográfiai és katonai erőn, a tér uralásán és az ezek által meghatározott geopolitikai összefüggéseken alapul. A statikus állapot elérését célzó planetáris adminisztráció helyett ez térpolitikai mozgást jelent, másként megfogalmazva: a földrajz és a történelem ismeretelméleti előtérbe kerülését jelenti a kibernetikával és a gazdasági „törvényekkel” szemben.

Ennek a felsejlő világrendnek a szabálya Carl Schmitt elméletéhez áll a legközelebb, amely a „nagytereken” belüli és az attól idegen nagyhatalmak viszonyrendszeréről szól (Völkerrechtliche Großraumordnung mit Interventionsverbot für raumfremde Mächte. 1941). Schmitt az 1823-as Monroe-doktrína globális alkalmazásán elgondolkodva a regionális hegemónok versengését, az ő szavaival élve több Großraum pluriverzumát vázolta fel. A globalizáció a technológiai fejlődés révén meghaladhatónak gondolta a távolságot, de elkövetkezett „a földrajz bosszúja” (Robert Kaplan) és a teret uraló államok egyre nagyobb szerephez jutnak az új világrend létrehozásában.

*

Oroszország ütközőzónát és lépcsőzetes befolyási területeket hoz létre, amikor

saját nemzetállami területén kívül jelentős „közel-külföldi” térrendszert tart fenn.

Szövetséges államok (Belorusszia, Kazahsztán, Kirgízia, Mongólia, Örményország, Tádzsikisztán) alkotta befolyási övezetből és szatellitországokból/kliensállamokból (Abházia, Dél-Oszétia, Dnyeszter Menti Köztársaság, a kelet-ukrajnai „népköztársaságok”: Luganszk és Donyeck) álló biztonsági övezetet létesített határai mentén, államhatárain belül pedig az európai területbe benyúló, orosz hídfőállásokat épített ki (Kalinyingrádi terület, Karélia, Krím-félsziget). Az orosz dominanciájú integráció kereteit a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének védelmi–katonai és az Eurázsiai Gazdasági Unió gazdasági–kereskedelmi együttműködése biztosítja. Oroszország hivatalosan összesen több tízezer katonával van jelen kilenc másik ország (Belorusszia, Grúzia, Kazahsztán, Kirgízia, Moldova, Örményország, Szíria, Tádzsikisztán, Vietnam) területén.

Az orosz eurázsiai hegemóniatörekvéshez hasonló elvek mentén megy végbe az Erdoğan-korszak török térpolitikai terjeszkedése – ez szintén épít a múlt történelmi, kulturális és nyelvi integrációinak hagyományára (pántürk és újoszmán birodalmi verzióban egyaránt), de meglévő katonai hegemóniáját is bővíti, például Északnyugat-Szíria felé, valamint a vallási, kulturális exportot is élénken gyakorolja (főként Albánia, Koszovó, Bosznia-Hercegovina, a németországi törökök és Azerbajdzsán irányában).

Míg Oroszország egy hagyományos eurázsiai (pontosabban kelet-európai és szibériai, közép-ázsiai) hegemóniát épít, addig

a kínai térpolitika nagyobb befolyási övezetben képzeli el hegemóniáját,

már-már átlépve egy ellenglobalizációs modell dimenziójába. Kína terjeszkedését leginkább az „Egy övezet – Egy út” nevű globális infrastruktúra-fejlesztési terv jellemzi. A hat szárazföldi, egy tengeri és az Északi-sarkon is átvezetni tervezett nyolcadik kereskedelmi útvonal új vasútvonalakat (például Budapest és Belgrád között) és kikötőket jelent, melyek közül a görögországiakat Kína egyszerűen megvette, de a Himaláján keresztül is autópályát fektetne. Az „Új Selyemútnak” is nevezett kezdeményezést Hszi Csin-ping kínai elnök–pártfőtitkár hirdette meg 2013-ban s ezidáig 68 ország csatlakozott hozzá, amelyek együtt a világ népességének 65%-át, a Föld területének és a világ GDP-jének pedig 40–40%-át adják. Az OBOR-program tagja többek között az összes közép-ázsiai és kaukázusi ország, valamint Oroszország, Törökország, India, Irán és 22 közép- és kelet-európai állam, köztük mindegyik visegrádi ország. Ez a Pax Sinaica eszközeként használt planetáris hálózat a Marshall-terv óta a legnagyobb beruházás a világon.

