Antall József öröksége (2010)

2018. december 12. 09:55

Konzervatórium
Konzervatórium

Antall József magyar hazafi volt, őszinte demokrata, konzekvens antifasiszta és meggyőződéses antikommunista.

„1993. december 12-én, 17 éve hunyt el Antall József, a rendszerváltás utáni első kormány miniszterelnöke. Sírja felett egyre több egykori politikai ellenfél vagy épp ellenség fedezi fel magában a barátot, a megértő szövetségest és a kései politikai leszármazottat, miközben a politikai jobboldalon sokan az elmúlt húsz év összes bajáért és csalódásáért őt teszik felelőssé. Az évforduló alkalom az emlékezésre, és természetesen arra is, hogy az elmúlt húsz évet, de különösen az első kormány és Antall József tevékenységét értékeljük.

Antall József magyar hazafi volt, őszinte demokrata, konzekvens antifasiszta és meggyőződéses antikommunista, aki a saját politikájában akarta összeolvasztani mindazt az örökséget és tapasztalatot, ami a magyar államiság ezer évéből, de különösen az újkori magyar történelemből adódott.  Belülről, a saját morális parancsai által vezérelt ember volt, a politikában azonban reálpolitikus. Az eszméit és elveit, mint tevékenységének iránytűjét soha nem szem elől tévesztve, reálpolitikát csinált, vagyis a valóságot soha nem keverte össze a vágyaival.  Szövetséget kötött, ha előnyös volt, kiegyezett, ha kellett, és engedett, de mindig csak az utolsó pillanatban, ha feltétlenül muszáj volt. A reálpolitikának és az okos kiegyezésnek nincs nagy hagyománya és különösebb becsülete hazánkban. Túl sokan tudnak mindent jobban, anélkül, hogy valaha felelősséget viseltek volna döntéseikért, túl sokan képzelik a maguk kisstílű kompromisszumairól azt, hogy az a reálpolitika, és persze nagyon sokon szeretnek bátornak és hősnek látszani. 

Lenézte a gyáva opportunistákat, akik gyengeségből vagy félelemből idő előtt engedtek. Megvetette a »doktrinereket«, a valósággal számot soha nem vető elméletek és fantazmagóriák rabjait. Legjobban azonban a kocsmapolitikától és a kocsmapolitikusoktól irtózott, a nagyotmondóktól, a nagyszájú hangoskodóktól, akik válság esetén összeomlanak. Ahogy fogalmazott, »ebben az országban az is hagyomány, hogy a nagyon radikálisak, a nagyon nagyszájúak arrébb állnak, és a mérsékelteket felakasztják«.

Antall József politikai öröksége nemcsak az elvi alapú reálpolitika, hanem a jobboldalra és baloldalra felosztott magyar pártrendszer is. Legalább ilyen fontos volt számára azonban az a szakadék, ami a rendszerváltók és a múlt rendszer örökösei között tátongott.  (Az elmúlt húsz év tapasztalatai amúgy őt igazolták: a párt, amelyik ezt a szakadékot átlépte, meghasonult önmagával, és végül meg is semmisült. Ez történt az SZDSZ-szel, majd Antall József egykori pártjával, az MDF-fel is.)  

A békés rendszerváltozás, az okos kompromisszumok reálpolitikus miniszterelnöke elvi alapon volt elkötelezett antikommunista. Talán senki más nem tudta olyan mély megvetéssel kimondani: »kommunista«. De nem falatozott reggelenként párttagokat és nem ivott vörös vért sem lefekvés előtt, csak éppen nem engedett egykori párttagokat a kabinetjébe. Ha kellett, megegyezett velük, de egy dologban egyetértett Sztálinnal: a kommunisták az ő számára is »másmilyen« emberek voltak.  Akár azt is mondhatnánk, hogy a legnagyobb magyar antikommunista volt, akinek idegenkedése a vörösöktől talán csak egy másik nagy antikommunista reálpolitikushoz, Winston Churchillhez volt fogható. (Churchill pedig még Sztálinnal kiegyezett egy akkor épp veszélyesebb ellenség, Hitler ellenében.)

Húsz évvel hivatalba lépése és tizenhét évvel a halála után értelmetlen azzal foglalkozni, hogy a mai helyzetben mit mondana, vagy mit tenne. Életműve ma már a történelemé, és a tetteiért, miként kései utódai is, a történelem ítélőszéke előtt felel majd.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/140040

Ajánljuk még a témában