Mindannyian hajléktalanok vagyunk

2018. december 4. 09:20

Röhrig Géza
Kibic

Azt kell mondanom, bármennyire boldog házasságban élek is, hogy a „másik” az Isten. Nem a szülő, nem a feleség, nem a férj, nem a gyerek.

„Van egy nővérem és egy bátyám. A nővéremet azért vették el, mert anyánk hajléktalan volt. De hatévesen kivette az intézetből, leérettségiztette, tehát világos volt, hogy nem akarta elhagyni ezt a kislányt. Talán a legkegyetlenebb aspektus, amiről beszélni kell, hogy nincsenek szociális bérlakások, és semmiféle komoly intézkedés nem történik. Pedig abból a költségvetésből, amiből pártunk és kormányunk gazdálkodik, ezt a helyzetet elég gyorsan lehetne rendezni. Nem csillagászati összegről van szó. Úgy képzelem a hajléktalanságot, a szegénységet, mint az árvizet. Az árvíz során nyilván a legfontosabb az emberi élet, tehát olyankor oda kell menni gumicsónakkal, le kell szedni az embereket a kéményekről, és meg kell menteni őket. De ez nem elég! Gátakat is kell építeni! Ha a folyó kiöntött az idén, akkor kiönthet jövőre is.

A sok drága civil ember, aki az ellátórendszerben dolgozik, a gumicsónakban van. De a gátépítéshez állami beavatkozás kell. Ahhoz, hogy ez a dolog jövőre ne így legyen, invesztálni kell, ami preferenciák kérdése, és csak a politikusok tehetik meg.

Számomra az a legelkeserítőbb, hogy ha a gyermekvédelemtől kimennek környezettanulmányt készíteni, és azt írják, hogy penészes a lakás, kevés az egy főre jutó négyzetméter, díjhátralékuk van, elveszik a gyereket. Aki aztán természetesen az intézetben majd sokkal többe kerül, mintha akkor ott valaki egy célzott programmal segítene. De nem. Nemcsak árt magának ez a társadalom, hanem buta is; gazdaságilag sem jövedelmező ez a fajta kegyetlenség.

(...)

Az egyik »drogom« például az volt, elég hosszú ideig, hogy – mondjuk, havonta egyszer, éjszaka – felmásztam egy nagyon magas gyárkéményre. Tériszonyom van, nem tudok kimenni egy erkélyre, de ezt valahogy kikényszerítettem magamból.

Nálam valamiféle transzcendens dolog volt, hogy megyek fel, fel, fel, fel, aztán fönt vagyok egy nagyon-nagyon magas gyárkéményen, két kézzel fogom, fogom, aztán lejövök onnan. Akkor ezt természetesen nem kötöttem Jákob létrájához, de az az érzés, hogy kimeredjek valahogy a világból, kiszóljak, valamilyen módon beszéljek valakihez, egészen kora gyerekkorom óta bennem volt.

Szakadatlanul másokkal együtt kellett lenni, és mindig az hiányzott, hogy egyedül legyek. Volt egy gyerekkori pillanat, amikor fölébredtem egy lakásban, és nem volt otthon senki. Ettől rettenetesen megijedtem, és a lakásajtó kilincsébe kapaszkodtam. Ez az első emlékem arra nézvést, hogy valakit megszólítok, valakihez beszélek. Ma már tudom, hogy amit akkor, ott a kilincsen lógva éreztem, ima volt. Ádám már tudott beszélni, amikor Isten még meg sem teremtette a nőt. Hozzá nem beszélhetett. Akkor kihez? A beszéd első funkciója az imádság volt.

Azt kell mondanom, bármennyire boldog házasságban élek is, hogy a »másik« az Isten.

Nem a szülő, nem a feleség, nem a férj, nem a gyerek. A hit a magyar költészetben nem jellemző, Pilinszky kivétel. Feszélyez minket a hit az irodalomban. Nemcsak írni, valószínűleg olvasni is nagyon nehéz róla.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/139642

Ajánljuk még a témában