Kína legláthatóbb terjeszkedése, amely egyenesen jüan-kolonizációval ér fel, Afrikában zajlik. Az ezredfordulón megerősödő kínai jelenlétet két fejlemény segítette: egyfelől Afrikai „gazdátlansága”, azaz a körülötte és benne kialakult hatalmi vákuum; másfelől az a gyakorlat, hogy a kínai állami bankok a nyugatiak részéről megszokott feltételek nélkül (emberi jogok érvényesülése, környezetvédelmi előírások betartása, liberális demokratikus rendszer működtetése, szabadságjogok tiszteletben tartása) is hajlandóak az afrikai államok finanszírozására,

cserébe befolyást, nyersanyagokat és a kínai áruk megvásárlását kérik.

Kína nem csak infrastruktúrát fejleszt és kolosszális ingatlanberuházásokat hajt végre a térségben (jelképes, hogy az Afrikai Unió új, addisz-abebai központját is ő építette), de bányát és kikötőt is vásárol, befektet a pénzügyi, a telekommunikációs és az agrárszektorba, kölcsönt folyósít (Kenya államadósságának háromnegyede például kínai relációban áll fenn), munkaerőt exportál és fegyvert árul (utóbbiból évek óta többet, mint az USA). A 21. század első másfél évtizedében Kína 86 milliárd dollárnyit hitelezett és csak 2017-ben közel 95 milliárd dollár értékben exportált Afrikába. Mindezek révén a kínai befolyás jelentősen megnövekedett (különösen Angolában, Elefántcsontparton, Etiópiában, Kenyában, Kongóban, Nigériában és Szudánban), s nem ritkák az elzárt, nagy kiterjedésű kínai lakótelepek sem. Hivatalos adatok szerint összesen 2400 kínai rendőr és szakértő nyújt segítséget a terrorizmus felszámolásában, sőt 2016-ban a kelet-afrikai Dzsibutiban Peking az első tengerentúli katonai bázisát is megnyitotta.

Míg Oroszország Eurázsia északi fele, Törökország pedig Nyugat-Ázsia regionális hegemónja kíván lenni, addig Kína olyan mértékű globális befolyást akar elérni, amellyel – bár nem valósít meg ellenglobalizációt, sőt nem is kívánja értékeit univerzálissá tenni – globálisan is versengeni képes hegemón lehet, miközben kelet-ázsiai regionális hegemónként is megerősödik. Eközben eltéveszthetetlen az az összeütközés, amely a térpolitikai küzdelmek mellett az eszmék harcában történik. Itt is világok harcolnak, hiszen míg Eurázsiában a szláv–ortodox, a török–muszlim és a kínai–konfuciánus hegemónia versenyezik egymással, addig

a Föld egészén mindegyik, külön-külön és együtt is, a nyugati liberális globalizáció ellenében hat.

*

A globalizáció nyugati/transzatlanti megvalósulása – amelynek legerősebb komponense az amerikai variáció – a többnyire a fogyasztáshoz kötődő eszmék és a katonai erő, valamint a gazdasági potenciál révén gyakorolja hegemóniáját, de erőteljes az identitásteremtő, vizuális képessége is.

Az iszlám nevében jelentkező, heterogén elemeket tartalmazó, több vallási irányzattal is bíró, számos ország és nemállami csoport által képviselt ellenglobalizáció fő ereje a demográfia és az olaj, ám egyáltalán nem elhanyagolható az iszlámizmus univerzális eszméje sem.

A világ népességének majd’ negyede muszlim (mintegy 1,8 milliárd ember), akiknek a száma dinamikusan növekszik; körülbelül tizedük síita, majdnem 90 százalékuk szunnita. A világ muszlimjainak kerekítve egyenként 10–10 százaléka nem arab államokban, hanem Indonéziában (225 millió – ezzel ez a világ legnépesebb muszlim országa), Indiában (161 millió), Pakisztánban (174 millió) és Bangladesben (145 millió) él. A Földön több mint félszáz muszlim többségű ország van, amely a világ országainak negyedét jelenti. A világ muszlimjainak negyede él olyan országban, amelynek vezetése nem áll az iszlám befolyása alatt. 2017-ben a muszlim országok adták a kőolajtermelés világpiaci részesedésének kereken felét, kifejezetten a közel-keleti arab országok a 47,6 százalékát. (Összehasonlításképpen: Oroszország részesedése 6,3%, az Egyesült Államoké közel 3%, Kínáé pedig mindössze másfél százalék volt.)

Az iszlám ellenglobalizáció előtt működő és szervezett történelmi példák állnak.

A Mohamed-alapította kalifátus után nem sokkal következő Omajjád-dinasztia (661–750) a 700-as évek első harmadára eső csúcspontján 13 millió négyzetkilométer kiterjedésű volt. 63 milliós lakosságával – területe után – népességarányát tekintve is a világ eddigi legnagyobb egybefüggő birodalma volt, hiszen az akkori emberiség harmada élt határai között. Amelyek Indiától Közép-Ázsián és a Kaukázus lábain keresztül a Közel-Keleten át az Arab-félsziget déli részéig, a Szaharáig és a Pireneusokig terjedtek. Ehhez képes a Római Birodalom legnagyobb kiterjedésekor, Trajánusz császársága (98–117) alatt ötmillió négyzetkilométert tett ki, körülbelül 48–50 millió lakóval. Az Európában zajló iszlám inváziót ezer éven keresztül négy nagy csata állította meg: 732 – Poitiers, 1492 – Grenada, 1683 – Bécs, 1686 – Buda. Az európaiság két szimbolikus városa közül Róma sohasem, de Konstantinápoly (Isztambul) 1453-tól kezdve a mai napig muszlim földnek (Dar al-Iszlám) számít.

A 21. századi dzsihádizmus más, mint az iszlámizmus eddig ismert történelmi formái, hiszen nem ismer el semmilyen államrendet, még iszlámot sem, amely megosztja az ummát – ez maga a színtiszta globalizáció, mert értékrendjét, törvényeit és oszthatatlanságát tekintve egyetlen világban gondolkodik.

A kalifátus semmilyen más nem lehet, csak globális.

Ezért szerepelt Szíria-szerte a falakon, hogy „a Kalifátusnak nincsenek határai, csak frontvonalai”. Az Iszlám Állam hivatalos Dabiq című lapja a kalifátus meghirdetése után azt írta, hogy „a Kalifátus zászlaja fog lobogni Baytul-Maqdis [Jeruzsálem] és Róma fölött […] s árnyéka addig növekszik, mígnem keletről és nyugatról be nem teríti a Földet”. A hajdani Sykes–Picot-egyezmény által megszabott szír–iraki határ elbontását a szervezet hírügynöksége azzal ünnepelte, hogy „csak idő kérdése volt, hogy a muszlim világot sújtó zsarnokság [tavagít] elnyomás összeomljék a szent harcosok [mudzsahedin] kardjainak csapásai alatt, akik az egység [tavhíd] zászlaját magasra emelik és visszaállítják Allah akaratát [hukm], visszavezetik a népeket a szent háború [dzsihád] próféta által kijelölt útjára [manhadzs], távol tartják őket a korrupt demokráciától és a nacionalizmustól, végül egyesítik egyetlen imám alatt.”

Az Iszlám Államban kicsiben meg is valósult a dzsihádista globalizáció nemzetközi (és nemzetnélküli!) gyakorlata, amikor harcosai a világ minden részéről érkeztek: népességarányosan Tunéziából jöttek a legtöbben, kb. hatezren, ezen kívül 5–7 ezer oroszországi és a volt szovjet térségből származó dzsihádista csatlakozott a szervezethez, 2500 szaúdi, 2100 török és 2000 jordán állampolgárral együtt, Nyugat-Európából is több ezren érkeztek, de koszovói albánok, bosnyákok, ujgurok és indonézek szintén voltak soraikban. Az Iszlám Állam szíriai–iraki központi területéhez számos más térség (Indonézia, Kasmír, Kaukázus, Líbia, Nigéria, Sínai-félsziget, Szomália) terrorcsoportja csatlakozott tartomány (vilajet) formájában.

A dzsihádizmus nem antiglobalizációt jelent, de több is, mint globalizáció modernizáció nélkül.

Nem globalizáció-ellenes, hanem a saját globalizációját akarja megteremteni, 

és csak a globalizáció nyugati modelljének értékrendjével ellenséges. Ezen kívül sajátos regresszív muszlim modernizációt is jelent, mégpedig visszatérést az iszlám születésének pillanatához – világméretekben.

*

Az ezredforduló óta a különböző értékrendszerek (más néven kultúrkörök, civilizációk) külön-külön egyetemessé akarnak válni, ennek következménye, hogy ha a 20. század a világháborúk százada volt, akkor ez a mostani a világok háborújáé lesz. A „történelem végét” (Francis Fukuyama) rövidesen követte a „civilizációk összecsapása” (Samuel P. Huntington), amely nemsokára a „globalizációk összecsapásává” (Stanley Hoffmann) vált. A 20. század vége és a 21. század eleje úgy viszonyul egymáshoz, mint a világbéke ábrándja és a világvége előérzete.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/141107

Ajánljuk még a témában